Nyugati Magyarság, 1989 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1989-07-01 / 7-8. szám

1989. július-augusztus Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal BORSZÉKY GYÖRGY: Re crudes cunt vulnera... — Egy „királyfi" látogatásának és a kiegyezés dicséretének margójára — 250 éves a debreceni Kántus Márciusban szólaltak meg először az ünnepi harsonák. Ottó „királyfi” — sohasem főherceg, mindig királyfi, akár­csak a tündérmesékben — látogatásra a fővárosba érkezett Őt mutatta a televízió, róla szólt a rádió, az újságok hasábo­kon foglalkoztak a személyével és a vele készült interjú film­je pergett a mozikban országszerte. A dicsérő jelzőknek nem volt se vége, se hossza, Ottó-lázban égett Budapest. Egyik alázatos hódolója ostoba hízelgéssel kiáltotta világgá: „ vala­ha Kossuth Lajost fogadta volna így a nemzet”. A főherceg megértőén, elismerően mosolygott... Szentté avatásnak is jött a híre. Persze nem őt, az élőt, apját kívánják szentté avat­ni. Szegény, jobb sorsra érdemes, a politizáláshoz mit sem konyító, bizonytalan, de egyébként jámbor IV. Károly ezt so­se gondolta volna. Szerényebb volt, beérte volna egy király­sággal, álma Budaörs ágyútüze alatt foszlott széjjel. A „hűsé­ges” admirálisnak nem akaródzott kiköltözni a Várból. A történelmi háttér A tömjénezéshez, Szekfű is elégedett lett volna ezzel, tör­ténelmi háttér is kell. A négyszáz évre jobb fátylat borítani, a szabadságharc sem éppen alkalmas enre a Habsburg-ház detronizációjának csattanójával, legyen hát a 67-es Kiegye­zés. A kor, amelyben a béke honolt és édes volt a nyugalom. Frissen húzott karcsú hidak szelték át a Dunát, kacéran néze­getve fényes tükörképüket, díszesnél díszesebb paloták nőt­tek ki a földből, új gyárak színes áruival teltek meg a pompás márványportálú üzletek, feketére suvikszolt, rézkürtös moz­donyok száguldottak szerelvényeikkel, egyetemek tárták szélesre kapuikat a tudásra szomjúhozó előtt. Vidámság volt az élet: a Gerbeaud napernyőktől árnyékos teraszán fehérkö­­tényes édes-kisasszonyok bájos mosollyal szolgálták fel a Sacher-tortát vagy a tejszínhabtól tornyos eperfagylaltot, mi­közben dúcolt keblű polgárasszonyok csiklandós pletykák­kal traktálták egymást, a Császár-díj májusi délutánján a fel­ső tízezer krinolinos dámái és szürke zsakettes uraságai kedvtelve szemlélgették abüszke paripákat, a díszpáholyban valamelyik főherceg képviselte a névadót, rendjelektől csil­logó uniformisban. És amikor leszállt az est, a kávéházak tükrös termeiben felsírt az édes-bús magyar nóta a cigány vo­nója alól, az orfeumban a pezsgő és a leányok egyaránt kelen­dők voltak, a Ligetben meg a verkli jókedvű hangjára táncra perdültek az ifjú párok. Ugye, milyen csodálatos, boldog vi­lág? Az ismert újságíró nem hiába ismételgette a főhercegi látogatás során: „az 1867 és 1914 közötti fél évszázad volta magyarság egyik legeredményesebb történelmi korszaka ”. A nagyközönség hát — történelmi ismereteit jelzi, hogy négy évtizeden át azt sem tudta (mert elhallgatták előtte), hogy él­nek magyarok az országhatáron túl is—lelkesen verte tenye­rét a tapsra. Szálasi, Rákosi, Kádár után egyébként sem lehet­ne megróni érte. A nagy lelkendezés közepette arról viszont nem szólt a krónika, hogy mindennek mi volt az ára. Hitben, népben, nemzetben. Deák, „a haza bölcse”, bölcsen mondotta: „Amit elvesznek tőlünk, azt visszaszerezhetjük, csak az vész el örök­re, amit magunk adunk oda. ” S utána odaadta a magyar múl­tat s a magyar jövendőt. A kossuthi örökséget, a nemzet füg­getlenségét s a gerincet, melynek hiánya máig is megmutat­kozik. Nem hallotta meg a döblingi revolverlövést, sem Tele­ki László fegyverének csattanását, Kossuth szavát sem, aki megjövendölte, hogy ha a Habsburg-birodalom rozoga sze­keréhez kötik a haza sorsát, az azzal együt fog a szakadékba hullni. Süket maradt a füle a Cassandra-levél könyörgésére is: „Ne vidd azon pontra a nemzetet, amelyről többé nem lehet a jövőnek mestere. ’’Megköttetett az alku a császárral és Bécs lett a jövőnk mestere. A hűbérúmak, aki a Burgban székelt, már a múltja sem volt biztató. Azzal kezdte, hogy egy évszázadra adott példát: gyilkolni kell az ellenállót. Hatvanhétben viszont joggal elé­gedett. Arany tálcán nyújtották át neki a nemzet két legfonto­sabb erőterét: a külügyet és a honvédelmet. És nemcsak arra kapott jogot, hogy jóváhagyásától függjön a törvény, de arra is, hogy ha nem tetszik, szétzavarja a parlamentet. Mi volt ezért az ellenérték? Megengedte, hogy a korona néhány perc­re fején pihenjen. Amint szaladt vissza az otthonába, útköz­ben elgondolkozhatott, hogy milyen balek nép a magyar. De ha veszett is sok, maradt is bőven. Megmaradt a szent­­istváni ország délibábja, az áriás birtok, a megyeháza, meg­maradt a kaszinó. És a népnek a Kossuth-nóta... Mert a népet most sem kérdezte meg senki. Nevében szólt a kastélyos mágnás, a bugris dzsentri, az iparbáró vagy meg­bízásukból a szájas prókátor. A nép meg, mint mindig, hall­gatott. Tudta, hogy ha panaszra nyitja száját, megvillan a csendőrszurony, sújtásra kész a rendőrkardlap. Ha aratáskor sztrájkba lépett, mert kevés volt a krajcáros napszám, vagy ha a pesti utcán tüntetett, hogy éhbér helyett munkabért kapjon, nyomban megdördült a sortűz. S a nyugalom rögtön helyre­állt. Maradt mégis egy választása. Szedhette szegényes mo­­tyóját cs indulhatott — Amerikába. Ez volt „a magyarság egyik legeredményesebb korsza­káénak nem emlegetett, tragikus oldala. Százezrek éltek a napfényben és milliók a sötét árnyékban. Ezekről az időkről írta a szelíd tollú, ábrándozó Krúdy: „Ez volt a legaljasabb kora a magyarnemzetnek. Aljasabb aJagellóéknál. A csecse­mő elvetemülten jött a világra, hangos szóval verbuválta po­­liúkai erkölcstelenség... A hatvanhetes politika megmérgez­te a kutakat, a levegőt, a vért. A Tiszák sivárrá, unottá tették itt a lelkeket. ” (K.Gy.: Pesti levelek, Bp., 1963) Több mint húsz év távlatából vallott a koronatanú, a darabontkormány belügyminisztere is: „A mindenkori kormányoknak eszkö­zök válogatása nélkül kellett a 67-es kiegyezést a nemzet el­lenére is sokszor erőszakkal fenntartani..., mert a színtiszta magyar vidékeken a parasztság még csak szóba sem állott a 67-esjelöltekkel. ’’(Kristóffy József: Magyarország kálváriá­ja. Politikai emlékek, 1890—1926, Bp., 1927, 31-31. lap.) Ez volt a módja annak, hogy a Béccsel szövetkezett „elsöprő kisebbség” (egyik fiatal történészünk találó meghatározása) képes legyen megtartani a hatalmát. A nép, a nemzet, a haza — ellenében. így kerülhetett sor arra, hogy a .jóságos” csá­szár-király, miután mindent meggondolt és megfontolt, há­borúba hajtotta „szeretett népét” — idegen földön, idegen ér­dekekért. Hullt hát az amúgy is megfogyott magyar vér, mi­közben határaink védtelen árvalány módjára bámulták az el­lenséges szomszédokat. Végül valóra vált a kossuthi jóslat: harmadjára csonkultan feküdt a haza Trianon szakadékéban. A debreceni kirándulás Minderről nem szóltak a hírközlő eszközök, mindez vala­hogy kimaradt a lapok glosszáiból, erről nem kérdeztek a máskor oly tapintatlan riporterek. Érthető, hogy a főherceg kedvet kapott újabb látogatásra, ezúttal országjárásra indult. Elsőnek a kálvinista Rómát, Debrecent kereste fel. Azt a vá­rost, amelynek tudományegyetemét Kossuth Lajosról, a „magyar kutyáról”, az Ottónak nem is oly távoli rokona által halálra ítélt lázadóról nevezték el. És az egyetem rektora il­lendőnek találta, hogy ünnepélyesen fogadja a Habsburg­­sarjat, aki nem is maradt adós a válasszal. A Habsburg-ház trónfosztásának városába „örömteli" volt eljönnie — mon­dotta a hírlapok szerint és utána meglátogatta a Habsburgok­tól való szabadulásnak, a magyar függetlenségnek örök jel­képeit: a Református Kollégium nagytermét és a kálvinista Nagytemplomot Ki tudja, talán kedvtelve beült Kossuth kormányzó öblös karosszékébe is? Az idill akkor lett volna igazán teljes, ha közben a téren a Magyar Népköztársaság hadseregének zenekara rázendít a gotterhalte-ra. Nem tudom, hogy minden úgy történt-e, ahogy a lapok színes tudósításai megírták. De ha igen, akkor hozzám köze­lebb áll a jelenlegi francia trónkövetelő, aki július 14-én nem szaladt a Bastille elé táncra verni a lábát és nem tűzte a gomb­lyukába az ékszerként árult parányi nyaktilót. Igaz, a Sor­bonne rektora nem is adott ünnepélyes fogadást a tiszteletére. Párizs megér egy misét—mondta annak idején IV. Hen­rik, a magyar népszerűség is megér egy debreceni kirándu­lást, gondolhatta magában a főherceg. Kétségtelen, hogy ma divatba jött hazánkban a Habsburg-barátság, Ottó diploma­tikus, megnyerő lénye ezt még segíti is, nem annyira megle­pően, mint inkább jellemzően, főleg a damaszkuszi úton to­­longók körében, akik évtizedeken át éjt nappá téve egészen más eszmékért lelkesedtek. Nem illik többé sem a négyszáz éves bűnökről beszélni, sem a Kossuth álmodra független köztársaságról. Aligha lehet ez másképp. Negyven éven át annyi gazságot követtek el a köztársaság cégére alatt, hogy a habsburgi bitók emléke lassan elvész a múlt történelmének ködében. Pedig mennyi a hasonlóság. Akkor is, most is mi­niszterelnököt gyilkoltak, tábornoki torokra szorult a hurok, idegen korbács ütötte az ellenállót és egy szebb jövő remé­nyére verték rá a tömlöc rácsait. Mintha mindez feledésbe ment volna. De ha jön az idő, mert jönnie kell, amikora megcsúfoltértelmű szavak vissza­kapják a hitelüket s a vérrel bemocskolt, meggyalázott esz­mék tiszta fénye megint felragyog, akkor megszületik Kos­suth Lajos országa. A közel másfél évszázada vágyott, de mindig elbuktatott nemzeti, demokratikus és szociális füg­getlen magyar köztársaság. Remélhetőleg Ottó főhercegnek is őszinte örömére... Megvallom, a címet nem én találtam ki. A Budapes­ti Művészeti Hetek 1986-os magazinjának újságírója nevezett így bennünket. Feladatunk, missziónk, fele­lősségünk valóban nem kisebb és nem nagyobb, mint­hogy az evangéliumnak, a békének és békéltetésnek énekes követei legyünk, itthon és külföldön. Külön ki­váltság számunkra, hogy a negyedévezredes évfordu­lón a mi generációnk ünnepelhet, hálát adva áldott em­­lékzetű nagy elődeinkért: az alapító Maróthi György, aztán Varjas János, Szotyori Nagy Károly, Mácsai Sándor, Szigethy Gyula életműveiért. Vaskos jegyző­könyvek őrzik a mindenkori krónikás, a Kán tus-jegyző éves feljegyzéseit hangversenyekről, ünnepségekről. Bő évszázad egybegyűjtött dokumentumai igazolják a költő Oláh Gábor szavait: „... A halhatatlanok csapatja ez, melynek nincs híja sohasem; Az öreg alma mater dédelgeti, pótolgatja szerelmesen...” Miben áll a kómséneklés ember- és lélekformáló ereje? Abban, hogy általa megtanulható és gyakorolha­tó az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elve; abban, hogy az idő és tér korlátain túllépve partnereivé, szó­szólóivá válhatunk az elmúlt s a jelenkor nagyjainak, reformátoroknak, költőknek, fordítóknak, zeneszer­zőknek, a zsoltáríró Dávidnak és Szenei Molnárnak, Sztárainak és Pécselyi Királynak, Bachnak és Kodály­nak. Gondolataik, intelmeik, műveik iránytű, egyszer­smind erőforrás a számunkra. A Kantus szöveg-reper­toárjában a Biblia központi helyet foglal el. Gárdonyi Zoltán bibliai zsoltárkórusait egy külön hanglemez­oldal örökítette meg. Emlékkönyvünket is az ő „üze­nete”, egy a kórusnak komponált kánonja nyitja meg: „Ne félj, csak higgy, mert nem csüggedésnek lelkét ad­ta nékünk az Isten, hanem erőnek és szeretetnek és jó­zanságnak lelkét. ” Vass Lajos pedig a Kollégium ötöd­­félszáz esztendős jubileumára írt művében kötötte a lelkünkre: „Vigasztaljátok népemet. A pusztában ké­szítsétek az Úrnak útját és egyengessétek meg az 6 ös­vényeit. Én kiáltó szó vagyok a pusztában. ” Ha visszapergetem az előző esztendők képzeletbeli filmkockáit, sok olyan szívet, lelket melengető emlék támad bennem, amikor hazai falusi vagy városi gyüle­kezettel találkozhattunk Vizsolytól Majosházán ke­resztül Nagyecsedig, Sárospataktól Nagykőrösön át Pápáig. A határainkon túli magyar testvéreinkkel való kézszorításaink, hiszem, a hit által való kölcsönös meggazdagodás, megerősödés alkalmai voltak többek között Felsőőr, Laskó, Feketics, London, Scharster­­burg (Hollandia), Bridgeport, Washington, Ligonier, Cleveland, Toronto, Montreal, Bem gyülekezeteiben. Ezen útjainkon az óhaza szeretetét is tolmácsolni kí­vántuk, erősítve ezzel a közös anyanyelv és a közös ha­gyomány ápolásának, megőrzésének felelősségét. Ugyanezt a szent hagyományőrzést kívánja szolgál­ni a Kántus három Hungaroton nagylemeze (Magyar zsoltárok, Gárdonyi Zoltán bibliai zsoltárkórusai és or­gonaművei, Magyar protestáns énekek; ez utóbbi com­­pact-lemez formájában is megjelent), három kazetta­programja (washingtoni koncertfelvétel; svájci kon­certfelvételek, HEKS-kiadás; Magyar protestáns éne­kek, Hungaroron kiadás), a rádió- és TV-szereplések, a magyar zeneszerzők nekünk írt és dedikált darabjai (Gárdonyi: Memento a magyar gályarabok emlékére; Bárdos-Ady: Az Úr érkezése; Vass Lajos-Magyari La­jos: Körösi Csorna Sándor üzenete; Birtalan: Népdal­zsoltárok; Gárdonyi Zsolt: Hálaadó ének, stb). 1982-ben Debrecenben, 1984-ben az angliai Midd­­lesbroughban, 1988-ban az ausztriai Spittalban a nem­zetközi kórusversenyek alkalmából az első és második díjak kihirdetésekor a kórosból teljesen spontán tört ki mindháromszor a hálaadó imádság, a Soli Deo glória­kánon. Adja Isten, hogy ama még egyetlen Református Gimnáziumra és a Teológiai Akadémiára épülő 250 éve megszakítás nélkül szolgáló debreceni Kántus ha­marosan a többi újra működő Református Kollégium kórosainak összkarában énekelhesse: Egyedül Istené a dicsőség! Berkesi Sándor karnagy PANNÓNIA BOOKS Kérje kölcsönözhető videó-filmjeink listáját, antikvár könyvlistánkat és legújabb, 1989-es árjegyzékünket! CÍMÜNK; Telefon- LEVÉLCÍM; 472 Bloor St. W. ,* „„„„ P.O.Box 1017, Stn. B I. emelet, Toronto I^OJ Toronto, Ont. M5T 2T8

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents