Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1988-03-01 / 3. szám
10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1988. március A disszidens Hogyan lehet hazát cserélni? Szükségből, kalandvágyból biztosan. És persze a többrejutás reményétől fűtve is. Nincs statisztika arról, hogy évente hányán és miért hagyják el Magyarországot, miképpen arról sincs, hogy a disszidensek közül hánynak sikerül—és milyen úton-módon — gyökeret eresztenie, egzisztenciát teremtenie az új hazában. Am azt tudjuk, hogy zökkenők, megpróbáltatások nélkül szinte senkinek sem megy. Erre bizonyság a Bécs melletti kisváros múlt századi, zárt láncú televízióval ellátott villájában élő (az udvaron úszómedence, biokert, baromfiudvar Magyarországról hozott tyúkokkal), hat gyereket nevelő T.M. hazaváltásának története. * —Engem nemcsak a szabad világ iránti kíváncsiság hajtott, távozásra késztettek a körülmények is. Egyetemi évfolyamtársnőm az utolsó pillanatban mondta vissza a partit; szülővárosomban mostohaanyám miatt albérletbe kellett költöznöm; a járási kórház igazgatója megszegte korábbi ígéretét és nem engedte, hogy másodállásban legyek a laboratórium vezetője, noha én tettem használhatóvá a műszereket, dolgoztam ki a mérési eljárásokat és megtanítottam ezeket az asszisztenseknek. Protekcióval vett föl valakit a labor élére. Szerelmi bánat, családi gondok, munkahelyi csalódások — fojtogatott a kisvárosi légkör, lelkileg megviseltek a kudarcok. — Nyugatra vágytam, hazámtól távol akartam bebizonyítani, hogy többre vagyok képes, jobb sorsot érdemiek. Ötnapos Csehszlovákia-Ausztria társasutazásra fizettem be 1965-ben. Kaptunk kétszáz schilling költőpénzt, amihez feketén szereztem kétezret — Bécsben a Hotel Centralban egy szobába kerültem egy szegedi fiúval, aki duruzsolt a fülembe: „Azért van két sofőr, mert az egyik belügyi megfigyelő, és az utasok között is akadnak, akiknek a lelépni készülők figyelése a feladatuk.” Én ki se csomagoltam abőröndömet, tudtam, hogy nem maradok itt sokáig. Húsz perccel a megérkezés után már taxiban ültem, siettem az ismerősömtől kapott címre, Gyuri bácsihoz. Nem volt otthon. Mostkitől tudom meg, hogyan kell disszidálni, mi ennek a technikája? Gondolataimat rendezni beültem egy moziba, ahol érdektelen szexfilmet játszottak. Utána visszamentem a szállodába és aludtam hajnalig. Reggel nem mentem a csoporttal Schönbrunnba, ehelyett vásárolni indultam a szobatársammal, akit egy óvatlan pillanatban leráztam magamról és taxiba ültem. Vissza a szállodába. Torkomban vert a szívem, amikor fölrohantam a lépcsőn. Úgy gondoltam, azért hoztak ebbe a szállodába, mert itt az alkalmazottak között is vannak beépített emberek és azok elkaphatnak. Futva kaptam föl a kofferomat, mentem két lépcsőt ugorva a taxihoz. Csomagomat Gyuri bácsi házmesterénél hagytam, csak egy kézitáskát vettem magamhoz, benne egy váltás fehérneművel, fogkefével, borotvával. Szerecsére volt egy heidelbergi címem is. Át kell jutnom az NSzK-ba! — mondtam magamban. Vettem egy Salzburg-térképet, egy zseblámpát és egy vonatjegyet. Délután négy órakor érkeztem Salzburgba, az NSzK- határra. * — Este hatkor indultam, nyirkos, de csillagfényes időben. Átinaltam az autópályán és futottam három-négyszáz métert, amíg elértem az erdőt, a hegy lábát. Hirtelen sötétedett, nehezen haladtam előre, mert a lámpát nem mertem felkattintani, hátha észrevesz a határőr. Kézzel, táskával vágtam magam előtt a bozótot, vér serkent az ujjamból, tenyeremből, elszakadt az orkánkabátom, de én csak aprítottam az ágakat, s igyekeztem, ahogy a lábam bírta. A hegy csúcsa előtt szusszanásnyi pihenőt tartva megálltam. Nyugtalanság, rossz érzés fogott el. Égőjével lefelé tartva villantottam föl a zseblámpát. A látványba belefehéredtem: hatalmas üreg tátongott a lábam előtt, ha még egyet lépek, talán ki se kerülök belőle élve. — Éjfél után voltam a hegy túloldalán, mintegy négyszáz méter hosszú rét szélén. Ha a rét végén határőr áll, éppen a karjaiba futok — villant át agyamon. Nincs mese, kúszni kell. Nem voltam katona, mégis elég jól mozogtam. Csak a táskám akadályozott, meg a tüskés bozót. Eljutottam a patakig, átgázoltam rajta, merő víz lett a ruhám. Egyre fáradtabb, enerváltabb, reménytvesztettebb lettem. Nem bírom tovább! Vége! — sziszegtem a fogaim közt. Felegyenesedtem és csatakosan, botladozva mentem előre. Senki nem kiáltott álljt, nem volt határőr, simán elértem az autópályát. Itt fölmásztam az útra. Hevesen dobogott a szívem, amikor láttam, hogy mögöttem a német határőr bódéja. Kamionoknak integettem, de nem álltok meg, menlfem hát Arany János lován, a két lábamon, míg egy benzinkúthoz értem. Rendőrségi autó kanyarodott elém, két egyenruhás ember szállt ki belőle. — Mit keres itt, hol az útlevele? — Münchenbe igyekszem — válaszoltam —, útlevelem nincs, nekünk kollektív útlevelet adtok és az Bécsben van az idegenvezetőnél. Beültettek a kocsiba, bekapcsolták a fűtést, hogy a ruhám megszáradjon és udvariasak voltak amúgy is. Ez a szabad világ! Ez kell nekem—gondoltam örvendezve. Visszavittek a határra, majd innen Pidingbe, a legközelebbi német falu őrszobájára. Ujjlenyomat, kihallgatás, orvosi vizsgálat, fogda következett. Szökött fegyencnek néztek, de vasúti jegyemmel eloszlattam bennük ezt a tévhitet. Lópokróccal takarózva aludtam a priccsen. Ez nem éppen a legjobb bánásmód —morfondíroztam —, de mit lehet tenni? Hajnalban felvertek, a mellém tett jugoszláv disszidenssel együtt mostuk föl a folyosót, a fogdát. Reggelink egy szelet kenyér, darab kolbász és tea volt. Alig nyeltem le a falatokat, újabb kihallgatásra vittek. Ezúttal egy amerikai férfi hallgatott ki, aki zongoraművésznek álcázott kémnek nézett, és állandóan azt kérdezte, miért jöttem el Magyarországról. Hogy lehet ilyet kérdezni? — nekem ez járt a fejemben. — Kilenc óra tájban autóba rakrak és Freilassingba vittek. Ujjlenyomat, orvosi vizsgálat, fotó — a már ismerős rend. Tizenöt ember közé tettek egy szűk cellába. Bűz, szűkösség. El voltam keseredve. Meg se melegedtünk, elvittek bennünket Salzburgba. Itt kezdődött minden elölről: ujjlenyomat, vizsgálat, fotó, kihallgatás. Egy jogász hallgatott ki, s mondta, menjek Bécsbe, még elérem a csoportot, hazautazhatok velük. Nem és nem! Maradni akarok! Erre olyan zárkába tettek, amelyikben hat deszkapriccsen osztozott tizennégy ember, a vécé a szoba közepén, a sarokban mosdó, mellette asztal. Díszes társaságom többsége gyilkos, bankrabló, kábítószercsempész volt. Kemény bűnöző. Természetesen ők foglalták el a pricscseket, mi, a nem bűnözők, szalmazsákon aludtunk. Az asztal alá húztam be a szalmazsákomat, mert tartottam egy tagbaszakadt lengyel anyagyükostól és egy jugoszláv bankrablótól. Álmatlan, nehéz éjszaka után reggel kaptunk egy vödör kávét, egy darab kenyeret és zsírt. Elsőnek a bűnözők ettek mindenből, mi a maradékon osztoztunk. Egyébként a kemény fiúknak pénzért cigarettát hozott az őr, de tőlünk nem fogadott el megrendelést, nekünk a bűnözőktől kellett megvennünk a cigarettát, felárral. Reggeli után ücsörögtünk a kemény priccsen, csak a portugál rabló alatt volt pokróc. Másnap mi, nem bűnözők is magunknál tartottuk a pokrócot. Kilenc óra lehetett, amikor a portugál a szellőző nyílás mögé dugta a pokrócot és rágyújtott Egy perc múlva nyílt a cella ajtaja, őrök jöttek be és a portugált kivéve mindenkitől összeszedték a pokrócot. így érvényesült az emberi jog a salzburgi börtönben. — A negyedik napon még mindig ugyanabban a ruhában voltam, nem tisztálkodhattam, borotválkozhattam. Utáltam magamat, bűzlöttem, mint a többiek. Embertelen volt ez a bánásmód. Mérnök ember létemre megalázó is. Hajnalban végre szóltak, hogy mosakodjak, öltözzek, visznek Bécsbe. Az udvaron elegáns busz várt, egész úton szólt a zene. Mégis szép az élet! Bécsben egy börtönben éjszakáztunk, aztán reggel vittek tovább Traiskirchenbe, a disszidensek táborába. Az épület felső része karantén, ide szállásoltak el. * — Minden ajtó előtt csendőr állt, egy szobában húsz-harminc darab emeletes ágy volt A szobák tele románokkal, magyarokkal, jugoszlávokkal, bolgárokkal, lengyelekkel, csehszlovákokkal. Étkezni, mosadkodni a földszintre jártunk, de a mosdó, a vécé általában el volt dugulva. Bokáig tapostunk a szennyben, állva vécéztünk, az ágyakban pedig poloska kínzott bennünket, mert ágyneműt havonta cseréltek. Ki kell bírnom—mondogattam magamban. Igaz, egy árnyalattal jobb volt, mint a börtön, de itt is az erősebbek, durvábbak akarata érvényesült és mellettük állt a személyzet is. * — Lehullottak a falevelek, leesett az első hó, mire az előtáborba kerültem. Tudtam, hogy innen sürgősen le kell lépnem, mielőtt megszoknám, elfogadnám az itteni létet. Találkoztam ugyanis olyan honfitársakkal, akik 1956 óta élnek az előtáborban és nem tudnak elmenni innen. Alkalmi munkát vállalnak, a pénzt elisszák, a táborban randalíroznak. Menni innen, de gyorsan. Másnap menedékjogot kértem az ENSz-irodán és elköltöztem egy olcsó diákszállásra. Különböző helyeken, sokféle munkát végeztem és élére raktam a garast. Öt év múlva érvényes volt a vegyészmérnöki diplomám és önálló üzletet nyithattam. — Karriert csináltam? Talán. Mindenesetre nem bántam meg a disszidálást, nincs leküzdhetetlen honvágyam, hisz naponta telefonálok haza édesapámnak, gyakran meglátogatom az otthonmaradt családtagokat. Persze nem állítom, hogy az emberi, érzelmi, munkahelyi csalódások elfelejtésére, kiheverésére az ország, a haza elhagyása a legjobb megoldás. Novák Mária MEGYERI GYÖRGY: Leíró néprajz Házam horganyból, légmentes — Nem járja frissítő huzat, Minek az ablak? Kinézni vészes, még elkap a hév. Tagadok finnugort s Uralt. Csillagúton úgyis Ottó királyfi s nem Malév. Devizát, ők, tőlem — nem! Lapot nem lapozok — nekik! Minden rendezett a szalicilban, S hogy mások küszködnek, élnek — Nem változtat semmit. Érik szőlő, nem fanyar! Dacoló bérc, Rokkant erőd, Többre érdemes, Éltében postumus, — Testvérem mégis — Konzerv-magyar. HORVÁTH ELEMÉR: A Válogatott Versek elé Nem kivándorló és nem száműzött mentem hogy megmentsem az életem s mert sikerült sokáig bűntudat gyötört őszintén sajnáltam magam hogy nem lettem erkölcsi tőkét képező halott vagy egy életre elnyomott ezek great deed in Hungary ahogyan Pound mondta volt mielőtt elkövette ugyanazt nem szükségképp költői nyavalya csak kór- és kortünet a vers szférája más nem változtat a tényeken a tények közé tartozik angolul olaszul vagy magyarul időnként ez is sikerült történetesen magyarul ____________________________J ARKÁNUM No. 6 1981 júniusában jelent meg az ARKÁNUM folyóirat első száma—négy avantgárd költő: ANDRÁS Sándor, BÁKUCZ József, KEMENES GÉFIN László és VITÉZ György kezdeményezése. A lap nem kívánt senkivel sem versenyezni; alapító szerkesztői úgy gondolták, hiánycikket állítanak elő, ha csak válogatottközönségnek is. Szokatlant, de rangosat. Disszonánsát, de irodalmit. Olyasmit, amitől felbőszül vagy fölbátorodik az olvasó, — de nem alszik el tőle. Anyagát számosán ízléstelennek, ildomtalannak, igazságtalannak tartják. Tán azért, mivel nem tesz különbséget magán- és közfantázia, nyilvános és magánérzelem közt. Bontja az irodalom szokványos szerkezeteit, s a gondolkozás tartalmát annak folyamatával együtt mutatja be. A lapnak immáron hatodik száma jelent meg. Szerkesztői semminemű külső anyagi támogatást nem kapnak (szellemit is többnyire csak a hazai fiatal írónemzedék tagjaitól). De ők megátalkodottak, mert szó se lehet arról, hogy abbahagyják. Hogy is hagyhatnák abba, hiszen az új magyar irodalom concerto grossoi-ban ők játsszák a számozott basszust. Az általában 100 oldalon megjelenő folyóirat megrendelhető az USA-ban: 9007 Sudbury Road, Silver Spring, Maryland 20910; Kanadában: 5040 Grand, Montreal, P.Q. H3X 3S2; Európában: Finkenstrasse 19,1000 Berlin 33, West Germany. Ára egy évre $18.00 (szervezeteknek és intézményeknek: $27.00). 1*1 L euílnvs £***** 1930 V FUNERAL HO HOME LTD. CANADIAN LOCALLY OWNED 304-18 Ave., CALGARY CLARESHOLM AND OPERATED Phone 228-4422 Phone 625-3212 V ^ ■ — Í4. IPWQJSb Gyász esetén temetkezési vállalatunk együttérzéssel, a magyar hagyományok szerint nyújtja a kívánt szolgáltatást. Forduljon hozzánk bizalommal! Sámuel R. (Sam) Sorochan. President 228-4422 228-4422
