Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1988-03-01 / 3. szám

1988. március

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West

9. oldal

Kanadai magyar irodalom

vagy

magyar kanadai irodalom?

Magyar

külpolitikai célok

George Bisztray: Hungarian-Canadian Literature, University of Toronto Press, 1987, pp. 116.

Az Élet és Irodalom-ban lezajlott „nyugati” magyar irodalom vitának van egy mozzanata, melyet hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Ez amozzanat arrautal, hogy anyugati magyar irodalmat nem ismerjük eléggé, lényegét is alig értjük, mert nem tanulmányoztuk az analóg jelenségeket, sajátosan magyar jelenségként kezeltük, pedig hasonló formáció a legtöbb kelet-európai irodalomban (például a lengyelben v agy a csehben) létrejött a második világháború után, s ma pedig már beszélhetünk „németországi” török irodalomról is. Továbbá, bizonyos országok, melyek nem homogén etnikumból jöttek létre az utóbbi pár száz évben, deklaráltan be- és elismerték kulturális sokszínűségüket. Vonatkozik ez elsősorban az Egyesült Államokra és Kanadára, ahol ahatvanas években kiderült, hogy az európai nemzeti kultúrák bűvkörében megalkotott „olvasztótégely” doktrína csődöt mondott, s az állam levonta az ebből adódó tanulságokat: beismerte, hogy csak akkor számíthat a különböző nyelvű és kultúrájú bevándorolt lakosság lojalitására, ha a korábban fölösleges tehertételként kezelt „gyökereit” is tudomásul veszi, s ezentúl, jmultikulturális” művelődéspolitikát folytat.

Hogy a nyugati magyar irodalom mibenlétét jobban megértsük, ebből a számunkra „külső” nézőpontból is szemügyre kell vennünk: mint a soknyelvű amerikai vagy kanadai irodalom egyik sajátos megnyilvánulását. Jó alkalom ezen eltűnődnünk Bisztray György most megjelent kismonográfiája kapcsán, mely a kanadai magyar irodalom múltját és jelenét tekinti át. Bisztray György kiválóan alkalmas arra, hogy ezt a témát feldolgozza, mivel idestova tíz éve a torontói egyetem magyar tanszékének professzora. Könyvének alapkutatásait és megjelenését is a kanadai „multikulturális” művelődés eszményei tették lehetővé: állami támogatással jelent meg. A feldolgozás szigorúan műközpontú: figyelmen kívül hagyja az irodalmi élet kereteit: nincs tehát szó a könyvben az újságok, folyóiratok, kiadók, irodalmi társaságok és a színjátszás történetéről, vagy a tárgyalt írók életrajzáról, csupán az irodalmi művek keletkezésének körülményeivel, érzelmi hátterével és motívumelemzésével foglalkozik, s az így nyert képet az írói magatartásformák szociográfiai elemzésével, illetve a függelékben felsorolt biográfiai és bibliográfiai adatokkal egészíti ki.

Az 1981-es népszámlálás szerint Kanadában több mint száztíz ezer magyar él, ezek közül nyolcvanezren felül van azoknak a száma, akik magyar anyanyelvűek, s mintegy harmincezren ma is főként magyarul érintkeznek környezetükkel. A kanadai magyar írók számát Bisztray 76-ra teszi, s ezek közül néhányat mindenhol ismernek, ahol a magyar irodalmat olvassák. Vonatkozik ez elsősorban Faludy Györgyre, de nem kevésbé Tűz Tamásra, Fáy Ferencre, valamint Kemenes Géfin Lászlóra és Vitéz Györgyre. (Nincsenek viszont a ,.magyar kanadai” irodalom összefüggésében számon tartva az angol nyelven sikereket elért Vizinczey István és a két nyelven publikáló Zend Róbert angolul írt művei.) A legtágabb értelemben írónak számító 76 alkotóból Bisztray huszonkettőt érdemesít arra, hogy a kismonográfiában munkásságukkal foglalkozzék.

Bisztray arányérzéke és értékítéletei megbízhatóak: aligha hinném, hogy értékrendjének nagyobb mértékű revideálására lesz szükség, ha távlatosabb rálátásunk lesz a kanadai magyar irodalomra, talán az egyeüen Zend Róbert (1929—1985) kivételével, akinek magyar nyelvű munkásságát, mivel az nagyrészt kéziratban maradt, ma még nem ismerjük kellőképpen. Noha az első magyar nyelvű verseskötet Bisztray kutatásai alapján 1919-ben jelent meg Kanadában, az 1950-es évek előtti magyar irodalom nem tud olyan értékeket felmutatni, melyek szavatolnák szerzőjük figyelemre méltatását egy magyar irodalommal foglalkozó áttekintésben. Kétségtelen, hogy további kutatás újabb biográfiai és bibliográfiai adatokat tárhat fel, de valószínűtlen, hogy a korai kanadai magyar irodalom meglepetéseket rejtegessen: az ezekben az írásokban feldolgozott élményanyag primér szinten marad: konvencionális érzések fejeződnek ki bennük sztereotip fordulatok igénybevételével.

Bisztray szerint kanadai magyar irodalomról az ötvenes évek dereka óta beszélhetünk, s három nemzedékét különbözteti meg. A legidősebbike közül Fáy Ferencet tekinti a kanadai-magyar író modelljének, egyrészt helyi népszerűsége miatt, másrészt azért, mert a kanadai valóság, ha kritikus szemlélettel is, de mindig jelen van műveiben. Kevésbé található kanadai,.kötődés” Tűz Tamás költészetében, Faludynak pedig már Kanadába érkezése előtt kialakult markáns költői arcképe, s ottani munkássága, korábbi életművének szerves folytatása (35. 1.). Faludy számára Kanada „őrtorony”, ahonnan a modem nyugati civilizáció alkonyát kíséri figyelemmel (36.1.). Kemenes Géfin László és Vitéz György a,.középnemzedék” kiemelkedő alkotói, akik eltávolodtak hagyományaiktól, s ezáltal képesek ezeket a hagyományokat újraértelmezni, másrészt, ezzel tág teret nyertek a kísérletező kíváncsiságnak és a felfedezőkedvnek. Csak egyetérteni tudunk Bisztrayval abban, hogy ez a két életmű a legjelentősebb kanadai földön született irodalmi alkotás. Kemenes Géfin iróniája ugyanis, mellyel az emigráns létformát és légvárakat szemléli, nemcsak irodalmi értékű, hanem a magyar irodalomban teljesen egyedülálló jelenség. Mivel a hazai olvasónak nincs meg a viszonyítható élményanyaga, Bisztray szerint ezért nem is igen értékelheti (45.1.) az ilyen műveket. Hozzátenném ehhez, hogy itt értünk el a nyugati magyar irodalom olyannyira illékony kvintesszenciájához, ahhoz a .mássághoz”, mely a nyilvánvaló politikai értékrendbeli eltéréseken túlmutat; ez a nyugati magyar irodalom „kemény magja”, melynek hazai recepciója fogja eldönteni, hogy a nyugati magyar irodalom értékei belekerülnek-e a hazai irodalmi tudatba. Ha ez nem történik meg (Bisztray ettől tart), a magyarországi irodalom lesz szegényebb, mert Kemenes Géfin Lászlónak vagy Vitéz Györgynek az életműve az egyetemes magyar irodalmat gazdagítja olyan vonásokkal, melyek csak ebben a különleges helyzetben jöhettek létre.

A legfiatalabb, harmadik nemzedék már Kanadában nőtt fel; ezeket „a forradalom gyermekeinek” nevezi Bisztray (50.1.), s ezek már „gyökértelenek” (rootless), éppen úgy, mint az utóbbi években magányosan érkező társaik, szemben a „középnemzedékkel”, mely egyik kultúrából a másikba kerülve, új gyökereket eresztett (replanted), illetve a legidősebbekkel, akik nem voltak képesek az új környezetben új gyökereket hajtani (uprooted). A legfiatalabbak tehát a legkozmopolitábbak, akiknek élményanyagát nem vagy csak alig színezik hazai kötődések; náluk csupán a nyelv hivatkozási rendszere és asszociációi maradtak meg kelléktárnak, melyet azonban nem a két eltérő kultúra összeegyeztetésére használnak, hanem az önkifejezésre. Bisztray „három nemzedékének” rendező elve (uprooted-rcplanted-root- Iess) szerencsés lelemény, s alkalmazható a magyar irodalom egészére is.

A „magyar modell”, mely szerint a költészet az uralkodó műfaj, a kanadai magyar irodalomra is vonatkozik; Kanadában nincsenek olyan prózaírók, akik — Bisztray feltárása alapján — az említett költőkhöz hasonló nagyságrendet képviselnének, bár jónéhány prózaírót számon tart a kismonográfia, de egyikük sem képes a kanadai létformát nagy epikai szinten ábrázolni, törekvéseik, ha olykor művészi szinten állnak is, megmaradnak a kisepika keretei között

Könyvének végén Bisztray társadalompszichológiai összegezést kíván nyújtani a kanadai magyar írókról, melyhez kérdőíves felmérést végzett. E felmérés szerint a kanadai magyar író az irodalom elsődleges feladatának az „erkölcsi kiállást” tekinti, az önkifejezés másodlagos, s a szórakoztatás igénye pedig utolsó helyre kerül. Bisztray rámutat hogy ez a prioritások hagyományos rendje, s hogy ezek a prioritások éppen fordított sorrendben jelentkeznek a befogadó országban, illetve a „nyugati” irodalmakban. (69.1.) Megállapítása elgondolkodtató, de nem vitatható. Kiegészíteni is csak annyival lehetne tételét hogy az úgynevezett szórakoztató irodalom művelése egyben kommerciális tevékenység is, mely az író társadalmi rangját éppúgy meghatározza materiális szinten fogyasztói társadalmakban, mint a hagyományos morális magatartással együttjáró társadalmi megbecsülés a keleteurópai társadalmakban.

Bisztray könyvének végkövetkeztetése nem optimista a kanadai-magyar irodalom jövőjét illetőleg. Ha aggodalmait térben és időben nézzük, ezek nem alaptalanok, s nyilván vonatkoznak a nyugati magyar irodalom egészére is. Mai rálátásunk szerint úgy véljük, hogy a nyugati magyar irdalom az egyetemes

Szűrös Mátyás: Hazánk és Európa, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987, 366 1.

Három vagy két évtizeddel ezelőtt egy ilyen könyvismertetésnek v alószínűleg még az lett volna a címe, hogy „Van-e magyar külpolitika?”, vagyis van-e Magyarország uralkodó pártjának és kormányának saját, önálló külpolitikai koncepciója és munkaterve. Ma már, úgy érzem, túlhaladott egy ilyen kérdésfelvetés, hiszen állandóan fokozódó mértékben észlelhetjük, hogy megszűnt a kommunista rendszerű kelet- és kelet-közép-európai országok külpolitikájában korábban tapasztalt uniformizmus, a szovjet külpolitikai célok kritikátlan elfogadása és a saját mozgástér tágításától való félénk tartózkodás.

Magyarország külpolitikájának fő eleme, természetesen, továbbra is a Szovjetunióhoz fűződő sajátos viszony, a varsói szövetségi rendszerbenvalórészvétel és akommunistavilágmozgalomhoz való tartozás. Ez kétségtelenül meghatározza a biztonsági és külpolitikai irányvonalat, korlátozza a szabad mozgást és határt szab eredendően magyar érdekeket szolgáló külpolitikai lépések megtételének. Enynyiben tehát nem önálló a magyar külpolitika. A világ kevés országa dicsekedhetik azzal, hogy teljesen szabadon dönthet külpolitikai kérdésekben. A legtöbb ország tagja valamely katonai, politikai, gazdasági szövetségnek vagy területi összefogásnak, s ez nyomban korlátozza a szabad cselekvőképességet és az önnön érdekek következetes, eredményes, sikeres keresztülvitelét. Csak a teljes elszigeteltség nyújt lehetőséget a külpolitikai szabadság élvezetére, de ennek öröme csak rövid ideig tart, mert az elzárkózás nem kínál hosszú távú hasznot és ezért van, hogy a magukat elszigetelők előbb vagy utóbb—mint Albánia példája is mutálj a —partnerek után néznek, nem bírván ki sokáig a magányt és egyedüllétet. De abban a pillanatban, amikor már nem egyedül vannak, kezdődik a partnerek igényeire való figyelés és külpolitikai alkalmazkodás. Az önállóság tehát csak megszorításokkal érvényesül és minél keveseb az együttműködés ellenére is a megszorítás, vagy a szabadon vállalt tartózkodás, annál nagyobb, teljesebb a függetlenség.

Magyarország esetében az utóbbi időben csökkent a Szovjetuniótól és a varsói paktumtól való függés, de még távolról sem anynyira, hogy a magyar külpolitika kielégítő mozgási lehetőségeiről beszélhessünk. Ezt a külügyekért felelős politikusok is elismerni látszanak, mert különben nem emlegetnék oly sokszor az adódó lehetőségek kihasználásának szükségességét. Legutóbb a nemzetközi kapcsolatok tavalyi mérlegéről szóív a éppen a külügyminiszter jelentette ki, hogy: „A keletnyugati kapcsolatok, ezen belül a Szovjetunió és az Egyesült Államok viszonyának alakulása olyan objektív feltételeket érlel, amelyek között nemcsak lehetővé, hanem szükségessé válik a magyar külpolitika mozgásterének bővítése.” (Népszabadság, 1987. december 5.) A mozgástér bővítésének igénye aligha született volna meg, ha a magyar külpolitika elérkezett volna a cselekvési lehetőségek határához és nem kínálkoznék elegendő tér, amelyben tovább aktivizálódhatnék. Vannak tehát ügyek és területek, amelyekben Budapest kezdeményezően léphetne fel, anélkül, hogy nagyobb akadályokkal szembesülnie kellene, különösen azóta, hogy a szovjet politikát Mihail Gorbacsov személyében egy olyan férfiú irányítja, akinek reformszelleme és újító szándéka őszinteségében ma már csak kevesen kételkednek.

Szűrös Mátyás „Hazánk és Európa”című könyve a mai magyar külpolitika céljainak és

magyar irodalomnak eleve sorvadásra ítélt oldalhajtása, mely dinamikusan felfutott ugyan a hatvanas és hetvenes években, s jelenleg még kezdeti energiáját kihasználva halad saját pályáján, jövője azonban csak akkor lenne, ha olyan életerős mellékhajtása volna a magyar irodalomnak, mint a latin-amerikai a spanyolnak, vagy az ausztráliai az angolnak. Vonatkozik ez a megállapítás a nyugati lengyel, illetve a nyugati cseh irodalomra is: értékük viszont éppen egyszeriségükből és megismételhetetlenségükből adódik.

Czigány Lóránt

törekvéseinek áttekintése. A kötet előadások, elemzések és beszédek szövegével ismerteti meg az olvasót. A szerző nagykövet volt Berlinben és Moszkvában, 1983 óta pedig az MSzMP központi bizottsági titkára, akinek illetékességi területe a külpolitika és a nemzetközi kapcsolatok. Szűrös Mátyást Magyarországon a reformirányzat híveként tartják számon, aki azt vallja, hogy a jó külpolitikának a jó belpolitika a feltétele, saját szavaival: „valódi demokrácia nélkül nincs kiteljesedő szocializmus” (9.1.). Pozsgay Imréhez hasonlóan ő is rendkívüli fontosságot tulajdonít a demokrácia kiterjesztésének. A „jellegzetesen magyar demokratikus hagyományok”-hoz való visszatérést ajánlja, megállapítván, hogy „a szabad királyi városok, a mezővárosok, köztük például a hajdúvárosok demokráciája, de még a vármegye nemesi demokráciája is fontos szerepet töltött be az abszolútizmus és az elnemzetietlenedés elleni küzdelemben”. (Uo.) Nyilvánvalóan a demokráciától idegenkedő elvtársainak szól az a figyelmeztetés, hogy „bátrabban nyúlhatnánk vissza sajátos hagyományainkhoz”. Nem véletlenül említettem az imént Pozsgay Imre nevét. Szűrös írásaiban mintha annak belpolitikai eszméi külpolitikai vetületeivel szembesülnénk. Mindkettő megnyilatkozásaiból egy olyan szocializmuskép bontakozik ki, amely sokban eltér a szocializmus diszkreditálásában és a társadalmi közállapotok elviselhetetlenné tételében kielégülést találó sztálini és brezsnyevi modelltől. Mindketten hinni látszanak abban, hogy lehetséges a szocializmus értékes és nemes eszméi hitelének visszaállítása, a társadalmi igazságot hirdető szocializmus és az emberi együttélés eddigi legeredményesebb rendező elve, a demokrácia párosítása.

A .JLazánk és Európa "szerzőjének megfogalmazása szerint „a magyar külpolitika súlyponti területe Európa”. Valóban úgy tetszik, hogy a nyolcvanas években a budapesti kormány már többet törődik azzal, hogy mi történik az európai kontinensen, mint azzal, hogy mi van Vietnámban, Kubában vagy Nyugat- Afrikában. Magyarország természetes és hagyományos környezete Európa, figyelmének és érdeklődésének erre kell irányulnia és nem olyan nemzetközi kérdésekre, amelyekben csak statiszta vagy hang a kórusban lehet. Szűrös Mátyás összegyűjtött előadásai és beszédei igazolják tételét. Arról beszél, ami az országot közvetlenül érinti és amiben helyzetének, érdekeinek, törekvéseinek figyelembevételével foglalhat állást.

A vissza-visszatérő témák a nemzetközi feszültség csökkentése, a békét biztosító hatalmi egyensúly, a nyugat-keleti viszony, a Helsinki nevével összekötött európai biztonsági és együttműködési folyamat, a magyar külkapcsolatok, a nemzetiségi kérdés magyar vonatkozásai. A külpolitikai célokat illetően Szűrös első helyre teszi a „globális katonai egyensúly” fenntartásához való hozzájárulást, a nemzetközi enyhülés előmozdítását és természetesen mint az ország helyzetéből adódó legfontosabb tényt, a magyar-szovjet együttműködést. Az utóbbiról csak elismerően és általánosító megfogalmazásban beszél, nyitva marad tehát a kérdés, valóban olyan zavartalan és felhőtlene ez a kapcsolat, mint ahogyan a szerző elénk tárja. A helsinki folyamat jóval bővebb tárgyalást kap, kiváltképpen azért, mert a kétoldalú kapcsolatoktól eltekintve, ezen a területen a legaktívabb a magyar külpolitika.

Szűrös majd minden előadásában kitér az 1975-ös megállapodást követő ún. utókonferenciák részletes elemzésére és a magyar szereplés méltatására. Könnyű a dolga, mert ez a magyar szereplés általában pozitívnak mondható és nyugati elismerésben is részesült Különösen, mivel a magyar delegációk az ún. harmadik kosárról sem feledkeztek meg, nem igyekeztek az emberi jogok, az emberek közötti érintkezés és a kultúrcsere problémáit kikapcsolni. Budapestnek az utókonferenciák alkalmas fórumot kínáltak a nemzetiségi és kisebbségi panaszok nemzetközivé tételére. Hogy ez megtörtént. Szűrös Mátyás érdeme is. Könyvében egyébként több helyütt tárgyalja a nemzetiségi kérdés megoldatlanságát, a kisebbségi sorban élő magyarok nyomorúságos helyzetét (Romániát például név szerint is említve) és a magyar kormányra háruló feladatokat, kijelentve, hogy a nemzetiségi ügyek kezelése nem kizárólagosan belügy. A magyar kormány tehát aligha kerülheti el, hogy az alulról jövő nyomásnak engedve, a kisebbségi kérdésben az eddiginél is aktívabb legyen.

Borbándi Gyula