Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1988-09-01 / 9-10. szám
10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1988. szeptember-október POMOGÁTS BÉLA: %önyörteíen éveki Domahidy Miklós három regénye Domahidy Miklós három regényének megjelenése valóságos irodalmi meglepetés, amelyre illő felhívni a nyugati világban élő és tájékozódó magyar olvasó figyelmét is. Ez az olvasó jobban ismeri Domahidy Andrást, akinek eddig két sikeres regénye (Vénasszonyok nyara, Árnyak és asszonyok), valamint (a müncheni Új Látóhatárban) számos kitűnő elbeszélése jelent meg. Mindazonáltal Domahidy Miklósra is érdemes volt figyelnie közreadott elbeszélései, regényrészletei és színpadi művei nyomán. Továbbá az aradi vértanúról: Pöltenberg Ernőről írott nagyszerű regénye következtében, amely az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem jóvoltából látott napvilágot. Az osztrák vádlott című munkát mindenképpen az utóbbi évek legjobb történelmi regényei között kell számon tartanunk, minden romantikától mentes történelemszemlélete, a magyar szabadságharc osztrák tábornokának és vértanújának hiteles személyiségképe, szikár realizmusa következtében. Biztos lélekismeret és a fegyelmezett valóságábrázolás jellemzi azt a három regényét is, amely most közös cím alatt jelent meg ugyancsak a Protestáns Szabadegyetem jóvoltából. Mind a három magyarul készült, s a hatvanas években idegen nyelveken látott napvilágot. Az első, A lapítás iskolája a második világháború utolsó heteit jeleníti meg: néhány magyar katonaszökevény kálváriáját, akik hamis papírokkal várják, hogy a front átvonuljon fölöttük. Gyűlölik a németeket s bizalmatlanok az oroszokkal szemben, egyszerűen túl szeretnék élni azt a történelmi katasztrófát, amelynek előidézéséhez nem volt közük. „Aki harcolni akar—mondja egyikük —, harcoljon, aki búni akar, tessék, bújjon el. És ha valaki razziázni szereme vagy a kötél végén lógni, csak tessék! De engem hagyjanak ki a játékból, énrám ne számítsanak, nekem ehhez a háborúhoz nincs semmi közöm! Nekem túlélni fontosabb!” Majdnem sikerül, válogatott ravaszságokkal játsszák ki a nyilasok és német tábori csendőrök éberségét. Aztán, amikor a németek már elvonultak és az oroszok még nem érkeztek meg, előbújva rejtekhelyükről véletlenül felrobbannak egy aknamezőn. A második regény, A csorba csésze az „ötvenes évek” nyomasztó világával foglalkozik. Hősei értelmiségiek, az egykori, .középosztály” tagjai, kártyázni járnak össze, a háziasszony azonban egyszer az előszobában megtalál egy elveszített titkosrendőr-igazolványL Csak álnév és egy sorszám áll rajta, vajon kié lehet? Mindenki gyanúba kerül és mindenki igazolódik, ez a kis baráti magánnyomozás adja a történetet. Keserű történet, hiszen amellett, hogy a besúgó nem lepleződik le, szinte mindenkiről kiderül valami apró aljasság. A regény a Rákosi-korszak fojtogató atmoszféráját idézi fel, s Déry Tibor Niki című kisregényén vagy Mándy Iván Előadók, társszerzők című elbeszélésciklusán kívül hirtelen nem is tudok másik könyvet, amely ilyen hitelesen, látszólag szenvtelenül, mégis mélyen átérzett fájdalommal mutatná be ezeket a nehéz éveket. Pontosabban az egyetemes kiszolgáltatottságot, egy atomjaira hulló társadalomban eluralkodó közönyt és gyanakvást. Mintha Illyés versének — Egy mondat a zsarnokságról— szorongásos világképe bontakozna ki egy regény keretei között: „Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van (...) tányérban és pohárban (...) szabadban és szobádban”. E két nagyobb epikai konstrukciót a Tizenhat zár című kisregény egészíti ki: néhány budapesti ember kalandos históriája, akik 1956 őszén az osztrák határra tartanak. Mind a három regény a „történelmi jelenidő” könyörtelen eseményeit ábrázolja, a kiszolgáltatottságról beszél, arról, hogy a köznapi emberi sorsokat miként őrli fel a történelem, a nagypolitika, a hatalom. Domahidy Miklós kitűnő elbeszélő, hiteles figurákat kelt életre, nagyszerűen szerkeszti meg történeteit, néhány szóval meg tudja teremteni az események sűrű légkörét. Minden szava igazolja azt az írói vallomását, amely Pöltenberg-regénye után olvasható: „máshogy mint magyarul, nem írtam soha. Egyszer majd frissen fölfedezett adattá válik ez is. Nem mintha én sokat számítanék, dehogyis! De a bizonyítékok között lesz arra, hogy ha már a magyar sípnak elkerülhetetlenül öt ága lett, hűséges tüdejű emberek voltak azok, akik az ötödik ágát fújták.” ANDRÁS SÁNDOR: Az egyszerű beszéd merszei Thinsz Géza: Bodzavirág, Magyar Könyvkiadó, Stockholm, 1987. A parodisztikus hang jellemzi leginkább Thinsz legújabb verskötetét. Akadnak az egyes darabok között hagyományosnak mondható versek, rímes prózaszövegek, versként vagy prózaként szedett és mindenféle kötöttségtől megszabadított versek, lényegileg beszédritmusban. A kassáki szabadvers és képvers között csak lassan és bravúros inkonzekvenciákkal jelentkezett József Attilánál, Szabó Lőrincnél és Illyésnél — hármójuk közül leginkább a másodiknál — az a pátoszmentes közbeszédnyelv, amelyet Amerikában Williams Carlos Williams kívánt mind programszerűen, mind gyakorlatilag bevezetni; a németeknél Brecht. Magyarul azonban már program nélkül került sor az efféle kísérletre, és egy, illetve két nemzedékkel később a meghonosítók közé tartozik Thinsz is. Versben valószínűleg ő felel meg leginkább a prózaíró Esterházynak. Az analógia egyben arra is utal, hogy a vers-próza különbségtétel ugyan megszűnt — hiszen Esterházy van olyan lírai, mint amilyen prózai Thinsz —, de a vers azért vers marad a közbeszéd személytől személyhez szóló hangvétele miatt Esterházynál a beszélő mindig másokról beszél, Thinsznél mindig saját magáról, még akkor is, ha valójában másról, egy hazafiaskodóról vagy Romániáról, mert akkor is mindig a saját felháborodásáról. Az efféle versek azonban a kivételt képezik; Thinsz elsősorban saját magáról és egészen szűk személyes körről beszél. A közbeszéd hármasságából—beszédritmus, laza szófűzés, szókimondás — az első és a harmadik vegyül a szövegekben; a beszédritmushoz enyhe szókimondás járul, mond-Minden korosztálybeli egyedülállónak • segítünk, ha magyar társat, házastársat, I partnert szeretne találni. A feltételekről • és lehetőségekről érdeklődni lehet: • „EGYÜTT” Országos Társkereső Iroda, * 1052 Budapest, Petőfi S. u. 10., III./11. • juk catullus-i könnyedséggel, apró meglepetésekkel. Inkább szellemes, mint ironikus vagy humoros, és mivel Catullus idején e három jeles kifejezés egyikének sem volt megfelelője, mondjuk egy pillanatra: invenciózussága játszi és enyhén feszélyezetlen. Az invenció szó azért is illik ide, egy további pillanatra, mert Thinsz egyik-másik fordulata, maga a köteteim és annak többszörös feltűnése, különféle változatokban a különféle írásokban, a manírizmus felé hajló humanista költészet „inventio poetica”-jára is emlékeztet. Thinsznél persze az invenciók, az allegóriák személyesek, mint ahogy közvetlensége is személyes, még akkor is, amikor költőnek titulálja magát, és magát a versírást is megverseli. A mester mesterkéli magát a nyilvánvalóan nyomdába és olvasók elé kerülő papírra: a mutatvány csak ott látható, már a mester életében is ott, ahol ő maga nincs, és ezért mindig a halhatatlanság tudatában íródik és mondódik. A humanista költőkre emlékeztet az is, hogy a versek java része epigrammatikus és a szövegek környezete részben a cinkostársaké és mindig csakis emberi. Thinsztől minden nem-emberi, az embertelen is, távol van. Ezért lebeg Thinsz erotikája olyannyira messze Adyétól. A kötet első fele szerelmes vers, vers a szerelemről, vers a szerelmes versről, szerelmes vers a versről. Elolvasásuk után az, aki már nem az, nem tudhatja, ténylegesen nőről olvasott-e, egyről vagy többről, bár valós ízű a gyakori panasz, hogy a szeretett nő eddig nem szeretett eléggé egy felnőtt lánnyal már nem eléggé rendelkező apát, aki az egykori pesti Thinsz cukrász fia. A lehetséges életrajzi vonatkozások azonban félrevezetők. Az egyik legsikeresebb és egyben legerotikusabb vers egy elefántcsont-szobrocskáról szól, annak melle megsimogatásáról, egy hangulatról meg egy gesztusról, amelynek elég az is, hogy elképzeljék, és ez éppúgy áll az olvasóra, mint a szerzőre. Ez az a biztos pont, az egyedüli, ahol a parodisztikus hangon átüt a fonákja, a primér élmény köde, az arc maszkja mögötti arctalan. Meddig mer, aki nem akar sokat merni? Addig, amíg nem marad szinte semmi sem a merőkanálban. Ez a szinte semmi aztán se nem mély, se nem sekély: ízelítő. Thinsz számára az élet is az, a halál is az, a szerelem is, a költészet is: a világ nem arra való, hogy jóllakjék benne vagy kívüle az ember, ínyenckedni azonban lehet.----------------------------------------------------------^ DÖBRENTEI KORNÉL: | Ez is a Dunánál i. Reng a parti lépcső, annyi a patkány, hitted, műved ronthatatlan megáll, nekik a túlélés naív feladvány, kettőskeresztű Szent István király; bal latrok hurcolásszák Jobbodat, széttört országalmád tovább rohad. Tűnődöm elkoppánykodott létemen, itt, e tüntetés-vigilián, arra vánszorog az elvénhedt őselem, hol fajtám öli vandál kistitán, nézik góchagyó, koncosztó nagyok —, folyón, Európa lucska ragyog. Lásd, fonák békével házaló klán-had, e táj pangó vérvonala mentén, hogy az erdélyi túsz-nép miként mállad böhönc buldózerekkel töretvén, irtják századokba beélt nyomát: nyelvét, nevét, tanyáját, templomát. A folyó járszalagján nem dinnyehéj, de szégyenkővel búsvemhű uszály, a jövő közéig, s rút emelvényt ígér, elférünk rajta mind, Szentkirály, meghunyászkodó tehetetlenek, hagytuk, sorsunkból kirekesszenek. II. 5 ott lesznek a gyalázat-emelvényen, kik hazardíroztak a hazával, kijátszva a népet a nép nevében, és üres szívvel, de teli szájjal fröcsögtek, sértőn-együgyű a hanta; hatalom-szavatolta hazugság, országfojtóbb, mint a régi kisantant —, és akik a múltat eltussolták most fals kikiáltók, sok gyökértelen, s mélybuta törzsökös, negédes-lágy, a művük: elfuserált történelem, számukra a magyar táj, tereptárgy! m. Döntöttek, s megint nélkülünk! Irgalom nincs, mint népidegen osztály fiát ' hajdani, vörösretapsolt hajnalon, kitelepítik tanúnk, a Dunát, még gyanútlan döglődik rajta az ár, még teng e mérgezett csordavályú, melyhez csodaszarvas inni lejár és védtelen birkává muszájul, a léte lőlappal felcicomázott, páráll pórusaiból félelem, célra rögzíük szomszéd orv vadászok, és a legenda tetemmé leszen. Szabadrablás előlegzi a vad tort, székely kopjafák dűlnek recsegve, banda pusztít sírkerteket, hogy koholt ősmondáját életre teremtse. S világgá ment zsenik, mint dicső hamvak az óceántól csak visszaérnek, ide, hol némely holtak tovább halnak, itthon haza vajon mikor térnek? Hantjuk feledésig elegyengetett, jelt ad a jeltelen parcella-mély, ” s működik az illegális kegyelet; az emlékezéshez sincs engedély. Lábra kél a lépcső, annyi a patkány, a partot kikezdte szenny és aszály, ! fogyatkozunk, nekünk bravúr-mutatvány a túlélés, jó Szent István király. , A komor vizen hidat ver a holdfény, rajta a semmibe csörömpöl át, üresen, mint a kimagozott remény, megtartó abroncsunk, szent koronád. Budapest, 1988. június 26. : (Nők Lapja, 1988. aug. 13.) __________________________________J
