Nyugati Magyarság, 1989 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1989-07-01 / 7-8. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1989. július-augusztus CSEH TIBOR: Könnyű pénzek, nehéz idők — Jugoszlávia — A súlyos válsággal küszködő Jugoszlávia dicstelen híreit időnként fel-felkapja a világsajtó. Ezek közül is kiemelkedett a közelmúltban a több tucat ember erőszakos halálában kicsúcsosodott rigómezei (Kosovo) események egyik drámai állomása. Az ottani történéseknek, önhibáján kívül, a magyarság több oldalról, közvetlenül és közvetve is, részese, szükséges tehát az eseményekre nagyon odafigyelnie. Az újság februári számában már megjelent egy írás az ottani események kapcsán. A fejlemények megértése azonban megkívánja az újabb részletek bemutatását. Az ország tovább romló gazdasági helyzetét példázza az immár 1000% -osra vártévi infláció. Ott is kényszerűvé vált az adósságok átütemezése az unokák nyakába, feltehetően egy poszt-kommunista időszakra, hiszen az újabbnál újabb hitelek ellenére még az egyszerű újratermelést sem megvalósító gazdasága nemhogy a tőke, de még a kamatok kinyögésére sem képes. Pedig az ország még a hetvenes években is prosperálónak számított a többi európai marxista kormányzat között, amit akkor jószerével az ott meghirdetett szocialista önigazgatás sikerességének számlájára írtak. Az ebben az évben napvilágra került adatokból azonban kiderült, hogy az ország a második világháború óta öszesen és a mindenkori értéken számítva 102 milliárd US- dollár segélyt kapott a mostani hiteltartozásán felül, amit még tetézett a vendégmunkások által hazautalt kb. 30 milliárd dollár. Mindezen túl szintén nem elhanyagolhatóak a második világháború győztes hatalmaként elvezett anyagi előnyök sem, így a hadikárpótlás, a több százezer kitelepített lefoglalt vagyona, vagy a hadifoglyok ingyenmunkája. Nem valószínű, hogy a világ bármely államának is sikerült volna ilyen irdatlan öszszeghez jutnia, elsősorban más országok adófizetőinek pénzéből (beleértve így az oda adózó magyarokat is), annak ellenére, hogy társadalmi-politikai berendezkedésének alapja a segélyt folyósítók hasonló gyakorlatának teljes megtagadása lett volna. Az ország elsősorban a két világrendszer szembenállásából profitált. Európai semlegességét, hála Tito elnöknek, kemény valutára tudta beváltani. Egy másik, a nyugati világnak nyújtott fontos szolgálatát az el nem kötelezett vüágmozgalomban betöltött pozícióján keresztül valósította meg, ugyanis szocialista államként gyakorolt befolyást a harmadik világ országaira, hogy azok ne kerüljenek túl közel a Szovjetunióhoz. Nem nehéz belátni a hitelek jelentőségét egy olyan ország életében, ahol a munkavállalók száma soha sem volt több, mint hétmillió, és a szakmunkások havi bére csak a legvirágzóbb periódusban közelítette meg a kettőszáz dollárt, de általában ennek a felét is alig haladta meg. Elsősorban is, az ennek elosztását a hatalmasra duzzasztott bürokrácián keresztül megvalósító párt korlátlan és ellenőrizhetetlen hatalomra tehetett szert, melyben fontos szerephez jutott a szintén a külföldi segélyekből finanszírozott rendőri és csendőri gépezet az ellenzék teljes elhallgattatására. Az ideológia belefolyása a köznapi életbe elképesztő méreteket ölthetett. Ennek illusztrálására példa a horgosi magyar tannyelvű iskola pedagógusainak esete, akiket azért bocsátottak el állásukból, mert meghallgatták az iskola egy diákjának Bach-orgonahangversenyét a katolikus templomban. Az egyik onnan elcsapott, gyengén látó pedagógus, aki pedig önmagát meggyőződésés marxistának vallotta, több évi munkanélküliség után még telefonkezelői állást sem kapott a vakok szövetségén keresztül, mondván, hogy oda politikailag megbízható emberre van szükség. Egy másik eset a Savoyai Jenő herceg emlékére rendezett nemzetközi ünnepség, ahová a törökök feletti legfényesebb győzelmének színhelyeként meghívott, túlnyomóan magyarlakta Zenta városa nem küldte el képviselőit, mondván, hogy a hercegről elnevezett SS-hadosztály a II. világháború alatt bűntetteket követett el Jugoszláviában. Mindezek nem a negyvenes, hanem a nyolcvanas évek eseményei. A biztosan étkező segélytömeg miatt az ésszerű gazdálkodást semmi sem ösztönözte, hiszen az eredményességet legfőképpen az befolyásolta, hogy ki-ki mekkora darabot tudott abból kiszakítani. A jó kapcsolatok mindennél fontosabbak lettek. Az egész országot átszövő, súlyos korrupcióval tarkított kapcsolatrendszer alakult ki, amely mindaddig stabilan tarthatta magát, míg fennállásának alapja, a külföldi segély, rendszeresen érkezett Az 1974-ben, elsősorban a nyugaü országrészek nyomására meghozott alkotmány jelentősen decentralizálta az országot, mivel véleményük szerint az addig Belgádba összpontosult döntéshozatal túlzottan erős hatalmat adott a központi minisztériumokban aránytalanul nagyobb számban helyet foglaló szerb hivatalnoki gárda kezébe. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy Szerbia két tartománya szélesebb körű autonómiát kap. Időközben a világban lezajló enyhülési politika egyik legnagyobb kárvallottja pont Jugoszlávia lett, hiszen leértékelődő stratégiai helyzete miatt a segélyek helyett immáron csak hiteleket vehetett fel. Azok visszafizetési kényszere kapcsán gyorsan kiütközött a rendszer életképtelensége, hiszen a kölcsönök felhasználása a segélyekkel megegyező mechanizmus szerint történt. A külföldi tőkebefektetéseket —ideológiai okokra hivatkozva (úgymond, a dolgozók önigazgatásának védelmében) — gyakorlatilag lehetetlenné tették, hiszen a befektetők a tulajdonosi jogaikat gyakorolva esetleg rést üthettek volna a hatalom mindenhatóságán. A gyorsan felpergő gazdasági válság azután magával hozta a politikai válságot, kidomborította az országon belüli törésvonalakat, és kiélezte a nemzetiségi ellentéteket. Hiszen mindig is óriásiak voltak a különbségek az egyes országrészek, nemzetek történelmi múltja, kulturális és gazdasági színvonala és politikai érvényesülési lehetőségei között. A hetven éve fennálló országnak egyes részei hajdanában szorosan részei voltak az európai civilizációnak, míg mások csak az oszmán birodalom sötétségét hozták magukkal. És ezek a különbségek nem szűntek meg számottevően, legfeljebb azóta az európai mércékkel régen fejletteknek számítók is szegényekké lettek. A nemzetiségi problémák leginkább Rigómezőn forrósodtak fel, de nem mentes azoktól az ország egyetlen szeglete sem, hiszen a gazdasági válság ideális talaja azok könnyű elburjánzásának. Suvar pártfőtitkár szavai szerint: „elképesztő, hogy mekkora engedékenységgel tesszük lehetővé, hogy feléledjen és ismét erőteljesen kifejezésre jusson a bálványimádó, narcisszoid, önelégült nacionalista tudat és magatartás”. Az 1974-es alkotmány módosítása, ill. a tartományi önállóság korlátozása körül elszabadult indulatok az események sajnos előrelátható kibontakozásaként vérfürdőben és azóta is (és feltehetően még nagyon sokáig tartó) rendkívüli állapotban csúcsosodtak ki. Az autonómiának köszönhetően immár iskolázottabb vezetőkkel is rendelkező, a területen már a római kort megelőzően is ott élő, az illírek leszármazottjaiként nyilvántartott albánok többségére nem voltak elégségesek a szoros szerb ellenőrzés szükségességének érvei. Ezek elsősorban is a XIV. század ötven éve alatt a területnek szerb-görög, ül. szerb független feudális államokhoz tartozására alapozódhattak. A roppant szegény, 38 százalékos munkanélküliséggel sújtott, kilenc - tizedrészt albánlakta vidéken könnyen elszabadulhat a pokol, hiszen nemcsak hogy nincs sok veszítenivalójuk az embereknek, hanem ott a vérbosszú a mindennapok része, s a fegyverbirtoklásnak is igen mély hagyományai vannak. Az albánok meglepően fegyelmezetten, hatalmas sztrájkokat, tüntetéseket szerveztek a régi, akkor érvényes alkotmány megtartásáért. Az a furcsa helyzet állott elő, hogy a demokratikusan elfogadott (legalábbis annak hirdetett) alkotmány mellett Tito képei alatt tüntető polgári lakosság ellen vezényelték ki a rohamrendőrséget és küldték az utcákra a reguláris hadsereget, gépfegyverekkel, tankok és vadászgépek fedezetében. A jugoszláv hadsereg felépítése olyan, hogy a születési helytől általában távol szolgálnak a sorkatonák, a tisztikarra pedig a szerbek túlsúlya jellemző. így tehát a javarészt horvátokból, szlovénokból és nem kis részben magyarokból álló sorkatonaságot állították szembe a tömeggel, a szerb érdekek védelmében. A vérbe fojtott albán tüntetések után Belgrád diadalmámorban ünnepelte az új alkotmány kihirdetését, és megkezdődhettek az előkészületek a szerb befolyás megerősítésére. Ennek megvalósítása természetesen a magyarságot is érinti. Például az új intézkedések egyik részeként beterjesztett iskolareform tervezete Szerbiában 30 főben javasolja megállapítani az egy nemzetiségi tagozatos osztály elindításához szükséges létszámot és szorgalmazza bizonyos tárgyak szerb nyelvű tanítását is. (Napjaink gyakorlata viszont, hogy egész iskolákat is fenntartanak szerb oktatási nyelven 6-7 gyerek számára.) A magyarság szerepe azonban nem merül ki abban, hogy a szerb élettér kiszélesítéséért indított nyílt vagy leplezett támadások célpontja. Hiszen ott vannak a magyarok szép számmal a rigómezei rendfenntartásra kivezényelt sorkatonaság soraiban, de akarvaakaratlanul, adókon vagy „önkéntes” gyűjtésen keresztül anyagi hozzájárulásukat is igénybe fogják venni az ambiciózus tervek végrehajtásához. Mivel hosszabb távon nincs honnan elvonni a rendkívüli állapot költségeit, minden bizonnyal újabb nemzetközi kölcsönök és segélyek is szükségeltetnek majd. Nem kizárt tehát a nyugati magyarság újbóli bekapcsolódása sem a fejleményekbe. Az események eszkalálódása a nyugati jugoszláv országrészeknek sincs ínyére, hiszen a költségek nagy részét pont nekik kell állniuk, nem beszélve például a turizmusból élő tengerpartról. A leginkább nyugatra húzó szlovének egyértelműen kiálltak az albánok mellett, amire Szerbiában az onnan jövő áruk bojkottjával válaszoltak. Teljesen nyílt ellentét bontakozott ki Suvar, a horvát származású országos pártvezető és Milosevic, a szerbek eszmei vezetője között. Azonban, legalábbis rövid távra, már kibontakozni látszanak egy kompromisszumos országos megegyezés körvonalai. Eszerint a nyugati országrészek tolerálják a szerbek törekvéseit az ország keled felében, sorsukra hagyva az albánokat és a többi kisebbséget, ennek fejében a szerbek hajlanak Markovié miniszterelnök piacgazdálkodás felé hajló elképzeléseinek az elfogadására, mely előnyösebb a fejlettebb nyugati országrészek számára. Kérdéses azonban, hogy ez a törékeny alku szilád alapja lehet-e a bel- és külpolitikában egyre inkább tekintélyét vesztő ország kilábalásának. Inkább csak arra látszik elegendőnek, hogy ideig-óráig meghosszabbítsa a lemorzsolódásnak indult párt és az ahhoz kapcsolódó bürokrácia ellenőrizhetetlen hatalmát. FELHÍVÁS Az Erdélyi Világszövetség németországi és svájci szervezetei, valamint az SOS Transsylvania Bizottsága (Genf) felhívással fordul mindazokhoz az erdélyi magyarokhoz, németekhez, románokhoz, valamint más nemzetiségű és bármilyen állampolgárságú és lakhelyű személyekhez, akik a romániai viszonyokat ismerve személyesen elszenvedett vagy tanúként átélt emberjogi vagy nemzetiségi jogi visszaéléseket észleltek, tegyenek tanúvallomást: írják meg röviden, mikor történt és miben állt a jogi sérelem, az okozók funkcióját, esetleg nevét az intézmény megjelölésével, valamint a történtek helyét. Itt különösen gondolunk az anyanyelv használatával kapcsolatos sérelmekre az oktatás, sajtó, rádió, televízió, valamint a hivatalok és a közigazgatás terén; a kisebbségek közösségi érdekképviseletének hiányára, a szabad vallásgyakorlás, a lelkészek kellő számú kiképzésének, a szabad munkavállalás hiányára, a kényszerű áthelyezésekre, a nagyarányú betelepítésekre, falvak, ősi városnegyedek lerombolására, az egyéniség kibontakozásának korlátozására, a visszaélésekre a szociális juttatások, lakáskiutalás és gyógykezelés terén, a külföldi utazás, barátok, rokonok elszállásolásának tiltására, valamint a jogtiprás minden más formájára. 1989. március 9-én Genfben, az ENSz Emberi Jogok Bizottsága ülésszakán—a több mint 150 ezer személyes levél és a nyugati magyar szervezetek beadványai nyomására — a svéd és a magyar kormány képviselőinek kezdeményezésére elítélő döntés született a román kormány nemzetiségi poliükája ellen (a szavazatok aránya: 21 mellette, 7 ellene, 10 tartózkodás). A kinevezett független emberjogi biztosnak 1990 februárjában jelentést kell tennie vizsgálatainak eredményéről. A román kormány feltételezhetően nem engedélyezi számára a helyszíni szabad mozgást, az ott élő tanúk biztonsága veszélyeztetett, ezért — hogy megfelelő számú és minőségű tanúvallomás álljon a megbízott emberjogi biztos rendelkezésére —szervezeteink e felhívással fordulnak minden jóhiszemű és segítőkész személyhez. Ez a legkevesebb, amivel saját lelkiismeretünknek és a szülőföldnek tartozunk. A beküldött tanúvallomások angol nyelvre való fordítását, a fordítások hitelesítését és az emberjogi biztoshoz való továbbítását szervezeteink magukra vállalják. A leveleket a következő címek egyikére kérjük: Siebenbürgische Weltorganisation, Sektion Bundesrepublik Deutschland, Postfach 10 41 20 D-7000 Stuttgart 10. Siebenbürgische Weltorganisation, Sektion Schweiz, CH-3000 Bern, Schanzenpost. SOS Transsylvania, Comite Geneve, CH-1219 Le Lignon. Erdélyi Szövetség, H-1445 Budapest, Postafiók: 369. Ja Hősök tere, június 16. (Fotó: Nagy Piroska)
