Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1988-07-01 / 7-8. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1988. július-augusztus GÖRÖMBEI ANDRÁS: A szó igazi hőse — Nagy László — Nagy László az újabb magyar irodalom klasszikus értékű életművét teremtette meg. Költészetében szuverén világkép társítja a József Attila-i fegyelmet az Adyra jellemző robusztus erővel és a Lorca-i szürrealisztikus látásmóddal. Korszerűségének legfőbb jegye az, hogy ő valósítja meg az európai költészetben is legtisztább és legteljesebb módon az úgynevezett bartóki modellt: az archaikumnak és a korszerűségnek hatalmas disszonanciákat magasrendű harmóniában összefogó egységét, ó az a magyar költő, aki valóban elmondhatta, hogy verseiben hatalom van, mert műveinek etikai vonatkozásaira különösen kényes volt. Nagyívű költészete morális értelemben is eszményi világot teremtett Ítélkező hatalommá növesztette költői személyiségét, hogy a maga küzdelmében egyetemes érvényűén mutathassa meg az etikus ember mai sorsát és kötelességét. Költészete óriási küzdelem, bajvívás a jobb emberi ügyek szolgálatában, a világ humánus értékeinek védelmében. Paraszti családban született egy dunántúli kis faluban, Felsőiszkázon 1925. július 14-én. Gyermekkori élménye a zárt paraszti világ szigorú szokásrendje, erkölcsi igényessége, a természet és az ember bensőséges kapcsolata, a népi kultúra organikus működése, az élet minden mozzanatát a nagyobb egész, a természet és a közösség rendjének alárendelő szemlélet. Itt öröklődött karakterjegyévé a személyiség méltóságának virtusa, a magasrendű igényesség s a tökéletesen végzett munka tisztelete. Költői pályakezdésének különlegessége, hogy tizenkilenc-húsz éves korában rengeteg verset írt, de nem ezekkel lépett a nyilvánosság elé, hanem túlnyomórészt a népi kollégiumokban szerzett élményei hatására keletkezett darabokkal. Középiskolai tanulmányait Pápán végezte, majd 1946 őszén Pestre ment, s ott a népi kollégiumokban talált otthonra s a világmegváltás hitétől lelkes társakra, barátokra. Előbb festőnek készült, majd a bölcsészkarra járt. A népi kollégiumok szegény származású ifjúságának óriási hitet és lendületet adott a felszabadulás tudata: úgy érezték, végre elérkezett a magyar nép századok óta várt szabadsága. Boldogan és hittel vettek részt az ország társadalmi átalakításában. Nagy László a korai verseit éppen azért hagyta ki első kötetéből, az 1949-ben megjelent Tűnj el fájásból, mert a paraszti élet nehézségét bemutató versek nem illettek az 1945 utáni mozgalmas és optimista szemléletbe. Ráadásul a paraszti világ közvetlen szemléleti elemeit mitologikus sugallatokkal és babonákkal, keresztény- és folklór-motívumokkal társították. A Tűnj el fájás, s még inkább A tüzér és a rozs (1951) ezekkel szemben a felszabadulás örömét énekli, a korai sokrétű versvilág helyett egyeüen, jórészt a kor sematikus szemlélete által meghatározott hangon szól. Korai verseit majd első gyűjteményes kötetében, a Deres majálisban (1957) illesztette addigi publikációi elé. Ekkor ámulhatott csak a kritika a korai pályaszakasz olyan remek darabjain, mint az azóta „népdallá” vált Adjon az Isten, vagy a bibliai pálfordulás motívumát személyes sorsélménnyé formáló Szentpáli vers, a sirató archaikus műformájában szóló Kiscsikó-sirató és a regösénekek motívumát a maga küzdő költői személyisége öntanúsításaként ragyogtató Csodafiú-szarvas. A negyvenes évek végének és az ötvenes évek elejének sematikus időszaka tehát gazdag költői személyiséget szorított egyhúrúv á. A költői fejlődés, későbbi magára találás szempontjából mégis az a fontos, hogy ennek az időszaknak a nagy hite, lelkesedése nélkül szinte elképzelhetetlen Nagy László későbbi kibontakozása. Világképének igazi kitágítását, költői horizontjának hatalmassá növesztését ugyanis akkor végezte el önmegváltó költői küzdelemben, amikor az ötvenes évek elején rádöbbent, hogy ifjúságának szép hitét megcsúfolta a személyi kultusz politikai rendszere. Ekkor tudatosította, hogy rövid ideig — szándékai ellenére—ő maga is hatása alá került a megtévesztő és hazug politikának. Ezt a felismerését politikai értelemben kissé késleltette, művészi vonatkozásban viszont segítette bulgáriai ösztöndíja. (...) 1952 táján, amikor Nagy László Bulgáriából hazatérve csalódására rádöbbent, költészete hatalmas kibontakozásnak indult: eszményeibe vetett hite és a csalódása kegyetlenül ütközött, óriási keserűség és indulat formálta költészetének drámai karakterét. Haláláig tartó küzdelmet kezdett eszményeiért — a világ ellenében. A korábbi versvilág helyén most a dér, fagy, hideg, némaság képzetei alkottak összefüggő rendszert. Kialakította költészetének látomásos-metaforikus jellegét. Képei őrzik az élmény elevenségét és meghittségét, de egyetemes távlatot nyernek, hatalmas feszültség sűrűsödik bennük. Verseinek az ad erős belső izzást, hogy az erkölcsi rombolás, a pusztítás, megcsalatás tékozló erőivel szemben a költői személyiség fölerősíti a maga morális és gondolati tartományait. A nap jegyese (1954) és A vasárnap gyönyöre (1956) című kötetei már azt a költőt mutatj ák, aki megcsalatottságában a látomásos világértelmezés és önkifejezés révén élet és halál küzdelmeként éli át a humánus értékek veszélyeztetettségét, személyisége teljes súlyával küzd az álság és a morális tékozlás ellen. (...) Hangjának, szemléletének elkomorulása a korabeli kritika és hivatalos irodalmi közvélemény heves ellenállását váltotta ki, pesszimizmussal és dekadenciával vádolták. Ez azonban—bár sok keserűséget okozott neki—még erőteljesebben tudatosította benne személyes küldetését. A Gyöngyszoknya mitikus-allegorikus látomásában a pusztítás erőivel szemben ő az az egyszál férfi, aki „fönséges fejét bánat, bitangság fölé vágja”. A csodák csodája költői személyisége önmagát váltja meg, önerejéből támad fel. A Krisztuspárhuzam itt valóságos erőnek, morális és szellemi képességnek a nagyarányú érzékeltetésére szolgál. A lehetetlennel is szembefeszülő, a poklokból önerejéből fölemelkedő küzdő személyiség jelenik meg magatartásmodellként Nagy László költészetében. Nagyívű számvetései, „leltárversei” mindig az életért és tisztességért perlekednek. A Rege a tűzről és jácintról az 1956-ig tartó első nagy pályaszakaszának összegző műve: a sirató és himnusz társításában történelmi számvetés formájában a magyar szegénység évezredes sorsát jeleníti meg saját szüleiről beszélve. By módon közvetlenül személyes veszteségként éli át az értékek pusztulását, reménytelen küzdelmét Az összegző, közvetlen tapasztalatait történelmileg és gondolatilag is vizsgáló szemlélet újítja meg a nagy kompozíción belül az ősi műformákat, a regöséneket és a középkori himnuszt, de a siratót is. Életérdekű, értékvédő költői magatartás tündöklik az olyan kis remekművekben, látomásos-metaforikus dalokban is, mint a Romantika nyolc versben darabjai. Az első pályaszakaszt összegző Deres majális (1957) című kötet Nagy László költészetét a magyar líra élvonalában mutatja. A történelmi idő azonban nem kedvezett értékeinek a tudatosításához. Az 1956-os tragédia után a magyar kultúrpolitika a gyors konszolidációt tűzte ki célul, s ebbe Nagy László drámai karakterű költészete semmiképpen sem illeszkedett. Durva támadások, rágalmazások érték. Csak a hatvanas évek elején kezd oldódni körülötte az ellenséges és gyanakvó légkör. Új verseket tartalmazó kötete, a Himnusz minden időben csak 1965-ben jelent meg. Ebben viszont remekművek sora mutatta, hogy Nagy László szinte titáni erővel vértezte magát az ellenséges közegben. Poklokat jár, versvilágán elhatalmasodnak a pusztítás és halál képei. Szembe kell néznie önnön költői léte megszűnésének, kiiktatásának perspektívájával is. De lenyűgöző erkölcsi biztonsággal veszi számba azokat az értékeket, melyek képviseletére költészete vállalkozott. Ars poeticája az értékvédő, értékmentő küldetés ekkor is. Az értékek megnevezésére, feladhatatlanságuk érzékeltetésére a természet, a keresztény és görög kultúra, mitológia, a folklór és a magyar nemzeti irodalom sugallatait, motívumait társítja nagyerejű, kérdéseket paranccsá formáló versében, a Ki viszi át a Szerelmet címűben. A kötet címadó verse, a Himnusz minden időben pedig jellegzetes példája a Nagy László-i ihlet belső gazdagságának: a szerelmi érzés összekapcsolódása a méltó emberi értékek egyetemesebb védelmével. (...) Nagy László úgy érzékelte, hogy a mi korunkban az erkölcsi és szellemi értékek léte veszélyeztetett. Egyre lehetetlenebbnek ítélte ezek védelmét, de vállalta az értük v aló küzdelmet „alehetetlen képviseletében” is. Értéktudata biztosan működött, ingadozást akkor sem mutatott, amikor teljesen reménytelennek látta küzdelmét. Portréverseinek gazdag sora a Himnusz minden időben című kötetben kezdődött, de a Versben bujdosó (1973) és a Jönnek a harangok értem (1978) darabjaiban bontakozott ki igazán, s bizonyára összekapcsolható a bonthatatlan szellemi közeg, szövetség megteremtésének igényével, az alapvető erkölcsi-szellemi értékek vitathatatlan igazolásának szándékával. Ezekben a portréversekben Nagy László a gondolati érvelés erejével, egyértelmű, szinte esszészerű pontossággal is megfogalmazza költői világképének sarkalatos elemeit, axiómáit. A megidézett elődök is lehetetlennek érezték korukat, hatalmasak voltak az ellenük törő erők, de a történelem és az egyetemes kultúra értékítélete mégis őket tudja maradandó érvényűnek. József Attila, Bartók, Ady, Csontváry, s a régebbi társak közül Balassi, Berzsenyi, Csokonai és mások megidézése önvallomás is. Kettős portrék ezek, nem kevésbé mutatják be a megidéző költőt, mint a megidézetteket. Egyetemes érték védelmezőjeként teremti meg személyes kapcsolatrendszerét is Nagy László. Portréversei a Jönnék a harangok értem kötetben gyakran siratókká lettek, közvetlen veszteség, művésztársak, barátok halála váltotta ki a költői vallomást Feltűnő azonban, hogy ezek a sirató portrék milyen közvetlenül kapcsolódnak az egyetemes értékek védelméhez. A gyász kényszerű számvetés alkalmává vált Nagy László költészetében, s éppen azáltal teremtett nagy hirozontú verseket, hogy korunk ítéletét is elválaszthatatlanul belefonta a gyászba (Gyászom a Színészkirályért, Három nap, három éj, Aki szerelmes lett a halálba). Nagy László költészetének jellegzetes esztétikai minősége a tragikus és a fenséges, de pályájának íve nemcsak ezek összetettebbé válását mutatja, hanem kiegészülését is a groteszk, irónia és a játékosság elemeivel. A lírai műformákkal is egyre kísérletezett, a látomásos-metaforikus dalok, himnuszok, rapszódiák, majd a jellegzetes hosszú-énekek és egyéni karakterű portréversek mellett kialakítja a három műnem szintetizálásával jellemezhető prózakölteményeit. S ebben a nemben is olyan remekeket alkot, mint a Vértanú arabs kanca vagy az életművet lezáró Jönnek a harangok értem. Képverseiből éppúgy külön ciklust épít, mint vidám üzeneteiből. Játékos versein is mindig átüt a komolyság, a belső gond, a játék legtöbbször az önerősítés eszköze. Utolsó évei valóban „a lehetetlen képviseletében” teltek. Azt látta veszendőnek, kiszolgáltatottnak a világban, aminek az ő szigorú normái szerint természetesnek, diadalmasnak kellene lennie: a tisztaságot, szépséget, tehetséget, emberhez méltó létezést Látta, tapasztalta ezeknek az értékeknek a méltatlan sorsát s az idegen és ellenséges közegben az önvédelem, önmegőrzés költői szerepeit az archaikum és az elemi természeti létezés törvényeivel erősítette. Megteremtette krónikás, boszorkányos, nomád, stigmatizációs és haramia szerepeit: A Krónika-töredék éppen a kor kimondhatatlan kegyetlenségét, értékek végveszélyét jelenti, hiszen már még panaszkodni sincs kinek. A Seb a cédruson a világ sebével azonosuló költői személyiség egyetemes stigmáját mutatja. A Medvezsoltár a totális züllés képzeteivel szemben a nomád életforma és a természeti érték idomíthatatlan tisztaságába, egyértelműségébe visszamenekülve siratja az emberi igényű élet lehetetlenné válását A Versben bujdosó pedig a kényszerű haramia szerep értelmét vallja ki: azért kell áttekinthetetlennek tetsző erdőt, bozótot építenie maga köré, hogy megőrizhesse magát. A metaforikus versvilág funkciójának, értelmének a megnevezése is ez a vallomás. A szerep a személyiség legbensőbb értékeiből táplálkozik, annak tisztaságát épségét óvja. Nagy László költészete a magyar irodalom legszebb értékei közöttvan. Verseit és versfordításait 1975-ben, a költő ötvenedik születésnapjáranégy kötetben jelentették meg. Személyét nemzeti tisztelet övezte. Utolsó kötetét még maga rendezte sajtó alá, de megjelenését már nem érhette meg, mert 1978. január 31-én váratlanul eljöttek érte a harangok. Teljes költői életművét három vaskos kötetben adták ki, az első kötet saját verseit, a másik kettő pedig műfordításait tartalmazza. Prózai írásaiból 1979-ben (Adok nektek aranyvesszőt), festményeiből, rajzaiból, kézirataiból pedig 1980-ban készültválogatás (Kísérlet bánat ellen, Szárny és piramis). Ahalálaóta eltelt idő nem homályosította értékeit, hanem egyre inkább mértékké emelte őt. Poklokat is megjáró, szenvedésekből, kételyekből ép lélekkel fölemelkedő, fegyelmezett költő volt, akit katedrálist építő konok tisztaság és béklyótlan képzelet, csodálatos világot teremtő erő jellemez. Költészetében a személyesség, közvetlenség és az egyetemesség eszményi találkozása teremtett ízlésirányok és ideológiák hétköznapi küzdelmei fölé emelkedő minőséget. A devecseri könyvtár ex-librise (Fery Antal grafikája) Ki viszi át a Szerelmet Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantú mezővé a sziklacsípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra! Versben bujdosó Versben bujdosó haramia vagy, fohászból, gondból, rádszabott sorsból hirhedett erdőt meg iszalagos bozótot teremtesz magad köré, vele fekete éjt, hol fehér inged is rebegő selyemlidérc, alkohol szélverte lángja csak, versben bujdosó haramia vagy, szemed, a szemed is tünedező, levelek rése ahogy tágul, ahogy szűkül, de mindig másutt, szüntelen célzó, de célozhatatlan, kintről ordasi tűz s fegyelem, belül piros őzike-csillag — belül véredtől, véred vasától hártyáid azúr ablakai közt káprázatos világ a vemhed s vétked, mert ott ragyog igazi nap, versben bujdosó haramia vagy, megáldott szakállas anyaság, partizán-anyaság, lomb-koronás, hogy az éterben cirkáló öklök ünnepén eleven dob ne lehess, hogy léted értelmét el ne vetéld a halál dögönyöző bábáitól és csipesz-kezek nehogy kiszedjék érzékeid tündéri villámait s kötözzék csokorba tükör elé, megfagyna minden, ha lélegező ingedbe kő-cölöp öltözne föl, koszorúzd lombbal és tartsd meg magad, versben bujdosó haramia vagy, az vagy: mert égi és földi körök lángolnak s hamuként lehull a madár, mert gyászban megtébolyodva forog aki a kereket hozta világra és sír a propelleres juharfa-mag, mi lett a róla-vett ős-ideából, s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők nyílnak: a halál margarétái s bezárul a lét — mert az áldás is zagyva ha manna és puskapor keveredik, mert fénykaszáknak fordítva hátat megrémült kisded az anyai kaput üti ököllel, s döbbenetükben futnának a fehérje-láncolatok óriás hegygerinc-csordái vissza elbújni a bátor, pici ős-sejtbe, vissza a fölgyujtott holdal alatt — versben bujdosó haramia vagy, moha-csizma rajtad és hangya-telep és izzasz a nyugtalanság mérgeitől és ítélsz a hűség tövisei közt és holtig a hűségtől nem menekülsz, versben bujdosó haramia vagy, kesztyűdet: ötujjú liliomodat kidobod a szimatoló ebek elé, vallatják, szivárog belőle a vér.
