Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1988-07-01 / 7-8. szám

1988. július-augusztus

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

9. oldal

GYÖRGYEY KLÁRA:

Szovjet tankok — szovjet írók

— Van-e saját közép-európai kultúra? —

Nemzetközi konferenciák vitái során ritkán üvöltöznek vagy zokognak a résztvevők. Pedig ezúttal ez történt a liszaboni Queluz palotában ülésező Wheatland Nemzetközi Konferencián (május 7-11.), ahol több mint hetven író találkozott a világ minden tájáról; legnagyobb számban a közép- és kelet-európai, a szovjet (emigránsokat is beleszámítva), valamint az amerikai delegátusok voltak. Ez volta második irodalmi konferencia, amit az 1984-ben létrejött Wheatland Alapítvány szervezett (az első Washingtonban ülésezett múlt évben) két milliomos, az amerikai Ann Getty filantróp és az angol Lord Weidenfeld könyvkiadó támogatásával.

Az óriási port felverő vitát KONRÁD György indította el a szombati plenáris ülésen. A történelem szerepéről lévén szó, azt bizonygatta, hogy nálunk Közép-Európában a történelem nem csupán iskolai tantárgy, hanem hatalmas erő, amely gyakran hirtelen és drámai módon berobban az emberek életébe. Ezt a vitathatatlan tényt egy anekdotával illusztrálta. Szülőfalujában — mesélte — a helyi hentes egy igen lejtős út aljában lakott. Egy szép napon, amikor a hentesné épp a frissen vasalt ruhát rakosgatta a sifonérba, óriási dörejjel „begurult” egy tank a konyhájába. Lecsúszott a lejtőn. Nos, nem egyszer így rontott, nyomult be váratlanul a történelem az emberek személyes életébe. Mint az időjárás, a történelem is kiszámíthatatlan. S mivel jó néhány közép-európai országban a jelenlegi helyzet egyik alaptétele a valamikori szovjet tankok bevonulása (s ki nem menetele), Konrád udvariasan megköszönte a Szovjetuniónak, hogy felszabadította ezeket az országokat Ezután a jelenlévő szovjet írókhoz fordulva így folytatta: „Most már azonban eljött annak az ideje, hogy kivonuljanak az orosz tankok, annak, hogy önöket ne tankok, hanem turisták képviseljék országunkban. Hiszen—s itt Konrád a régi marxi doktrínára utalt — nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom. Ergo, a Szovjetuniónak jobb lenne a viszonya Európával, ha megszabadulna imperialista szerepkörétől, s szembenézne végre ezzel és a többi megváltozott történelmi ténnyel.”

Konrád még beszélt — nyugodtan, józanul, udvariasan, a tőle megszokott tiszta logikával —, amikor az oroszok között elkezdődött az ideges suttogás, gesztikulálás, cédulaküldözgetés, majd hangos bekiabálás, pisszegés, füttyentgetés. A felszólalás végén Lev Anninsky szovjet újságíró és kritikus szinte kitépte Konrád kezéből a mikrofont és azt kiabálta: „Az orosz tankok felszabadítottak titeket, tehát nézzük az okokat, mielőtt az okozatokról beszélünk!” Lefordítva: a tankok „megérdemelten” tartózkodnak a csatlós országokban!

A következő szónok, Tatjana Tolsztoja szovjet költőnő (Leó Tolsztoj leszármazottja) rendkívül izgatottan csatlakozott kollégája hozzászólásához, majd el-elcsukló hangon azt kérdezte: „Mikor vonatom én ki tankjainkat Kelet-Európából??? Mit tudok én tenni?” És különben is, most itt hallja életében először, hogy közép-európai és keleteurópai írók másképp éreznek, mint ők, sőt mi több, azt is, hogy a Szovjetuniótól különálló irodalmuk, kultúrájuk van.

Nos, ezzel aztán felrobbant a bomba! A többi orosz író már hosszú tömött sorban állt, hogy helyeselje Tatjana megnyilatkozását Megerősítették, hogy bár ismertek lengyel, magyar, cseh és jugoszláv (sic!) írókat, művészeket és műveket, most hallják először, hogy a közép-európai népeknek sajátos kultúrájuk van. Zinovy Zinik, a Londonban élő orosz emigráns regényíró, a csaknem zokogó Tolsztoját védve, leckéztetni kezdte Konrádot: erkölcsileg elítélendőnek minősíteue azt az elvárást, hogy egy művész több legyen, mint művész.

Ekkorra már csaknem teljesen felbomlott a rend; a kétségbeesett elnök minden eredmény nélkül kalapált A meglepetésből még fel sem ocsúdott közép-európai entellektüelek aztán még jobban megdöbbentek,

amikor a Nobel-díjas orosz emigráns költő, Joseph Brodsky (akinek nemrég még nevét sem volt szabad kiejteni a Szovjetunióban) kiragadta a mikrofont a következő sorbánálló kezéből s így kezdte tirádáját: „Mi, szovjet írók (mire az oroszok is eltátották szájukat a meglepetéstől) ...nem tűrjük az efféle támadást! Mi valójában nem ismerjük az önök sajátos kultúráját. Sosem hallottunk, tanultunk róla, tehát rendkívüli rövidlátásra vall, hogy minket(!), szovjet résztvevőket imperialista és gyarmatosító törekvésekkel vádolnak. Vegyék tudomásul: ilyen, hogy középeurópai, nálunk tökéletesen ismeretlen fogalom. Egyébként is, bár nem vonhatjuk ki magunkat a politikai rendszer alól, bennünket írókat semmiképp sem lehet politikai szemszögből kategorizálni. Minket elsősorban a nyelv determinál, amelyen írunk!”

Erre Brodsky New York-i barátja, Susan Sontag, az amerikai PEN elnöke reagált váratlanul. Tőle szokatlan emócióval dorgálta meg barátját: ,.Nagyon csalódtam benned. Amit mondtál, nem más, mint egy jól ismert szovjetellenes amerikai tézis beigazolása, amivel én különben teljesen egyetértek, amikor azt hangsúlyozza, hogy Közép-Európa nem lehet a Szovjetunió elválaszthatatlan, logikus függvénye, hiszen évszázados kultúrákkal rendelkezik. Beláthatod, ez a felfogás hasznosnak bizonyult minden nem-orosz számára. Gondolkozz el ezen kicsit!”

Most már a többi emigráns író is szót kért s bekapcsolódott az arról szóló vitába, hogy vajon van-e egyáltalán közép-európai kultúra. Czeslaw Milosz, a Nobel-díjas lengyel származású költő és esztéta rávilágított arra,

Györgyey Klára: Arrogáns alázattal, Püski, New York, 1987.

A cím: elegáns oximoron. A riporter, kritikus, megfigyelő cégére. Alázattal járul a Híres Emberek elébe, majd arrogáns kérdéseket tesz föl nekik. Kritizál (s az igazi kritikában mindig van arrogancia) — de a művel, műfajjal szemben alázatos. Végül az olvasó elé bocsátja megfigyeléseit; a közreadás, a tolle lege pedig az ellentétek dialektikus egységévé formálja az egymást látszólag semlegesítő fogalmakat.

Györgyey írásai nem könnyen beskatulyázhatók; ellenállnak az ismertetők osztályozó hajlamainak. A rend kedvéért azonban (meg a szakértők megnyugtatására) következzék először a kötet anyagának seregszemléje.

Birnbaum Marianne és a szerző saját előszava után a könyv formálisan hét részre oszlik: Színház Amerikában, Színház Magyarországon, Zene, Interjúk, Könyvkrítikák — amerikai szerzők, Könyvkritikák — magyar szerzők, Nekrológok-búcsúzás. Tartalmában azonban három témakörben mozog: színház, zene és könyvkritika (az öt interjúból három drámaírókkal készült, s a négy nekrológ közül is kettő drámaírót búcsúztat, Örkényt és Th. Wildert).

A könyv 18 év újságírói munkájának tükre, válogatása. (A szerző, minteztmások már megírták róla, sok más kapa-kaszakerülő munkával is foglalkozik — meg is kérdezhetnek: „mikor alszik?”) A kötet darabjai nagyjából időrendben sorakoznak. Ez lehetővé teszi az olvasónak, hogy nemcsak kereszt-, hanem hosszmetszetben is értékelje Györgyey mondanivalóját. S ez a mondanivaló a kiművelt emberfő két oldalán elhelyezkedő szervekhez szól. A nyájas olvasóhogy a mi „másságunk” mindig tabu volt a Szovjetunióban, vagyis elfogadhatatlan a szovjet állam számára, de az íróknak azért ezt mégsem volna szabad figyelmen kívül hagyniuk. Danilo Kis, a Franciaországban élő neves horvát író határozottan megerősítette Konrád nézeteit és rendkívül sértőnek tartotta az orosz írók fellengzős, kioktató tónusát. Szerinte minden orosz entellektüelnek szembe kellene néznie megváltozott szerepkörével, akár otthon van, akár külföldön.

S. Rushdie, a Londonban élő indiai író kifejtette, hogy a gyarmatosítók mindig megszabták, mi volt vagy lehetett Jogos” a gyarmatokon. Viszont, ha a közép-európaiak úgy érzik, hogy ők külön léteznek, akkor valóban külön léteznek! A többi hozzászóló szintén rámutatott arra, hogy manapság, a „glasznoszty” szellemében már tarthatatlan a cári pánszláv, nagyorosz és xenofóbiás Weltanschauung.

Az ülés végén Anatoli Kim emelkedett szólásra és a szovjet delegáció nevében bocsánatot kért, mondván: „Nem gondoltuk, hogy ezen a konferencián Közép-Európa lesz a téma. Most már látjuk, hogy vannak még problémák.(I) Őszinte szívvel szimpatizálunk harcotokkal s nagyon reméljük, eljön az az idő, amikor már nem lesz többé szovjet tank országaitokban.” (Ezt mi is őszintén reméljük!) Aztán még hozzátette nagy taps közepette: azzal a véleménnyel távoznak, hogy rövidesen megváltozik az általános vélemény országukról.

Mit fűzhetnénk a fentiekhez? Talán csak annyit: Konrád György megérdemli, hogy alkalomadtán megrázzuk a kezét

hoz, a színház- és hangversenylátogatóhoz, a civilizáltságát föl nem adott, Amerikába, Európába, Izraelbe vagy Budapestre szakadt magyarfülűhöz.

Györgyey — mint ezt Birnbaum is észreveszi előszavában—szórakoztatva ismertet, nem szaktanulmányt, akadémiai előadást tálal az olvasó elé. (Csak a kötet első darabja, a Vázlatamodem színházról árulkodik arról, hogy írója professzor is.) Jól fölfogott véleménye azonban van a dolgokról. Élvezetes volt az évek távlatából ismét olvasni Györgyey szkeptikus, itt-ott hitetlenkedően gunyoros megjegyzéseit az ész újbalos trónfosztóiról anno 1968—70. Most látszik, mily jól ítélt ezekben az években, mi maradt meg, mi foszlott semmivé a Nagy Álforradalom „műveiből” és műveiből, mi akülönbség Albee és Miller között, hová tűntek a virággyerekek, az Élő Színház, a hosszúhajúak bújabaja. S még sorolhatnám.

Persze, könnyű neki, mondhatná valaki. A Yale egyetem, a közeli New York nem éppen Rodostó vagy Csajágröcsöge. A szerző „jó helyütt volt jó időben”. Interjúalanyai, színházi előadások, koncertek szinte küszöbére telepedtek. A változó idők drámája (the times they are a changing) ablaka előtt játszódik le. De az élők, az élő dolgok leírása, kérdezgetése, kérdőjelezése értelmet, kimondott és leírt beszédbeli jártasságot követel. A szerző művében e jártasságát gyakorolja. Fújhat azóta Bob Dylan más nótát: Györgyey fűle még érzékeny a modulációkra. Aki Horowitzre és Ormándyra hallgatott, annak még „beugrik” a helyes interpretáció.

A kötet nekrológgal és búcsúzással végződik. Reméljük, ez csupán romantikus stilisztikai fordulat A szerző nem búcsúzik, inkább visszajön, folytatva a beszéd és értelem gyakorlatát ott, ahol igazán abba sem hagyta.

Vitéz György

A beszéd és értelem gyakorlata

r

GÖMÖRI GYÖRGY:

Képek

egy lengyel városból

Milyen modem új templomok! de szürke egyen-otthonok, itt reped, amott dől a fal, lágy lankát hulladék takar. Csenevész bokrok, satnya fák, sok gyerek, elnyűtt kismamák. Autóbuszokból dől a füst; a folyó este színezüst.

S a fekete torony alatt két áthurkolt kereszt-alak, mementóul, hogy ez a nép néha nem félti életét; s rajta az évszám — mely nekem megváltoztatta életem.

V

Poznan, 1987

J

POMOGÁTS BÉLA:

Számot kell vetni

...Újságot írt, egy ideig lapot szerkesztett, első kötetének megjelenésére készült, midőn váratlanul letartóztatták, majd hamis vádakkal a félelmetes recski munkatáborba hurcolták, 1953 után pedig börtönbe zárták. Csak hét és féléves fogság után szabadult ki, 1956 nyarán.

Egy merészen felfelé ívelő költői pályát tört meg az erőszak, és bizony KÁRPÁTI Kamiinak egy teljes évtizedet kellett várnia szabadulása után, amíg első verseskötete, az Ördöggolyó megjelent A nehéz esztendők során született versek valójában csak a mostani kötetben kerültek nyilvánosságra, részben az önéletrajzi antológia darabjai között, részben a Relief egy fegyházról (1949— 1956) éímű ciklusban.

Az új magyar irodalom életrajzával foglalkozó kutatásnak még számos elvégzendő feladata van, a többi között számot kell vetnie azzal, hogy az ötvenes években kibontakozó hatalmi önkényre irodalmunk miként válaszolt Ismeretesek Illyés Gyulának, Vas Istvánnak, Benjámin Lászlónak, Pilinszky Jánosnak, Nagy Lászlónak és Juhász Ferencnek azok az ötvenes években írott versei, amelyek képet adtak a meggyötört ország állapotáról és tiltakoztak a Rákosi-féle zsarnokság ellen, kevésbé ismertek viszont azok a költemények, amelyek a korszak legmélyebb „bugyraiban”: a börtönökben és kényszermunkatáborokban születtek. Pedig van egy ilyen, ma még alig számon tartott költészet is, mindenekelőtt Faludy György, Határ Győző és most közelebbről Kárpáti Kamii „börtönverseire” gondolok.

A „börtön-” és „lágerköltészet” a huszadik század középső évtizedeinek fájdalmas emberi dokumentuma, amely alkalmanként, így Mandelstam vagy Radnóti tollán klasszikus költői magaslatokat ért el. Az ötvenes évek magyar „börtönköltészetének” ilyen magaslatait nem ismerjük, az azonban kétségtelen, hogy ez a költészet is szervesen hozzátartozik a korszak lírai terméséhez, s néhány szép darabja nem egyszerűen tanúvallomást, hanem költői értéket is jelent.

Kárpáti Kamii „börtönköltészete” is megrendítő tapasztalatokról és keserves felismerésekről tanúskodik...

(Részlet a szerző recenziójából Kárpáti Kamii: „Farkasa gyomrában lakik” c. verseskönyvéről. Új írás, 1988. május.)

( \ BORBÁNDI GYULA MAGYARORSZÁGON

Június folyamán BORBÁNDI Gyula írót, a müncheni Új Látóhatár főszerkesztőjét több előadás megtartására hívták meg Magyarországon. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen GÖRÖMBEI András, a budapesti Kossuth Klubban POMOGÁTS Béla vezette be előadását.