Nyugati Magyarság, 1987 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1987-01-01 / 1. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1987. január CANADIAN LOCALLY OWNED 304 - 18 AVENUE S.W. CALGARY CLARESHOLM AND OPERATED Telephone 228-4422 Telephone 625-3212 Gyász esetén temetkezési vállalatunk együttérzéssel, a magyar hagyományoknak megfelelten nyújtja a kívánt szolgáltatást. Forduljon hozzánk bizalommal! Samuel R. (Sam) Sorochan, President 228-4422 228-4422 BÁRÁNY JANOS: Tűz Tamás: Ami előttem BEATUS ILLE JACQUES FUNERAL HOME CALGARY THE LITTLE CHAPEL ON THE CORNER 240 - 17 Ave. S.W. Phone: 263-6440 Gyász esetén — megértéssel, részvéttel és a magyar hagyományoknak megfelelően nyújtunk temetési, hamvasztási szolgáltatásokat. és ami Végh Antal mögött van... Aki már megölte a maga József Attiláját, az — a sajátos magyar szempontok szerint — írónak tekinthető. A Bárány-nélküli irodalomért gáncsoskodók falábából viszont sohasem hajthat ki az én halálom! Ha hallgatnom kell, legyen remekművük a csönd! De a piskótaúsztatók balladáit — akár a college zuhanyzójában, akár a Duna mellett születtek — csak nyomtassátok ki a kaucsukbabáknak! Forgóajtóban megőszült Botondok polírozott buzogányaira pedig kössenek bokrétát ájuldozó feleségek! Tough gwy-ok lidércnyomásos élményei — be nem kapcsolt biztonsági öv, elvesztett credit-kártya, ablakon kirepült papagáj, stb. — olyan „írói anyag”, amit egy magamfajta sohasem élhet meg. De az irodalmi cumisüvegből kicseppent tejbepapival már tele van a púpom! Amen. * A focinak még nem volt október 23-ája. Ha lesz, Végh Antalt — novemberben — egész biztosan halálra ítélik. (Attól viszont nem kell félni, hogy Szepesi György lesz a labdarúgás Mező Imréje. A feltételezett események idején ó már tudósítóként él majd valamelyik elmaradott nyugati országban.) De ne siessünk! A magyar labdarúgásban (és környékén) egyelőre még csak szeptember van. Sok kicsi Pintér István fejegeti az állami költségvetés sportkasszáját, miközben azon tűnődik, hogy „mibe kerül ennek a társadalomnak Végh Antal. Ha megúsznánk annyival, amennyivel az ő bankbetétje gyarapodott, már nem lennék annyira nyugtalan.” (Pintér István: Fel az aluljáróból. Képes Sport, 1986. XI. 4.) Figyelemre méltó gondolat! Figyelemre méltóbb lehetne azonban, ha úgy tennénk fel a kérdést hogy mibe kerül a magyar társadalomnak és a magyar labdarúgó sportnak a sok kicsi Pintér István? Vagyis a labdarúgásból élők, élükön a Népsport, Labdarúgás és Képes Sport újságírói. P.I. persze nem annyira útődött, mint amennyire olvasóit annak nézi! Amikor a labdarúgásban erkölcsi problémák merülnek fel, a pintéristvánok türelemre intéseinek és szakmai értekezéseinek se vége, se hossza. A magyar labdarúgás köré szerveződött maffia most a Végh által megpendített felelősséget visszapasszolja a feladónak. (A magyar sportért oly nagy buzgalommal tevékenykedő Pintér István pl. 5 hónappal a Los Angeles-i olimpia után már a szöuli nyári játékok sírját ásta Fátyol? című dörgedelmes cikkében. Tehette, mert ha a sportolók nem is, a sportvezetők azért ott voltak Kaliforniában. De hasonló esetben nem lesznek ott Szöulban, hacsak a NOB nem evett meszet. Mellesleg: ha business-ről van szó, pintéristváni szintű nyerészkedőknek — a NOB mellett — annyi esélyük sincs, mint egy Hot Dog-nak az agárversenyen.) Nem kell ahhoz Nagy Sándornak lenni, hogy a Szepesi György, Lakat T. Károly (aki a magyar sportújságírást visszafejlesztette a gügyögés szintjére!). Pintér István és más kisebb maffiózók által szerkesztett „magyar csomót” kibogozzuk. A magyar sportvezetés és sportújságírás minden fontos fórumon a labdarúgás üzleti jellege ellen foglal állást, természetesen a szocialista erkölcs nevében. Mert ha a foci az lehetne, ami valójában, a show-business része, s mint üyen, üzleti vállalkozás, akkor a focira az üzleti élet szabályai lennének érvényesek, ami magában foglalná a tönkremenés kockázatát. A vezetés részéről!!! Ezt nem szabad elfelejteni, mert éppen ők azok, akik a bukás kockázatát a labdarúgó-sport egészére szeretnék kiterjeszteni. Ami Végh Antalt illeti, vele az a baj, hogy a labdarúgás hiénái összesen nem tudnak anynyit kisajtolni a foci tönkretevéséből, mint Végh Antal abból a felismerésből, hogy a magyar labdarúgás maffiiszlikus vezetése összefogott az újságírók egy antidemokratikus kis csoportjával, hogy a sportból — kockázat nélkül — kicsikarható előnyöket (pénz, utazás) a maga számára megmentse, akkor, amikor a magyar gazdaságban reformok sorozata kerül bevezetésre. Amíg a vállalati igazgatók személyi felelőssége ma már úgy-ahogy megoldott, addig a sportot vezetők és újságírók ingyen keresnek pénzt és utazgatnak a magyar társadalom által megtermelt jövedelemből. A probléma az tehát, hogy Végh Antal a szennyes kiteregetésével több pénzt keres, mint a szennyest előállítók összesen. A rázúdított össztűz annak a szemléletnek a lecsapódása, hogy „a fene egye meg, mi itt főzőcskézünk ezrekért, ö meg milliókat keres azon, hogy beleköp a levesbe”. Ez bizony bosszantó! De a társadalmi hasznosság felől közelítve, mégiscsak csacsiság — hogy ne mondjam: pofátlanság! — úgy érvelni, mintha Végh élősködne a magyar társadalmon és nem a sportújságírók. Sohasem hittem, hogy Végh a magyar Dosztojevszkij, azt sem hiszem, hogy Végh jobban ért a labdarúgáshoz, mint mondjuk Illovszky, vagy éppen a Népsport újságírói, de hogy okosabb ezeknél, az nem kétséges. Akik a magyar társadalom antidemokratikus oldalát erősítik a maguk pitiáner modorában, azok egy piac-orientált és nagystítüen blöffölő Végh Antalhoz föl nem érnek! Ha Végh 20-szor annyit keres a magyar foci-maffia által emelt fal áttörésével, mint a fal építői és karbantartói, akkor még mindig alulfizették, mert egymaga több hasznot hajt a demokrácia felé oldalazó magyar társadalomnak, mint handabandázó ellenségei. Tény, hogy a magyar társadalom levitézlett és régi módszerrel ,,dolgozó" vámszedői szembetalálták magukat egy az új viszonyokat gyorsan felismerő és azt meglovagoló Végh Antallal. És ez a kisebbik rossz! Mert ha a társadalom kis ragadozói kisajátítják maguknak a tömegkommunikációs eszközöket, az nemcsak a demokráciának árt, hanem — ezen keresztül — az egész magyar gazdaságnak és politikának. A labdarúgó showbusiness-ről nem is beszélve! A labdarúgás a szórakoztatóipar része kell legyen! A magyar társadalomnak, sőt magának a hatalomnak sem érdeke, hogy a sportújságírás politikai púpot növesszen a hátára egy olyan eseményből, mint mondjuk az, hogy Nyüasi és Mezei között problémák vannak. A foci talán mégsem a hadiipar része, és az, hogy a szepesik és pintéristvánok Top Secret kategóriába sorolnak labdarúgók körüli eseményeket vagy éppen pletykákat, az egyszerűen közröhej. Végh Antal könyve oda teszi a labdarúgást, ahol annak lennie kell, ami ez esetben azt jelenti, hogy olyan nemzetbiztonsági szempontból kiemelt fontosságú tények, mint például az, hogy labdarúgóink tésztát ettek Mexikóban vagy birkapaprikást, besoroltatott a tudott dolgok kategóriájába A szocializmus nem fog összeomlani sem attól, hogy a magyar válogatott 6:0-ra kikapott az oroszoktól (ha ez jelent valamit, akkor a Szovjetunióban értelemszerűen megerősödött a rendszer), sem attól, ha eladott meccsekről, vagy bármiről a közvélemény tudomást szerez. A szepesik és pintéristvánok által elénk húzott „Fátyol” mögött semmi sincs, csak néhány nyerészkedő kertitörpe, egy-két pletyka és néhány demok-1 Mint előtte is, az összedőlt remény előtt, egy trojka csengettyűje, múltam csapásai a hóban. Ismertetőjegyem, ha volt is, belém szuvasodott. Emlékeim? Apám előtt az ecetes hal, tölcséres gramofon a dáliák árnyékában, váratlan ütés a gyomorszájon. 2 Most az őzek a rügyező erdőben. Három őz: profilban, szembe, szarvason, szarvatlanul. Vadorzó vérem elnyugodott, nem kell félniök tőlem. Az áteső fényben én reszketek. Ez a boldogság remegése. ráciaellenes maffiózó. Végh Antal valójában nem csinált semmit! Hacsak azt nem, hogy a kisstílűeknek megmutatta, hogyan kell ugyanazt nagyban megcsinálni! WALLENBERG SERIES PAINTINGS FEATURED AT THE PROVINCIAL MUSEUM OF ALBERTA The paintings by Alberta artist Armand F. Vallée, decipt the Wallenberg story —- a chronicle of courage and resourcefulness in the face of incredible odds and great personal danger. During World War II, Raoul Wallenberg, together with Per Anger, an attaché of the Swedish Legation in Budapest, worked relentlessly to save the Jewish community of Budapest. They issued provisional Swedish passports putting thousands of people under the protection of the Swedish Government, set up houses protecting refugees under the Swedish flag, and negotiated tirelessly with Hungarian and Nazi authorities to save hundreds of Jewish lives. Wallenberg was last seen on January 17, 1945, in the presence of Soviet armed forces. The Soviet Government has stated that Wallenberg died of naturalcauses in 1947, while in their custody. However, a number of people have reported seeing Wallenberg, since 1947, and it has been suggested that he may still be alive. The Canadian Government has asked for an explanation from the Soviet authorities, but remains dissatisfied with the Soviet response. On December 9, 1985, Raoul Wallenberg became the first person to be named an honorary Canadian citizen. He has also been made an honorary citizen of Israel, and together with Winston Churchill, became the only other person to be awarded in his lifetime, the title of honorary citizen of the United States. (Alberta Culture, December 12, 1986)
