Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1988-03-01 / 3. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1988. március GÖRÖMBEI ANDRÁS: JÖMÖRI GYÖRGY: Az összmagyarság iránti felelősség Tűnődés — nagy út után 1. Sohasem hittem, hogy valaha is eljutok Amerikába. Különösebb belső törekvésem sem volt ez. Szinte teljességgel hiányzik belőlem az idegen látványok iránti érzékenység. Sajnos, a kíváncsiság is. Az amerikai, egyáltalán a nyugati magyarokkal kapcsolatban pedig egy belső hang bennem mindig a Szózatot idézte: .Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned s halnod kell.” ók pedig—bármilyen okból, de csak elhagyták ezt az országot. A nemzetiségi magyarok kultúrája egyetemista korom óta foglalkoztat, húsz esztendeje, még diákként írtam az első cikket nemzetiségi ügyekben. Belső motivációm az összetartozásunk tudata volt, meg a hűség megbecsülése: helytállnak bármely körülményben, elemi emberi joguk az, hogy szülőföldjükhöz, nemzeti kultúrájukhoz ragaszkodjanak. Nem ők szakadtak ki Magyarország testéből, hanem őket szakították el. Helyzetük tehát kényszerű adottság, magyarságuk őrzése áldozat. Helyzetüket szembesíteni fennen hirdetett eszméinkkel minimális emberi kötelességünk... Jól tudtam persze, hogy Nyugatra felbecsülhetetlen szellemi értékeink távoztak az idők folyamán. ítélkezésre sem fordult bennem a keserűség, ki-ki a maga lelkiismeretével vessen számot. Csak éppen úgy gondoltam eszmélkedésem éveiben, hogy ők maguk választották sorsukat Ahogy gyászhírként fogadtam egy-egy nemzetiségi magyar hozzánk települését ugyanúgy gyászhírként ért egy-egy Nyugatra távozás híre. Tapasztaltam, hogy nemzetiségi íróink közül sem föltétlenül azok települnek Magyarországra, akiknek legnehezebb sorsuk van szomszédaink fennhatósága alatt, láttam, Nyugatra sem azok disszidálnak föltétlenül, akik itthon nem boldogulnak. Családunkban soha senkiben föl sem merült, hogy máshol is lehetne élnünk, pedig az áldás helyett többször jött a verés ama sors kezétől. Mindezt csak azért rovom ide, hogy némiképp érzékeltessem: nagyon messziről indultam Amerikába. Persze, jól tudtam, hogy a szülőhaza elhagyásának igen sokféle oka lehet, s magamban sem róttam meg soha azokat, akik eszméik védelmében kerültek veszélyhelyzetbe, s távozásukkal az életüket mentették. Mert az embernek egyetlen élete van, s az is oly rövid. Meg aztán az elveknek elvekkel kellene ütközniük, s akkor a legyőzött csupán meggyőzött lenne — vagyis felvilágosított. Tehát tulajdonképpen győztes, mert gazdagabb, új eszmékkel, új gondolatokkal erősített... S amikor az ideák teremtő ütköztetésének nincs módja egy országhatáron belül, akkor a megszállottak közül némelyek az eszméiket komolyabban veszik, mint az országhatárokat. Márpedig ilyen lehetetlen helyzetekben bővelkedik törénelmünk. Igen, igen. Bennem mégis erősebb volt az érzés: „a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely”. Előrebocsátom: ez az érzésem a magam vonatkozásában egy hajszálnyit sem változott Amerika után sem. Ezt önmagam alkati vonásának tulajdonítom. Olyan belső adottságnak és érzületnek, amelyikhez kérdőjeleket közel sem engedek. Evidenciákkal nem vitatkozom. Viszont ha az illyési intelem értelmében azt veszem számba, hogy a kéthónapos amerikai előadó körút során mennyit sikerült magamban beutazni, akkor a korábbinál erősebb a meggyőződésem: a magyarságnak most nagy lehetősége van arra, hogy iszonyú hátrányából, apéldátlan szétszórtságból ha nem is erényt, de legalább eredményt, értéket teremtsen az összmagyarság számára — tekintet nélkül arra, hogy ki hol él. Eddig is tudtam természetesen, hogy akárcsak az irodalom vonatkozásában is, a nyugati magyarság kiváló értékekkel rendelkezik: Határ Győző, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Gombos Gyula, Borbándi Gyula, Vatai László könyvei — hogy csak ötletszerűen kiemeljek néhány nevet a fölöttébb gazdag névsorból — régi élményeim. Nagy Károly önzetlen munkáját az anyanyelvi konferencia megteremtéséért, majd kiteljesítéséért, tartalommal való megtöltéséért régóta becsülöm, s figyelemmel követem általánosabb magyarságőrző munkáját. Az Új Látóhatárt 1971 -ben, a Németh László hetvenedik születésnapjára kiadott emlékszámmal fedeztem fel, s azóta tartom az összmagyarság egyik legszínvonalasabb folyóiratának. Az l lT -OTT konferenciáiról s a folyóiratról sem most hallottam először. Hogy ismét csak szubjektiven és véletlenszerűen jelöljek meg egy-két konkrétumot. S most, mikor ezeket így kiválasztottam, döbbenek rá, hogy milyen hangosan tiltakoznak bennem a kihagyottak. Más szóval: kiderül, hogy a körülmények ellenére — mert szinte véletlenszerű módon — sok minden beszivárgott a tudatunkba a nyugati magyar értékekből. S őszinte öröm, hogy az utóbbi időben végre legális úton is egyTe több elérhető Magyarországon. Most sok esetben a művek mellé társíthattam az élő, alkotó embert, a találkozások, beszélgetések öröme tette teljesebbé a képet S ha késve és lassan is, de megindult a nyugati magyar kultúra itthoni megismerése, a szűk látókörű korlátoltság legkülső páncélja lepattanni látszik. És ez nagyon fontos. Magamról tudom, ismereteimmel párhuzamosan nőtt az érdeklődésem a nyugati magyarság teremtette értékek iránt. S az utóbbi évtizedben már fölöttébb csonkának éreztem volna magamat eme ismeretek nélkül. Mi újat utaztam hát akkor be magamban? Hogyan is közelítsem? * Hazatérésem óta eszmélkedni sem hagyó napi robotban már eltelt egy nagy hónap. A közvetlen élményektől jócskán távolodom tehát, visszahúzódhatok, visszahúzódhatnék ama ,Jhűs tárgyilagosságig” én is, s most ezen a ködös őszi napon számba vehetem emlékeimet. Alighogy elkezdeném, máris be kell látnom, hogy ez képtelenség. Rövidre ígért beszámolóm könyvvé duzzadna, s a terjedelemmel csak hiányérzetem nőne. Meg aztán most jelent meg két könyv is Amerikáról. Bármennyire is más lenne az enyém, a gondolatát is elhessentem. Elolvastam persze mind a kettőt. Sumonyi Zoltáné hidegen hagyott, utazásom előtt is oly érdektelennek látszott számomra, hogy a végére sem jutottam. Most elolvastam; nem változott a véleményem. Én annyira más Amerikában voltam, hogy vele csak a látványban osztozhattam. Fekete Gyula 1982-ben tett pontot a könyvére, s ez a torokszorító könyv csak most vált olvashatóvá. Azért említem az öt év különbséget, mert azt remélem, hogy némi eltérést Fekete Gyula összképe és az én benyomásaim között a kettőnk útja közötti idő teremtett. Sumonyi hivatalos kiküldetésben töltött egy hónapot Amerikában, szállodákban lakott, bérelt autókon kísérővel ment, találkozásait, vendégeskedéseit túlnyomórészt az ő igénye szerint hivatalos vendéglátói szervezték, s éppen a Mozgó Világ „átalakítása” után. Magyarokkal szinte csak véletlenszerűen találkozott, s egy-két kivételtől eltekintve maga is háttal állt az amerikai magyaroknak, más esetekben pedig vele nem álltak szóba. Ilyen körülmények között természetesen nem láthatott bele mélyebben a nyugati magyarság életébe, gondolkodásába. Útjának célja s könyvének értelme nem magyar küldetés volt, a magyar ügyeket ironikus távolságtartással szemlélte. Az ITT-OTT című folyóiratnak is éppen a Magyar királyi posta című rovatából átvett szövegekkel tölti könyvének néhány lapját — egyértelműen azzal a céllal, hogy nevetségessé tegye az egész vállakózást. Noha maga bevallja: életében két szám volt a kezében, s hogy fáradt akár az érdekesebbnek látszó cikkek megtekintésére, viszont — mint kiderül—nem fáradt az egész Magyar királyi posta rovat lemásolására. .. Ahhoz már fáradt, hogy ennek a rovatnak az értelmét, a lapon belüli funkcióját, a lapon belüli minősítését is észrevegye. Abban persze igaza van, hogy az amerikai magyarság végtelenül sokféle. De ha értékkereső tekintettel nézzük, a különféle ideológiai-politikai csoportosulások és különféle anyagi helyzetű, különféle szemléletű egyének veszekedésénél sokkal biztatóbb jeleket is észrevehetünk. Sumonyi Zoltán könyvével ellentétben, Fekete Gyula eleve nem akarta „a százezredik útirajzot” megírni Amerikáról. S attól is óv már könyvének bevezetőjében, hogy észrevételeit, meditációit szentenciának tekintse az olvasó. Az ő könyve Meditáció Amerikáról, tehát célja, iránya szerint is más, mint Sumonyi amerikai naplójegyzete. Meditációi elején nagyon gyorsan összefoglalja a benne megőrzött emlékképcket Amerika látványáról. Egy-egy nagyvárosról szóló egy-két lapnyi jegyzetében is mindig ott a mélyebb villanás, a hazai viszonyítás. Fekete Gyula kint is a hazai fonnivalóját gombolyítja tovább. Amerikáról meditál, de bensőbb törekvése az amerikai magyarság mibenlétének a vizsgálata s annak a kutatása, hogy miképpen nézhetünk szembe a nemzeti szétszórtságunk kétségtelen tényével. Nemzeti felelősséggel, világra nyitott tekintettel szemléli a magyar tragédiát. Könyvén végighúzódik a szigorú tiltakozás az ellen, hogy a nyugati magyarok egy nem kis csoportja megideologizálja elzárkózó magatartását: „A rendszert tagadják, ezzel nyugtatván lelkiismeretük bizonytalanságait amiatt, hogy legbelül már megtagadták szülő-nevelő hazájukat, nemzetüket is.” Fekete Gyula a hamis, mert lelkiismeret-csiu'tó azonosítás ellen emel szót oly módon, hogy a hazaszeretet belső emberi értékminőségét kéri számon. Nagyon sokszor élesen fogalmaz, nézeteket sarkít, hogy mélyen elgondolkoztasson. Aztán néhány lappal később egészen más oldalról világítja meg előbbi állítását, s lényegesen más eredményre jut. Az adott kép így — a tények sokaságából, a gondolatok, meditációk burjánzásából — egyre gazdagabb. Számba veszi történelmi,Jcitántorgásunk” mutatóit a szakirodalom alapján, kimutatja, hogy egy-egy kivándorolt emberrel egyebek mellett mekkora anyagi veszteség érte a felnevelő, értékeket előlegező szülőhazát. Erős fogalmazásait olvasva olykor kérdőjeleket rajzolok a margóra. Az emigráció a súlytalanság állapota lenne csupán? Valóban nincs joguk a számonkéréshez azoknak, akik emigráltak? Nincs erkölcsi alapjuk? Valóban csak önigazolást keresne mindenki, hogy felmentse önmagát a lelkiismeret nyomása alól? Aztán helyreáll valamelyest a gondolkodás egyensúlya, hiszen Fekete Gyula már régebbi írásában is árnyaltan fogalmazott: .....Kivándorlók, emigránsok, disszidensek — nagy-nagy többségükben — nem a saját jószántukból indultak világgá. Igazságtalan volna nyomasztó leltárhiányainkért a felelősséget rájuk hárítani. Sok az éhhalál, olyik a kínhalál elől menekült. Másrészt az is tény: a veszteség pótolhatatlan. Sem mentő, sem enyhítő körülmény nem enyhítheti magát a ránk hagyományozott hiányt: szellemi, érzelmi, anyagi, élő „nemzeti vagyonunk” helyrehozhatlan károsodását. Hadd idézzem summázó passzusát is: „Ez volt amerikai utam legnyomasztóbb élménye: felmérhetetlen értékeket szórtunk szét a nagyvilágba 1945 után is.” Hatalmas leltár fölött tűnődve sommáz így Fekete Gyula. Könyvében összetetten, sokszálúan mutatja be az amerikai magyarságot, civakodás, pusztulás leltárait készítette el, a szétszóródás, nemzeti jellegtelenedés, gyors asszimiláció mutatóit és keserveit veszi sorra, de meglátja azt is, hogy vannak olyanok is, akik évtizedek óta emigrációban élve folyamatosan és áldozatvállalóan dolgoznak a magyarságért, akiknek „szívügyük a magyarság léte, jövője, és nagyon jól tudják, hogy a lét és a jövő sorskérdései az óhazában dőlnek el”. Joggal szól emelkedetten, megbecsülően a Püski-intézményről, s éppen az ITT-OTT című folyóiratban talál biztató eszmefuttatásokat a „szellemi haza” megtartó erejéről. Látja, érzékeli a kulturális pluralizmus feltörő elvének hatását, lehetőségeit a magyarság értelmes küldetéstudatának kialakításában. Fölvillantja az amerikai szituáció számos nagyobb összefüggését, manipuláló tényezőjét is. Könyvének legmélyebb hangja mégis a veszteségtudaté, öt évvel ezelőtt magam is hasonló érzésekkel utam néhány mondatot az irodalomtörténeti kézikönyv nyugati fejezetének ürügyén. Fekete Gyulával most sem vitatkozom. Óriási veszteségünk, „leltárhiányunk”: tény. Ezt tudomásul kell vennünk tárgyilagosan, kegyetlen őszinteséggel. Munkánk azonban éppen ezután kezdődik. S ebben remélem, hogy a kettőnk útja között eltelt öt esztendő helyezteti velem olykor máshová a hangsúlyokat. Éppen a teendők megfogalmazásában. Úgy érzem, a magyarországi szellemi élet nyitódása egyik oldalon, másik oldalon a nyugati világban az olvasztótégely-elmélettel szemben uralomra jutott etnikai reneszánsz, kulturális pluralizmus a nyugati magyarság legjobbjait, leginkább tárgyilagosan gondolkodó egyéniségeit a nemzeti tudat minőségi megújulásának hatékony munkásává teheti. Eleven készségüket tapasztaltam a közös gondolkodásra, közös szellemi cselekvésre, a magyarság szellemi-erkölcsi gazdagítására, a tisztább, tárgyilagosabb nemzeti önismeret — tehát minden reformjaink alapja — megteremtéséhez. Természetes, hogy Fekete Gyula tekintetét, érzékenységét sem kerülte el ez a tény, de—úgy érzem — az összképben nem Emberek, népek... Akikkel,Mitolt” az élet, vagy életük maguk siklatták félre... Akik a sors kitol(at)ásait sínylik vakvágányokon. Megfáradt ország, üsse kő-ország, ügyeskedő nép. Egéről rég lekoptak a csillagszóró eszmék, maradt a szépen zenélő bankjegy, csillogó villaház; s nemcsak kültelken nyelik az emberek az égetett szemét keresd füstjét. Jön a tavaszi hús esőcske, permetez: fejessaláták kétes jövőt sugárzanak. S a múlt heroikus küzdelmei helyett itt vannak már a nyájas arabok, akik az ifjúságnak megédesítik (heroinos) mindennapjait... Hogy a természetes fogyást ne említsem — (ami úgy hangzik, mintha itt a szaporodás lenne természetellenes). Kitolhat egy ország önmagával? A morbidológusok már végzik az idevonatkozó morbiditási vizsgálatokat. Uj, forrásértékű történelmi tanúbeszámoló Papp László: ÉMEFESZ, az amerikai magyar egyetemisták mozgalma az 1956-os forradalom után. Magyar Öregdiák Szövetség — Bessenyei György Kör, TANÚK - KORUKRÓL, 1988. Teijeszti: PUSKICORVIN. NAGY KÁROLY: Bevezető Papp László könyvéhez „Bár zord a harc, megéri a világ, Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.” Ady Endre sorait idézte címlapján több mint egy évtizeden át az Észak-Amerikai Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesületeinek Szövetsége, az ÉMEFESZ Híradó-ja. Vigaszul, és biztatásul. Hiszen nemcsak szabadságot kiharcoló forradalmat, de hazát is vesztett magyar fiatalok ezreihez szólt az idézet idegen földön. Hogy érdemes tovább küzdeni. Ha nemes, küzdő és szabadlelkű diák marad az ember. S hogy az maradjon, az maradhasson: ezt igyekezett szolgálni az amerikai magyar egyetemisták mozgalma, az ÉMEFESZ, az 1956-os forradalom után tizenkét évig. Horváth János professzor, aki a kezdetektől támogatta a mozgalmat, ezt írta Papp Lászlónak a forradalom harmincadik évfordulójának évében: „Az 1956-os forradalom utáni diákszövetség; valóban hősi intézmény volt. Es igen-igen eredményes. És ezért elsősorban Teneked, az első elnöknek jár ki a kortársak és az utókor elismerése. ” Papp László itt következő tanúbeszámolója egy olyan mozgalom előzményeit, életét, máig ható kisugárzását teszi közkinccsé, amely egyedülálló a magyarság történetében. Nemcsak mint történelmi esemény, hanem mint a jövő számára is gyümölcsöztethető lehetőségek munkálója. A tizenhat milliónyi magyarság, különösen annak Kelet-Közép-Európában élő tömbjei és szórványai sorsa jobbításáért sok ezer Nyugaton élő magyar kész munkálkodni, áldozatokat is vállalni. Nyugat-európai és amerikai egyetemeken és tudományos intézetekben, kulturális, művészeti alkotó műhelyekben, üzemekben, gyárakban és vállalatokban, politikai, társadalmi, egyházi, üzleti fórumokon, közösségekben és szervezetekben talán még soha nem működött annyi magyar származású és magyarságát segítőkészen is vállaló ember, mint napjainkban. Ezt a jelenlétet és készséget az ÉMEFESZ is segített kialakítani. E vállalási készséget fenntartani, további nemzedékeknek is átadni, és biztatni, e lehetőségekkel felelősen élni: bölcs jövőépítés. Sorvadni hagyni, kihasználatlanul hagyni vagy elutasítani, elverni: magyarságunk esélyeit csorbító tékozlás. A segítőkészséget tettekké érlelni, s e tettek összességét maradandó programokká intézményesíteni olyan feladat, amelynek sikeres teljesítése jelentős lehetőségeket biztosíthat a jövő magyarsága számára. tulajdonít ennek akkora jelentőséget, mint én most. Ennek legalábbis két oka nyilvánvaló: úgy látszik, szerencsésebb körben foroghattam, olyanban, amelyikben jobban beleláthattam a nyugati magyarságnak az összmagyarság érdekeit szolgáló alkotó munkájába. Másrészt: az utóbbi időben fölerősödött a nyugati magyarság egy részében a közös küldetéstudat, az itthoni szellemi élettel való komoly párbeszéd igénye s az összmagyarságért érzett felelősség. (Folyt, köv.) (ALFÖLD, 1988. január)
