Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1988-04-01 / 4-5. szám
1988. április-május Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 5. oldal A Magyar Demokrata Fórum nyilatkozata és ajánlásai 1958-1988 FELHÍVÁS 1988 júniusában lesz a 30. évfordulója Nagy Imre és társai kivégzésének. Az Emberi Jogok Magyar Ligája, az embeijogi ligák szövetségének (Fédération Internationale des Droits de l‘Homme) tagja, a párizsi Pere Lachaise temetőben — nemzetközi emlékünnepség keretében — emlékművet állít Nagy Imrének, Losonczy Gézának, Maiéter Pálnak, Szilágyi Józsefnek, Gimes Miklósnak és az 1956-os magyar forradalom minden mártírjának tiszteletére, mindazok emlékére, akik— a legelemibb emberi jogok megtiprásával — máig is ismeretlen sírban fekszenek saját hazájukban. A jelképes sír helyét Párizs város tanácsa és polgármestere, Monsieur Jacques Chirac francia miniszterelnök bocsátotta Ligánk rendelkezésére. Az emlékmű felavatására 1988. június 16-án kerül sor. Az emlékmű előkészítő bizottsága ezúton fordul a világ magyarságához: a különböző magyar egyesületekhez, körökhöz, szövetségekhez, egyházakhoz és egyénileg minden magyarhoz: aki csak tud, vegyen részt a felavatási ünnepségen. Az emlékmű kivitelezési költségei magasak, ezért az előkészítő bizottság gyűjtést indít. Kérünk mindenkit, aki teheti: segítsen adományaival. A csekkek és készpénzadományok a következő bankszámlára küldhetők: Ligue Hongroise — Monument, Société Générale, 148 rue de Rennes, F-75006 Paris, Numéro du Compte: 50781005. Az 1988. június 16-i ünnepség az egyetemes magyarság és a magyar üggyel rokonszenvező nemzetközi közvélemény kiemelkedő megnyilatkozása lesz. Tekintse minden magyar a saját személyes ügyének is! Az emlékmű és az avatóünnepség előkészítő bizottsága Levelezési cím: Irodalmi Újság — Gazette Littéraire Hongroise 32 nie du Faubourg-Montmartre F-75009 Paris POMOGÁTS BÉLA: Közös felelősség a negyedik Európáért Az I. világháborút követő békeszerződések rendelkezéseinek megfelelően a magyarság igen jelenős része az ország határán kívülre szorult. Az Erdélyben élő magyar népcsoport román impérium alá került. Ez a történelmi tény mindkét nép életében máig feldolgozatlan traumákat okozott. Magyar részről a kisebbségi helyzetbe való beilleszkedés, román részről a kisebbségek iránti magatartás kialakulása igen komoly szellemi erőfeszítést igénylő feladattá vált, ám e nehézségek demokratikus megoldására tett javaslatok csak papíron maradtak, sőt a kezdeményezőkre gyakorta számkivetés várt. A romániai magyar nemzeti kisebbség beolvasztására irányuló törekvés gyakran vált céljává a különböző jellegű román politikai rendszereknek. A magyar nyelv, a nemzeti kultúra és hagyomány semmibevétele ma már vitathatatlanul ellenséges magatartás az egész magyarsággal szemben, s ezt manapság már az egész magyarság, kormányzat és társadalom, hazai és emigrációs közvélemény egyaránt így kénytelen tudomásul venni. A romániai magyarság súlyos helyzete mindinkább Magyarország belső ügyévé is válik, tekintettel arra, hogy a magyarországi népesség számottevő részét, a tízmillió belföldi magyar nagyrészét rokoni és baráti szálak fűzűt a romániai milliókhoz. Az utóbbi évek szomorú jelensége a Romániából megindult menekült áradat és az onnan Magyarországra áttelepülni kívánók természetellenesen magas száma. A romániai magyar nemzeti kisebbség nem rendelkezik politikai intézményekkel, érdekképviseleti szervezetekkel, önerejéből nem képes helyzetén javítani, holott jogait azok a nemzetközi dekrétumok is szavatolják, amelyeket Románia is elfogadott. A magyarságnak — sajátos helyzetéből fakadóan is — érdeke a térség országainak és népeinek együttműködése, a határok jelentőségének a csökkentése, a nemzeti érdekek kölcsönös tiszteletben tartása, a nyelvi és kulturális egyenjogúság elismerése minden kisebbség számára. A romániai magyarság helyzete és az ehhez való viszony a jelenkori magyar társadalmi, politikai és gazdasági válság egyik meghatározó elemévé vált, többek között éppen annak a különlegesen felemás viszonyulásnak a következtében, amely ezt a kérdést évtizedeken át nemlétezőnek tekintette, s a határon túli magyarság kérdéseivel küzdőket túlzó nacionalistáknak bélyegezte. A határokon túli magyarság sorsa érinti a magyar nemzeti öntudat minőségét, a közvélemény egészséges vagy beteg voltát, a kül- és belpolitikát, a politikai intézményeket, a társadalmi szervezeteket, a tömegtájékoztatást, a tudományos kutatást, valamint az oktatásügyet. Biztató jelei vannak a kérdéskörrel kapcsolatos új párt- és állami alapelvek kidolgozásának. Mindezek alapján szükségesnek tartjuk megfontolni a következőket: 1/ A magyar Alkotmányban kapjon helyet az az alapelv, hogy a magyar állam nemcsak szolidáris, de kötelezettséget is vállal a magyarokért, éljenek bárhol. Ezt megelőzően az Országgyűlés fogadjon el Nyilatkozatot, amely elvi megalapozását adja a nemzeti, nemzetiségi és etnikai kérdéseknek. Ebből kiindulva dolgozza ki azokat a gyakorlati tennivalókat, intézkedéseket, amelyeket a magyarság, a hazánkban élő nemzetiségek, etnikumok és a határainkon túl élő magyar kisebbségek, szórványok védelmében szükségesnek tart. Küldje el az Országgyűlés a Nyilatkozatot a helsinki egyezményt aláíró államok kormányainak. Ez az elvi Nyilatkozat tartalmazza a közép-európai sorsközösség gondolatát, az egymásrautaltság tényeit és az együttélés normáit. A Nyilatkozat előkészítésére és az eszmecsere lebonyolítására az Országgyűlés kérjen fel társadalmi bizottságot, amelyben legyenek képviselve az állami és pártszervek, a Hazafias Népfront, az egyházak, valamint az önálló társadalmi mozgalmak. Lehetőség szerint be kellene vonni az eszmecserébe a határon kívül élő magyarság képviselőit, valamint a hazai nemzetiségek és etnikumok szervezeteit. 27 Legyen meghatározója az új elvi alapokon nyugvó magyar külpolitikának a határon túli magyarsággal való emberi, kulturális kapcsolatok bővítésére irányuló törekvés: az egy-két éve már érzékelhető kedvező folyamatok egészüljenek ki hosszabb távú stratégiai tervezéssel, a lehetőségek elemzésével; Magyarország továbbra is kezdeményezze nemzetközi fórumokon a nemzeti és etnikai kisebbségek kollektív jogainak elismerését; készüljön átfogó terv a magyar kulturális diplomácia lehetőségeiről, s e tervek végrehajtását az Országgyűlés ellenőrizze; képviselhessék az egyházak a jelenleginél nagyobb önállósággal a magyar anyanyelvűek felekezeti összetartozását; kapjanak a jelenleginél jóval nagyobb önállóságot a nemzetközi kapcsolatok ápolásában a művészeti szövetségek, az autonóm mozgalmak, valamint a magyar szellemi élet független képviselői. 37 Szükséges létrehozni egy a miniszterelnök által irányított szervet, amely kormányzati szinten fogja össze a határon túli magyarsággal kapcsolatos teendőket E kormányszerv munkájának segítésére alakuljon folyamatosan működő tanácsadó bizottság. Tevékenységéhez kapcsolódjék a már létrehozott tárcaközi bizottság, amely a menekültek, az áttelepülők ügyeit gondozza. 47 A magyar nemzeü hagyomány és kulturális örökség határon kívüli részét tartsuk számon, mind Magyarországon, mind a kint élők tudatvilágában. (Emlékművek, utcanevek, emléktáblák, stb.) 57 Vizsgálják át szakemberek a tananyagot és a tankönyveket a magyarság politikai-földrajzi megoszlásának ismerete tekintetében, s ezen ismeretek megfelelő foka legyen alapkövetelmény mindegyik oktatási szinten; mérlegeljék a felsőoktatásban — különös tekintettel a pedagógusképzésben — egy Magyarságismerete. tantárgy bevezetését 67 A nyilvánosság halaszthatatlan demokratikus reformja során gyökeresen át kell formálni a tömegtájékoztatás e kérdésben tanúsított magatartását, ki kell küszöbölni e magatartás most még bántó tudatlanságait, közömbösségét, elvi bizonytalanságait; a tömegtájékoztatás műhelyeit minden szinten segíteni kell a tájékozódás és a tájékoztatás munkájában; pontosan meg kell határozni a nemzeti szempontú tájékoztatáshoz fűződő állami érdekek és tilalmak körét. * * * Társadalmi részvétel nélkül a határon túli magyarság ügyeiben sem lehet előre lépni. Demokratikus megújulás és nemzeti sorskérdések között nincs fontossági sorrend. A veszélyhelyzet minden magyart egyformán kötelez a cselekvésre a határon kívül és belül egyaránt. Az egyének kis cselekvéseinek és a nagyobb közösség elhatározó lépéseinek egy irányban kell hatniok. Törekedni kell arra, hogy szorosabbra fonódjék a szolidaritás a térség népeinek demokratikus erői között. Budapest, 1988. március 6. Az erdélyi magyarság súlyos helyzetét, gondolom, a jelenlévők általában jól ismerik, ezért nem is kívánom felsorakoztatni a mind megrendítőbb tényeket. A kisebbségi intézmények radikális felszámolása, illetve átalakítása ma már azt a politikai célt szolgálja, hogy az erdélyi magyarság ne legyen képes kifejezésre juttatni és megvédeni nemzeti identitását, és a későbbiek során mint arctalan tömeg olvadjon bele abba a román sokaságban, amelynek ugyancsak egyetlen arca lehet, és ez a conducator vonásait viseli magán. A magyar iskolarendszer lerombolása, számos kulturális intézmény megszüntetése vagy „gleichschaltolása”, az anyanemzettel összekötő kapcsolatok szinte teljes elvágása, egy magyar származású janicsár-értelmiségi réteg kialakítása még azoknak a gyanakvását és szembefordulását is fel kellett, hogy keltse, akik korábban szemforgató nyilatkozatokkal próbálták megnyugtatni a közvéleményt, de mindenekelőtt saját magukat. Hagyományosan két, illetve három Európáról szoktunk beszélni, mint ismeretes. Az első a nyugat, a második a kelet és a harmadik az a „köztes” régió, amely a két előző társadalmi és kulturális övezet között terül el. Létezik azonban egy „negyedik Európa” is, az elnyomott nemzeti kisebbségek Európája, és legnagyobb nemzeti kisebbségként ide tartozik az erdélyi magyarság. Ha a nyugat-európai fejlődés az önkormányzatokra épülő „civiltársadalom” kialakulásának és megerősödésének folyamatával és a kelet-európai a túlságosan központosított államhatalommal jellemezhető, a „köztes” Európában egyszer a társadalomnak, máskor az államnak volt kezdeményező és irányító szerepe: a társadalom önállósulni szeretett volna, de ha bátrabban kezdte képviselni érdekeit, az állam általában visszautasította és visszaverte ezeket a törekvéseit A „negyedik Európában” a társadalom és az állam végképp antagonisztikus helyzetbe került. A kisebbségek természetes érdeke ugyanis a nemzetiségi autonómia kialakítása volna, ennek az autonómiának a birtokában válhatnának a többségi nemzet valóban egyenjogú partnereivé a közös állam fenntartásában és felvirágoztatásában. Éppen ezt a törekvést utasítja el a kisebbségek erőszakos beolvasztásának politikáját folytató államhatalom. Az erdélyi magyarság jóval messzebb áll a „civiltársadalom” eszményétől, mint bármelyik kelet-közép-európai nemzeti társadalom, még arra sem számíthat, hogy a fölötte uralkodó hatalom támogassa vagy eltűrje azoknak az intézményeknek a működését, amelyek nemzeti identitását fenn tudnák tartani. A „negyedik Európa” hivatalosan megjelölt sorsa az „elcsángósodás”, abban az értelemben, ahogyan Illyés emlékezetes verse, a Koszorú beszélt a társadalmi és kulturális nyomorúságnak erről a megrendítő állapotáról. Hogy mindez bekövetkezhetett, azért, ne rejtsük véka alá, Magyarország is felelős. Persze igaz, hogy az erdélyi magyarság kétmilliós tömegét egy nagyhatalmi döntés szolgáltatta ki annak a román államnak, amely türelmetlen nacionaüzmusáról már a két világháború közötti évtizedekben is elegendő bizonyítékkal szolgált Az is igaz, hogy a Romániában tapasztalható nemzetiségi elnyomás az ország általános politikai viszonyainak következménye. A szakszerűtlen és óhatatlanul csődbe vezető gazdaságpolitikával és a személyi diktatúrával párhuzamosan szinte törvényszerűen hatalmasodott el a politikai voluntarizmus, a kisebbségellenes intolerancia és a tömegek ópiumának szerepét betöltő nagyromán nacionalizmus. De még ilyen körülmények között is vétkes volt az a hallgatás és az a közöny, amely az erdélyi magyarság sorsáról érkező mind riasztóbb híreket fogadta. Tiltakozás és támogatás helyett ravasz kitérőket tapasztalhattunk, ravaszságuk ellené(Folytatás a 6. oldalon)
