Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1988-01-01 / 1-2. szám

4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1988. január-február GÖMÖRI GYÖRGY: TANULMÁNYOK A MAGYAR OKTÓBERRŐL Fontos és Figyelemreméltó mű látott nap­világot néhány hónappal ezelőtt Párizsban, a Magyar Füzetek és az amerikai Atlanti Ku­tató és Kiadó Társulat közös kiadásában. Címe: „A forradalom előzményei, alakulása és utóélete”; négy tanulmányt és egy tanul­mánytöredéket, valamint egy 1953-tól 1963- ig terjedő részletes kronológiát tartalmaz. A tanulmányok élőszóban is elhangzottak, ere­detileg ugyanis egy Budapesten, magánla­kásban megrendezett 1986-os konferencia al­kalmából íródtak, amely konferencia az öt­venhatos forradalommal és annak a párizsi tanulmánykötet címében is jelzett előzmé­nyeivel, illetve utórezgéseivel foglalkozott. Ezek az előadások Budapesten szamizdat ki­adásban is megjelentek, az őket követő vita anyagával együtt, az utóbbi közlésétől azon­ban a nyugati magyar kiadó eltekintett. A forradalomnak szentelt konferenciát eredetileg az időközben elhunyt Donáth Fe­renc, Nagy Imre hajdani közeli munkatársa kezdeményezte, s a kötet az ő előadásának el­készült töredékével indul, hogy aztán Vásár­helyi Miklós terjedelmes, adatgazdag tanul­mányával folytatódjék. Vásárhelyi „Az első meghiúsított reform-kísérlet” címen Nagy Imre 1953-as kormányprogramjának körül­ményeit és hatását elemzi tárgyilagosan és igen alaposan. Rámutat a mai hivatalos ma­gyar történetírás szándékos ködösítésére az ún. „ ötvenes éveket” illetően — az ún. „Rá­­kosi-idők” eszerint 1948-ban kezdődtek és 1956-ig tartottak. Nyilvánvaló azonban (nem utolsó sorban azok számára, akik maguk is többé-kevésbé érett fejjel élték át ezt a kor­szakot), hogy 1953 júniusával valójában új korszak kezdődött, hogy azt az öt évet, amit a .kemény” Rákosi-korszaknak nevezhe­tünk, ekkor felváltotta egy olyan időszak, amit eleinte a Nagy Imre nevével fémjelzett reformprogram, később pedig a Rákosi-féle vezetés és ellenzéke közötti nyílt és leplezett küzdelem jellemzett. E nélkül a harc nélkül sohasem lett volna Magyarországon forrada­lom, de talán még olyan-amilyen gazdasági­politikai reform sem. Vásárhelyi tehát igen jó szolgálatot tesz a történészeknek, amikor a hazaiak közül elsőnek vállalkozik az 1953 és 1956 közötti évek politikai történetének fel­tárására. Elemzéséből kitűnik, hogy Nagy Imre kedvezőtlen feltételek mellett kezdett hozzá reformprogramja végrehajtásához. A párt­apparátus káderei többségükban Rákosi vagy a moszkovita négyesfogat kreatúrái voltak, s a felső vezetésben alig volt valaki, aki ne taktikai okokból (s nem meggyőző­désből!) támogatta volna az „új szakaszt”. Amíg Moszkva jóváhagyta Nagy Imre intéz­kedéseit, ők is mellette voltak, de abban a pillanatban, amikor fordult akocka, a magyar pártapparátus magára hagyta Nagy Imrét. Ezért alakult ki lényegében a párton kívül, az értelmiség soraiban az az ellenzék, amelyik kiállt a reformprogram folytatása és Nagy Imre személye mellett akkor is, amikor a mi­niszterelnök már lemondásra kényszerült. Vásárhelyi Nagy Imrének 1955 tavaszán el­szenvedett politikai vereségét annak tudja be, hogy az mint politikus nem volt elég hatá­rozott és erélyes—ellenfeleit nem váltatta le időben, túlságosan ragaszkodott a pártsze­rűség formáihoz. Ha 1954 októberében ra­dikálisan leszámol a reform ellenségeivel, sok minden másképp alakulhatott volna. így végül a tömegek akarata kényszerítette bele egy olyan szerepbe (a forradalom miniszter­­elnökébe), amiről talán sohasem álmodott 56 eseményeivel és értékelésével két ta­nulmány is foglalkozik. Széli Jenő és Mécs Imre írása. Ami adataikat illeti, azok néhol eltérnek egymástól: Széli például csak 6-8 ezer felkelő részvételéről fr a budapesti fegy­veres harcokban. Mécs szerint viszont (aki belügyi szerzők adataira hivatkozik) ez a szám egyidőben a 12 ezret is meghaladta. Mécstől tudjuk meg újra azt a dermesztő tényt, hogy egy 1958-as legfelsőbb bírósági határozat értelmében elvben halálra lehetett ítélni minden olyan felkelőt, akire rábizo­nyították, hogy elsütötte fegyverét, s hogy a fegyveres harcokban való részvételért elítél­tek közül sokan az 1963-as (általánosnak be­állított) amnesztiából is kimaradtak. Az ún. .jobboldali restauráció” veszélyét a forradalom alatt (Mindszenty fellépése el­lenére) sem Széli, sem Mécs nem tartja iga­zán komolynak, s míg Széli szól a forradalom „antikommunista” jellegéről is, hangsúlyoz­za, hogy a munkások általában különbséget tettek a „Rákosi-rendszer haszonélvezői és szekértolói” és a nemzeti függetlenség mel­lett kiálló kommunisták (Nagy Imre, Ma­iéter, stb.) között. A munkástanácsokba is be­választottak ilyen .Független” kommunis­tákat, sőt voltak közülük jónéhányan a ké­sőbb kivégzett felkelők soraiban is; Mécs a többi közt Angyal István és Szirmai Ottó ne­vét említi. Mécs Imre röviden szól az 1956 novem­berét követő megtorlásról, amit „példátlan mérvűnek” nevez az újabbkori magyar törté­nelemben. De ezzel és az egypártrendszer 1956—57-es restaurációjával mélységben igazán Kis János tanulmánya foglalkozik. Szerinte 1957 nyarára a rendszer visszaállí­tásáért folytatott politikai harc lényegében véget ért. Jóllehet 1956. november negyedi­kével, a második szovjet katonai beavatko­zással „a korábbinál még szélesebb alapo­kon” újra létrejött a nemzeti egység, ugyana­kkor Kis szerint ennek a társadalmi ellen­állásnak az úgynevezett „szolnoki kor­mánnyal” szemben volt egy stratégiai gyön­géje — az ugyanis, hogy az ellenállók felté­telezték, a szovjet hatóságok előbb-utóbb tárgyalásokba fognak velük bocsátkozni. Mivel ez nem következett be és az oroszok csökönyösen fenntartották a magyar állam­­igazgatás függetlenségének a fikcióját, mindkét hatalmi igénnyel föllépő fél tak­tikázásra kényszerült: Kádárék az elején ígértek fűt-fát, csakhogy rendkívül szűk bá­zisukat szélesítsék és a nagyarányú sztrájk­­mozgalmat leszereljék; a Központi Munkás­­tanács körül kikristályosodó társadalmi ellenállás pedig de facto kénytelen volt tár­gyalófélnek elismerni az országra kénysze­­rített kormányt. Kis szerint az, hogy a szov­jetek kompromisszummal oldják-e meg a magyarországi (és november 4-e után még tovább mélyülő) politikai válságot, a szovjet­­jugoszláv viszony függvénye volt és egy kevésbé intranzigens megoldás esélyei no­vember 22-ével (Nagy Imréék elrablásá­val, miután elhagyták a jugoszláv követsé­get) egycsapásra semmissé váltak. Kis János számos adattal bizonyítja, hogy 1956 november-decemberében az úgyneve­zett .Forradalmi munkás-paraszt kormány” korántsem volt még ura a helyzetnek. A kor­mány mellett tüntetők (erős karhatalmista fedezettel kísért) december 6-i felvonulását még megtámadták a gyárakból hazafelé tar­tó munkások — ennek az összecsapásnak, mint ahogy pár nappal később a salgótarjáni tüntetésnek, halálos áldozatai is voltak. Kádárék ekkor bevezették a rögtönbírás­­kodást, a gyülekezési tilalmat és lefogták a Központi Munkástanács vezetőit. Január 11- e táján, amikor a csepeli sztrájkot lövik szét a pufajkások, vége a közvetlen ellenállásnak. De a Kádár-kormány csak úgy képes konszo­lidálódni, hogy meghazudtolja saját novem­beri ígéreteit. Kis hangsúlyozza (142. 1.), hogy 1957 januárjában, a rákosistákat sújtó tilalmi listák hatálytalanításával a párton be­lül lényegében visszaállt az 1956 októbere előtti hatalmi helyzet: a Rákosi-korszak kö­zépvezetésének zöme integrálódott az új re­zsimbe. Ezt csak a párttagság tömegeinek a pártba való — részben karrier-okokkal ma­gyarázható — visszaáramlása tudta annyira­­amennyire ellensúlyozni, s 1957 júniusára már újra 350.000 tagja lett az MSzMP-nek. Ebben a helyzetben Kádár, a konszolidációra hivatkozva, hirdette meg azt a politikát, ami azóta is a rendszer alapelve maradt: ha a tö­megek megfelelő életkörülmények között él­nek és nem avatkoznak erőszakosan a ma­gánéletükbe, át fogj ák engedni a politikai ve­zetés jogát a pártnak. Bár ez a .Jciegyezéses” politika nem akadályozta meg az 1957—60 közötti súlyos megtorlást, a hatvanas évek közepétől jó 10-15 évre valóban konszolidálta a magyarországi helyzetet. Kis szerint azon­ban ekkor az ország olyan .Fejlődési zsák­utcába” jutott, amelyből csak akkor tud ki­lépni, ha túljut a konszolidációs politika passzív elfogadásán. Ezért érdemes újra visszanyúlni 1956— 57 tanulságaihoz. A kötetet záró 65 lapos kronológia, amit ugyancsak Budapesten állítottak össze, hasz­nos eligazítást nyújt a hivatalos adatok héza­gai között gyakran tanácstalanul bukdácsoló fiatalabb olvasóknak. (Elhangzott a BBC magyar adásában) Haraszti Miklós író, a budapesti függet­len (szamizdat) kiadású Beszélő egyik szer­kesztője jelentős tartalmú és terjedelmű cik­két közölte a New York Times december 13- i, vasárnapi száma a heti eseményeket össze­foglaló „Week in Review” szekciója máso­dik oldalán. Haraszti Miklós decemberben amerikai meghívásra New York-ban tartózkodott, új könyvének amerikai kiadása alkalmából. (The Velvet Prison: Artists Under State So­cialism; foreword by George Konrád; trans­lated from the Hungarian by Katalin and Stephen Landesmann, whith Steve Wasser-^ HORVÁTH ELEMÉR: ^ Születésnap a kenyér teljes embert követel az asszony teljes embert követel az ember teljes embert követel ember hogy énekeljek így? tessék lekaszálni a liliomokat tessék visszatenni a liliomokat tessék liliom lenni magad is 1933. április 15-én számba vettem az idő pisztolyát és ez a század volt a gyökértelen bestia TŰZ TAMÁS: Hivatalból Kicserélhetné valaki a testem talán a lelkem is mert kopott ezt akkor érzem ha kinyitok resten egy múltba néző szárnyas ablakot tekintve hogy jócskán megöregedtem s hivatalból is nyugdíjas vagyok bizony a szívem is már meg-megretten ha megjönnek a hajnali fagyok meleg kellene több és új velő borzongó bőröm felett gyapjúholmi piros zakó lelket melengető ne kelljen fogvacogva rostokolni viszont lehűlhetne személyes poklom ha már fejemet egyre feljebb hordom V_____________________^ man; 165 pp.; New Republic/Bacis Books; $14.95.) A könyvet a NYT november 20-i számában Walter Goodman ismertette.,Fró­nia és aforizmák sziporkáznak a könyvben— úja Goodman —; a .glasznoszty’ kampány­ról Harasztinak az a véleménye, hogy Gor­bacsov bársonnyal igyekszik bevonni bör­töne rácsait.” Haraszti december 13-i N.Y.T.-cikkének címe: „So There Remains Only The Old Plat­form, Reeking of the Old Boots” (Csak a régi csizmáktól bűzlő régi emelvény marad.) A cikket az 1956-os magyar forradalom alatt készült fénykép illusztrálja a ledöntött Sztálin-szobor csizmáival, körülötte fiatalok Kossuth-cúneres zászlóval. „A sokezres tö­meg egy emberként sóhajtott fel örömében, amikor a szobor ledőlt, mert ezzel magát a sztálinizmust döntötték meg” — írja cikké­ben Haraszti. Elmondja, hogy a mostani kor­mányzat a Csizma-téren akarta felépíteni a Nemzeti Színházat, hogy annak erkélyéről továbbra is úgy szemlélhesse majd a felvo­nuló tömegeket, mint elődei tették. Pénz hí­ján nem valósultmeg aterv, „csak a régi csiz­máktól bűzlő régi emelvény marad — írja Haraszti —, de már mindegy, hogy vezéreink milyen emelvényről integetnek és moso­lyognak. Mert a csizma bennünk van...” A másik ember Bemutatják Kósa Ferenc filmjét az 1956-os magyar forradalomról Február 6-án kezdődik az 1988. évi Magyar Filmhét a budapesti Kongresz­­szusi Központban. E filmhét keretében február 8-án mu­tatják be Kósa Ferenc filmrendező „A másik ember, 1944,1956” című új film­jét, amely—eddigi stúdió-vetítések né­zői szerint—megrázó erejű, magas mű­vészi szintű emberséggel és az igazság­nak megfelelő őszinte bátorsággal szól az 1956-os magyar forradalomról. r-----------------------------------------------------------------------------------------------------------s A „Szamárköhögés” — kártékony Az írógép képét géppuskaropogás hangja festi alá, megjelenik a főcímhez tartozó dátum: 1956 október, s következik az első jelenet, amelyben egy utálatos, ag­resszív kislány a karosszéken toporzékol­­va visítja: .Akkor pisilek be, amikor aka­rok”. Ezt a felütést sem emelkedettnek, sem eredetinek nem mondanám, de egyér­telműségét nem vitathatom el; Gárdos Pé­ter „Szamárköhögés"címú filmjének pon­tos prológusa a villanásnyi nyitó-snitt. A forgatókönyv író-rendező az 1956-os ma­gyarországi események lényegét egy el­kényeztetett, undok kölyök maga alá vize­­lésében látja megragadhatónak. Ekkor akartam először kijönni a mozi­ból. Rendkívül kártékonynak és erkölcste­lennek gondolom Gárdos Péter filmjét, mert bár a „művészi szabadság” oldaláról nézve semmiféle kifogást nem emelhe­tünk az ellen, hogy a filmkészítő egy törté­nelmi esemény perifériájának szatirikus bemutatására vállalkozik, ugyanakkor mérhetedenül etikátlannak tartom, hogy valaki ezt a megközelítést a közelmúlt leg­súlyosabb és máig feldolgozatlan nemzeti tragédiájának ürügyén gyakorolja. A nem éppen művészmoziként ismert Bartók filmszínházat szombat este—úgy hiszem — azért töltötte meg a közönség, mert szerette volna saját szemével látni, hogy 1956 októberében ki lőtt kire és miért, ám ez a .kíváncsisága” nem elégülhetett ki; egy , jó kis ötvenhatos filmet” kapott, oltári és alpári poénokkal telehintve. Az emberi elme a jelenségek értelme­zésekor a legszélsőségesebb beállításokra és következtetésekre képes, s ezek külö­nösségük folytán tagadhatatlanul okoznak is némi intellektuális izgalmat; mégis jó lenne hinni, hogy miközben egyre büsz­kébbek vagyunk mind szuverénebb és sza­badabb művészi személyiségünkre, vala­mint egyéni látásmódunk mindenhatósá­gára, ennek ellenére marad valami mini­mális képességünk a tragédiát a szatírától megkülönböztetni. Ismerjük be, hogy bi­zonyos tények —jelen esetben több ezer ember halála, több mint százezer ember ki­vándorlása és egy nemzet ehhez kapcsoló­dó kóros amnéziája — leheteüenné teszik a fellazító irónia alkalmazását. Mert miképp Auschwitz nem lehet vá­sári komédiások bohóckodásainak színte­re, akképp nem szolgálhat 1956 októberé­nek Budapestje sem szatirikus hajlamú ügyes gagmanek hitbizományaként. Lőrincy Attila (Egyetemi Lapok, 1987. okt. 21.) A csizma bennünk van

Next

/
Thumbnails
Contents