Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1988-04-01 / 4-5. szám
6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1988. április-május Ez a tanácskozás az erdélyi magyarság sorsáról csak akkor lehet hatásos, ha pontosan számba veszi azokat a történelmileg meghatározott nemzetközi körülményeket, amelyek közepette összeült. Legfontosabb ezzel kapcsolatban annak felismerése, hogy az endlösung állapotába került erdélyi magyarság, s vele együtt az egész magyarság válsága egy általános európai, közelebbről pedig egy kiterjedt és nagyon mély közép-kelet-eúrópai válság része. Ebből az következik, hogy elkülönítve, önmagában sem az erdélyi, sem az egész magyar válság meg nem oldható. Ha fenn akarunk maradni, tudomásul kell vennünk szomszédaink hasonlóképpen meglékelt ladikjait Miben áll ez a közép-európai válság? Első pillanatra, tekintettel arra, hogy a térség országai azonos társadalmi berendezkedésűek, a létező szocializmus általános, gazdasági és társadalmi válságának is lehetne ezt nevezni, de ha egy kicsit lehámozzuk a jelenségről ezt a politikai zsargonhéjat, kiderül, hogy itt még többről is szó van: az itt élő népek a nemzetek olyan fajta mély, egész létezésüket meghatározó válságáról, amely a jövőjüket, a világban s Európában betöltött, betölthető szerepüket, államiságuk minőségét, az általános világrendekhez való igazodásuk lépéstartását, összefoglalva egész sorsukat meghatározza. Jellemzője ezenfelül ennek a válságnak az is, hogy az itt élő összes népet kivétel nélkül érinti, ha nem is egyenlő mértékben, hasonló formákban. Számunkra ez utóbbi tényező, már tudniillik, hogy a válság mindenkire kiterjed, életbevágóan fontos. Azért, mert ez — legalábbis látszólag — nem mindig volt így. 1920 körül, amikor ez a térség megkapta azt a státuszát és elrendeződését, ami nagyjából ma is fennáll, vagyis az Osztrák-Magyar Monarchia szétdarabolásakor nagyon is úgy látszott, hogy itt csak a magyarság van létválságban. Románia a több mint száz százalékos területnagyobbodás mámorában, Csehszlovákia és Jugoszlávia a megalakulás és a szerephez jutás sikerélményében, Lengyelország a több százados nemzeti küzdelem öröm ünnepében élt s még a velünk egymegítélésű Ausztriának sem kellett a megbüntetettség magyar mérvű gyötrelmeit elviselnie. Most viszont mit látunk? Tételes felsorolásra, azt hiszem, nincs szükség. Csak a nyomor és a szenvedés jelzőiben, a nélkülözések és az anomáliák időtartamában van különbség, meg abban, hogy milyen eszközökkel akarja a helyi hatalom áthidalni vagy elfogadottá tömködni az állapotokat. Nem a sorbánállás, a jegyrendszer, a háborús körülmények között is nehezen viselhető nélkülözések a lényegesek ezen a közös nyomorfedélzeten, hanem az, ami eközben a nemzedékek sorával történik: millió és millió lengyel, magyar, szlovák, román és cseh fosztódik meg attól a lehetőségtől, hogy beállva a nemzed folytonosság sodrába a maga munkájával, életenergiájával, szellemével és tehetségével hozzájáruljon a nemzete történelmi építményéhez. Itt megállt az idő! Ez a tragédia, és ez alól nincs kivétel. S ha ehhez még hozzáveszszük, hogy mi minden történik ezenközben a világban, hogy milyen új emberi szerepeket ír a tudományos-technikai haladás és a huszonegyedik századra kacsintó emberiség, hogy milyen élet-minőséget tud átörökíteni és áthagyományozni a világ más térségein az egyszerű ember is utódaira, csak akkor látjuk a maga valóságában ezt a tragédiát, ezt az általános lesüllyedést Az az ember, aki a munkája végzése helyett sorbanáll, lop, kiskapukat dönget, iszik (vodkát, cujkát, bort, sört, szilvapálinkát), az az ember, akinek nincs ideje, ereje a saját öntudatával és a saját lehetőségeinek kifejlesztésével törődni, aki állami gondozásba löki a porontyait, vagy ha nem, nincs ideje a nevelésükkel törődni, az az ember kiesett az európai időből, a világidőből. Annak értelmetlenül telt el az élete. Akár román, akár magyar. Ez ezeknek a közép-európai népeknek a közös sorsa és közös tragédiája. És ezek közül csak az marad fenn, amelyik ezt a folyamatától legelőbb s legérvényesebben állítja meg s fordítja vissza. Ez nálunk magyaroknál talán még nem visszafordíthatatlan folyamat. De hogy visszafordítjuk-e vagy sem, egyesegyedül rajtunk múlik. [...] Itt most nem az a kérdés, hogy melyik nép tudja élőhelyéről kiüldözni, kiutálni, kiárusítani és beolvasztani a másikat, hanem az, hogy melyik tud először is megállni a lejtőn. Aztán pedig—esetleg—elindulni felfelé. Meg akarjuk menteni az erdélyi magyarságot? Teremtsünk olyan belső viszonyokat itt bent, a szűkre szabott hazában, amelyek közelebb vannak az európai normákhoz, teremtsük meg a demokratikus, az emberi szabadságnak mindinkább nagyobb és nagyobb teret adó életet Magyarországon. Ez az egyetlen lehetőségünk. Nemcsak a Hargita tövében, hanem itt bent, Balmazújvároson is meg kell védeni a magyart. Az erdélyi magyarság megmentésének egy útja van: a szabad, demokratikus Magyarország, a sovinizmustól és kozmopolitizmustól egyaránt ment, a szabadság és a demokrácia centripetális erejével bíró magyar társadalom. Kárörvendésre pedig márcsak azért sincs okunk, mert e tekintetben elég roszszul állunk. Volt itt egy-két tág és hajnalhasadásos történelmi pillanat, amikor az lehetett a reményünk és sajnos az érzékcsalódásunk is, hogy előbbre vagyunk egy lépéssel és kint, vagy majdnem kint vagyunk abból a válságból, amiben a többiek nyakig vannak. Forradalmunk csodálatos két hete és a még vissza nem fogott reformok röpke és csalóka időszaka volt ilyen pillanatunk. Aztán még ennél is tovább szerepeltünk az európai népek tudatában olyan nemzetként, amelyik az európai szabadságnormákhoz közelítőbb életet nyújt tagjainak. Ezek az idők azonban elmúltak, csalókának bizonyultak és most mi is nyákig vagyunk. Ez ennek a mi korszakunknak s benne a most működő nemzedékeknek a legnagyobb történelmi mulasztása az erdélyi magyarsággal szemben is: hagyta, hogy semmivé legyen az esély, amit a levert forradalom és a hozzá vezető út, az előző nemzedékek véráldozata és munkája hívott életre, hagyta, hogy végbemenjen az elközömbösítés lélekpusztítása, felült a csalóka látszatoknak. Volt itt egy nagy lehetőség akiemelkedésre. Az a kérdés, maradt-e még valami belőle. Az erdélyi magyarüldözést általában a túlzó román nacionalizmus kifejlődésével, felerősödésével szokás indokolni. Van azonban a dolognak egy másik oldala is: az erdélyi magyarüldözés mindig akkor kapott erőre, amikor a magyarországi belső helyzet bizonytalanná vált, amikor az embereket valamilyen oknál fogva itt is üldözték vagy háborgatták. Erdélyben is akkor vitték a Duna-deltához haláltáborba a legtöbb magyart, amikor idehaza is nagyon sokan várták az amnesztia-rendeletet. És ez a mostani eszelősségig fokozódása a terrornak is feltétlenül összefügg a mostani magyar helyzet válságos, bizonytalan, két- vagy többértelmű voltával, gazdasági kiszolgáltatottságunkkal, belső egyenetlenségeinkkel, azzal a puszta ténnyel, hogy még mindig gyanús személyek azok a mi saját hatóságaink előtt, akik erdélyi menekülteknek gyűjtenek, akik valamiképpen felmutatják a magyarságukat Ezt az összefüggést nem lehet nem észrevenni! Nem elég rámutatni a román nacionalizmus anakronisztikus durvaságaira, történelmi gyökereire, magyarellenességére, rá kell mutatni ugyanakkor a változó természetű magyar rendszereknek a magyar nacionalizmus üldözésének örve alatt folytatott burkolt vagy nem is burkolt magyarellenességére és nemzeti felelőtlenségére is és meg kell látni ebben a kétféle magatartásban, szereposztásban vagy, mondjuk finoman: eleve elrendelésben a közös tragédiák Melyik ezek közül a jó válasz, a nemzet valódi érdekei szerinti? Talán a román? Szó sincs róla. Sajnos nem is a magyar. Ami viszont reményre jogosít fel bennünket magyarokat, az az, hogy miközben Romániában őrjöngésig fokozódik ez a nacionalista tombolás, azonközben nálunk jelei mutatkoznak egy ésszerűbb, nemzetközelibb pártdoktrína kialakulásának és egy új tartású hatalmi viselkedésnek. A fentiekből logikusan egy kérdés következik: milyen úton juthatunk el abba a hőn óhajtott magyar demokráciába, amely nemcsak menedéke lehet, hanem egyetlen magtartó bázisa is az erdélyi magyarságnak. Annak is. Sok választásunk nincs. Hatalmunk semmi, eszközünk alig, elszántságunk híjával, politizáláshoz szükséges gyakorlatunk szinte cserkészett jellegű. Egyet azonban mindennek ellenére megállapíthatunk, keserű tapasztalatainkon okulva. Ez pedig az, hogy semmiféle romboló ösztönnek, magyar heves-vérmérsékletűségnek, semmiféle kuruc természetünkből fakadó rebellis hajlandóságunknak nem engedhetünk, akármennyire is ilyen fellángolásokra késztetnének bennünket a sanyarú és közelest egyre sanyarúbbá váló körülmények, meg a helyzet bizonytalanságából származó indulataink. Egy ilyen vak anarchiába fordulás végzetes volna nemcsak az erdélyi magyarságra nézve, hanem az egész magyar jövőre. Erdélyi magyar százezreknek akár az azonnali halált is jelenthetné. Itthon pedig évtizedekre, ha nem évszázadokra ellehetetlenítene minden európai jellegű kezdeményezést és nyomában egy olyan magyar állam keletkeznék, amit kacatnak se tartanának a világban. Ez az egyik, amit nem tehetünk meg, a másik pedig, éppen ennyire fontos: nem engedhetjük meg — mi magyarok—a vezetést a kezükben tartó nemzettársainknak, hogy a beígért reformokat tovább halogassä, hogy a mindenki által szükségesnek tartott változásokat elmismásolják, hogy a társadalom és a geopolitikai tények képviseletében regnáló hatalom közötti új egyezséget, új, becsületes, realista egyezséget megkötni ne engedjék. A két dolog összefügg. Utóbbi meg nem történése esetén az előbbi, a vérontásos fog bekövetkezni, s ezért teljes mértékben azokra hárul majd a felelősség, akiknek a reform-alkura és demokrácia kiterjesztésére megvolt ugyan a lehetőségük, de nem éltek vele. A dolog igencsak sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Aki elég idős már, az tanúsíthatja, igazat beszélek. 1945-ben ez az ország romokban hevert, és egy iszonyú magas hadisarcot is fizetnie kellett— többek között Romániának is—és mégis, elég volt másfél, két év demokrácia-szerű fellélegzés, elég volt a szabadságnak az az árnyékos foka, hogy talpra szökkenjen. Most is elég lenne, ha lehetővé válna, hogy a nép a saját belátása szerint alakítsa a sorsát, ha csak az volna megszabva, hogy mit nem szabad megtennie senkinek és más minden szabad volna. [...] ♦Részletek a Magyar Demokrata Fórumon elhangzott előadásból. (Folytatás az 5. oldalról) re is könnyen leleplezhető hazugságok kerültek forgalomba, például arról, hogy minden beavatkozás csak megnehezítené a helyzetet. Nos, láthatjuk, a helyzet a magyar külpolitika szinte végtelen türelme ellenére is csak romlott, és mára katasztrófával fenyeget. A hallgatás politikája a háromkötetes Erdély történeté-nek megjelenésével és kivált ennek hisztérikus romániai fogadtatásával kétségtelenül véget ért. Szerepe van ebben a magyar értelmiség egy részének, amely sohasem szűnt meg felvilágosítani, cselekvésre ösztönözni a kormányzatot. Még akkor sem, amikor meghallgatás és megértés helyett rendreutasítást és tiltásokat kapott, mint Csoóri az emlékezetes Duray-előszó megjelenése után. Mindazonáltal fájdalmasan kell megállapítani, hogy a magyar politika hangváltását elsősorban az erdélyi magyarság helyzetében beállott már-már összeomlással fenyegető romlás, illetve ennek a hazai közvéleményre gyakorolt hatása kényszerítette ki. Helyes, hogy ez a hang váltás bekövetkezett, jóváhagyólag üdvözölhetjük az elmúlt hónapok hivatalos nyilatkozatait és intézkedéseit, aztazonban látni kell, hogy elvesztegettünk több mint egy értékes évtizedet Az erdélyi magyarság létfeltételei a hetvenes évek közepén kezdtek érezhetően romlani, alig néhány esztendő viszonylagos javulása után. Eközben a magyar külpolitika csak engedményeket tett, csak meghátrálni tudott. Nagyjából 1986 őszén derült ki, hogy hátrálni tovább nem lehet, mert egy szakadék peremén vagyunk. Értékes időt és értékes politikai teret veszítettünk, a manőverezési lehetőségeket herdáltuk el, így aztán nem maradt más, mint az, hogy a cselekvő felelősségtudatot teljes mértékben vállalni kényszerüljünk. Cselekvő felelősségtudatról beszélek, minthogy most már nem elég a megértés és a jóindulat. Ennek a cselekvő felelősségtudatnak kell behálóznia az egész magyar társadalmat: a kormánypolitikát, a társadalmi szervezetek és intézmények tevékenységét, az egyházak munkáját, a kulturális életet és ezen belül hangsúlyosan az irodalmi és tudományos köröket, de ezen túl mindenkinek, mint magánembernek is el kell jutnia a személyes felelősség felismeréséig. Látszólag nem sokat tehetünk, hiszen a román kormány birtokon belül érzi magát, és úgy gondolja, hogy azt tehet kisebbségeivel, amit csak akar. Először is ebben a meggyőződésében kellene megrendíteni. A terror nem kedveli a nyilvánosságot, és a világban, közelebbről a szocialista világrendszerben újabban tapasztalható változások nem részesítik előnyben a terrort. A nyilvánosságnak éppen ezért lehet valamelyes moderáló ereje. Ehhez azonban arra van szükség, hogy az erdélyi magyar kisebbség sérelmére elkövetett politikai bűnök mind idehaza, mind a nemzetközi élet fórumain minél nagyobb nyilvánosságot kapjanak. Legyen szó róluk a tömegkommunikációban, a politikai, egyházi és kulturális életben, a szerepét kereső parlament előtt, esetleg olymódon is, hogy a magyar országgyűlés nyilatkozatban foglal állást a magyar kisebbségek kollektív jogai mellett, sőt a nemzetközi fórumok elé utalja a kisebbségek helyzetének vizsgálatát, ha már a második világháborút lezáró békeszerződések elmulasztották, hogy fenntartsák azokat a kisebbségvédelmi garanciákat, amelyek a korábbi békeokmányok szerves kiegészítői voltak. Itt kell röviden szólnom arról, hogy a nemzetközi nyilvánosság jóindulatának és cselekvő támogatásának elnyerése érdekében milyen nagy és áldozatos munkát végez a nyugati magyar emigráció. A hazai intézmények elhatárolják magukat ettől az emigrációs tevékenységtől, én azonban úgy gondolom, hogy az emigrációnak azt a felvilágosító és szervező munkáját, amely az erdélyi, általában a kisebbségi magyarság érdekeit szolgálja, nyugtázni és támogatni kellene. Olyan szervezetekre gondolok, minta Hámos László-féle Hungarian Human Rights Foundation vagy a Teleki Béla-féle American Transylvanian Federation, és olyan személyiségekre, mint Illyés Elemér, Szépfalusi István, Éltető Lajos és Ludányi András. [...] Végezetül az erdélyi magyarság védelme —a közös felelősség vállalása—ami saját: magyarországi nemzeti identitásunknak és szellemi újjáépülésünknek is feltétele. Nem lenne egészséges és erkölcsös az a nemzet, amely belenyugvással veszi tudomásul, hogy a szomszédos kormányok fennhatósága alá kényszerített részei üldöztetést szenvedjenek. Ha európai nemzetként akarunk élni a jövendő évszázadokban is, fel kell emelnünk szavunkat a magyar kisebbségeket korlátozó jogfosztások ellen, már csak a saját emberi méltóságunk és fennmaradásunk érdekében is. Az angol költő, John Donne emlékezetes szavait szeretném idézni: „Senki sem különálló sziget; (...) minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól”. És van-e nyugtalanítóbb üzenet annál, amellyel az elnémult harangok zaklatják a lelkeket? Közös felelősség a negyedik Európáért CSURKA ISTVÁN: Közös tragédia*
