Nyugati Magyarság, 1987 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1987-07-01 / 7-8. szám
Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1987. július-augusztus 8. oldal A kiáltás joga visszaperlőjének, a dráma művészi, igaz és hű szólójának, Sütő Andrásnak ajánlom e tanulmányt születésnapján, szerény tolmácsaként is, baráti szeretettel. KÁROLY NAGY: “THE RIGHT TO CRY OUT” András Sütő and his new drama: “Advent on the Hargita” One of the characters in András Sütó’s “Advent on the Hargita” pleads in an impassioned prayer to God: “Why don’t you leave us at least the right to cry out? ... Give us back, oh Lord, the right to raise our voices to be able to speak to our children! Take from us, oh Lord, the bond of silence!” These words transcend the concrete situation in the stage drama and could — indeed: should — be heard as the quintessential message of another — tragically real — drama: that of the Hungarians’ present plight in Rumania. For András Sütő is a member of the largest minority of Europe, approximately 2.5 million Hungarians. They are subjected by the Rumanian government to an increasingly aggressive de-nationalization policy — closing their schools, churches and publishing houses, destroying their historic monuments, even their cemeteries, and banning the use of their own language — amounting to an ongoing program of systematic ethnocide. One of the most torturous and dehumanizing aspects of this day-by-day, minute-by-minute cultural murder for every individual is that he is forbidden to cry out even when fatally wounded, he is prohibited to raise his voice in anguish. András Sütő was bom in a Transylvanian village: Pusztakamarás, on June 17, 1927. He has become a living Hungarian classic as a novelist, essayist and dramatist Gyula Illyés, another — internationally reknowned — Hungarian classic wrote before his death: “András Sütő is one of the greatest consolations of contemporary Hungarian literature”. Sütő received the Gottfried von Herder Prize of Vienna University in 1979. The Prize’s citation aknowledges his “artistic achievements recognized well beyond the borders of his country”, “his forceful epic and evocative lyric language” as well as his “courageous humanism”. Sütó’s oeuvre is best analyzed by the literary historian: András Görömbei in a 1986 monograph. Sütő's first short story was published in 1949. His early writings, on the whole, followed the Soviet perscription demanded of Soviet bloc writers: Zhdanovian “socialist realism”. He became quickly disillusioned with writing propaganda yams and his artistic and moral dilemma deepened during the late 1950’s. In 1956 the Hungarian Revolution unmasked the entire Soviet system as a totalitarian dictatorship and its ideology as a conglomerate of lies justifying it Sütő was silent for years, save for a few critical pieces about literature, for which he himself was maligned by dogmatic cadres of the regime. To resolve his crisis as a writer during the sixties, he had to return, like an Antaeus, to his mother in his native village to renew his strength and to receive the inspiration that guides him to date. His mother told him: “As long as you write about us: write the truth — and you’ll have easy dreams”. His first major accomplishment as a writer resulted from this moral imperative and it became a landmark of Hungarian literature: his sociographic diary-novel, titled Anyám könnyű álmot ígér (My mother promises easy dreams) was published in 1970. This resounding break-through of a book — for elemental truth have always had an electrifying effect in East Central Europe — aided by the relatively more tolerant political climate of the times was followed by a whole series of brilliant artistic achievements by Sütő. Between 1973 and 1981, after some significant essays, he wrote a tetralogy of historical dramas. Egy lócsiszár virágvasárnapja (The Palm Sunday of a Horse Dealer), written in 1973, is based on Heinrich von Kleist’s classic short story: Michael Kohlhaas about the tragic fate of a man in pursuit of justice in the 16th century Europe of the Reformation. Csillag a máglyán (Star at the Stake) written in 1974 is, perhaps, Sütő’s greatest drama so far. It is based on the historic conflict between John Calvin at the hight of his power in Geneva and Michael Servetus who was ultimately burned at the stake for heresy in 1553. Kain és Ábel (Cain and Abel) 1977, is the drama of two diametrically opposite postures in relating to a supreme authority. A szuzai menyegző (The Wedding Feast at Susa), written in 1981, takes us back to the times of Alexander the Great (356—323 B.C.) when he, attempting to assure the perpetuity of his conquest by de-nationalizing the Persians, ordered his ten thousand strong Macedonian army to marry willing or unwilling Persian women in Susa in 321 B.C. The universal theme in Sütó’s historical dramas is man’s relation to power. As the writer himself characterizes his quest “how does man behave in the hands of power and how does man behave with power in his hands.” Sütó’s plays are not parables but paradigms, they exemplify universal human situations, characteristics and dilemmas. Whether her name be Joan of Arc, Anna Frank or Réka Árvái, whether his name be Galilei, Servetus or Vencel Bódi, power and powerlessness are two of the poles between which the individual faces moral choices and fateful consequences at all times in all places. Asked a few months ago about his work, András Sütő answered a reporter: “I have just completed another drama, titled Álomkommandó (Dream Commando). One part of it takes place in Auschwitz. ... My personal experiences were one of my sources of inspiration. In my native village, Pusztakamarás, about hundred-and-fifty Jewish members of a community were murdered in the Fall of 1944.” Man’s relation to power — in this case man muted by powerlessness — is the theme of András Sütő’s 1984 play, Advent a Hargitán (Advent on the Hargita). This play had its premiére performance in Budapest’s National Theater on January 2, 1986, performed to full house audiences every night ever since. Two events of political repression accompanied the play’s first production as if to illustrate the play’s central theme: even the right to cry out is denied. Author Sütő was denied a passport to travel to Budapest for the premiére, and yet another Hungarian periodical in Rumania: Művelődés was officially announced on January 1 to be discontinued as a Hungarian cultural forum in Kolozsvár (Cluj-Napoca), henceforth to be published in the Rumanian language with a new title: Cinterea Romaniei. Advent on the Hargita uses folkloric, surrealistic elements to tell its story of love, rage, faithful hope, muted unfreedom, death, resurrection and hopelessness. It takes place in the Hargita Mountains of Transylvania during the days of Advent: when everybody is waiting for the Miracle. But the miracle doesn’t happen. What happens instead is tragedy and death. The drama, like a poliphonic folk ballad, develops simultaneously in various time dimensions, shifting back and forth between present, past and future and on various levels of reality, ebbing and flowing between down-to-earth existence and surrealistic-symbolic realms. Even after the miraculous resurrection of the young lover, hope becomes hopelessness. All is in vain underneath the Great Ruin: the snowpacked mountainside forever threatening with avalanches, even if so much as one voice is raised above the level of a whisper. The dread of the ever-present tyranny of the icy abyss chokes everyone, they cannot even cry out in their agony, they are condemned to silence in their despair. No catharctic relief is offered in this drama — it ends in bitter tragedy. As one critic writes of the play: “András Sütő writes this time with black ink. This is a harsh, poetic report without sentimentality about the mutilation of the souls in his native land.” In the last scene of the play Miracle-Seer Daniel says: “We have exhausted God’s miracles and can no longer count on anybody or anything but ourselves. God struck us down and he resurrected us, but all signs show that he is finished experimenting with us. Our overseer continues to be The Great Ruin ...” Old man Vencel Bódi finishes the drama with these words: “We have no more hope for miracles. The miracles drew away from us like the snowbirds shy away from the human voice. Everything that could help us escapes from our voices. They are crippled by the Little Ruin and the Great Ruin, whether they be memories of shouts, or whispers crawling on the ground.” (E tanulmány előadásként hangzott el az amerikai Modern Language Association országos konferenciáján New Yorkban, 1986. dec. 28-án. A felhasznált szakirodalmi forrásmunkák jegyzékét — az eredeti változattól eltérően — elhagytuk. — A szerk.) Mind gyakrabban esik szó arról, hogy az erdélyi magyarság nyelvi-művelődési fennmaradását, tehát nemzeti létét veszély fenyegeti — az elrománosítás tényleges veszélye, a szabad művelődés lehetőségeinek beszűkülése. A nyugati vüág magyar lapjainak hol okos, hol kevésbé sikerült hangvételű felszólamlásaira az erdélyi magyarság ügyében, tiltakozó megnyilvánulásaira a román emigráció rendszeresen haragosan felhorkan, nemzeti veszedelmet szimatol, s jobbik esetben — tudjuk, egyben kibúvóként is használva — arra hivatkozik, hogy ami Romániában a magyarokat sújtja, az a románokra is ránehezedik, nincs tehát úgymond külön magyar sérelem, hanem csak közös sérelem. Szívesen adnánk igazat ennek a koncepciónak, hiszen valamelyes valóságtartalma nem kétséges egyetlen demokratikusan gondolkodó ember előtt sem. Csakhát az élet (ha az élet ez?!) nap mint nap hoz olyan fejleményeket, amelyek azt igazolják, hogy ugyanazon csapás jobban sújtja a magyarokat, tehát jobban is kell fájjon nekik, mint a románoknak. Régi elképzelése a mai román vezetésnek, hogy a települések kül- és belterületét „rendezzék”, „szisztematizálják”, egységes tervek szerint korszerű városközpontokat, faluközpontokat hozzanak létre, a mezőgazdaságtól „elfoglalt" földeket „visszaadják a termelésnek”. Régi szokása a diktatúráknak, hogy minden emberi arcot, minden nyomtatott betűt, s minden utcasarkot a saját képükre igyekeznek formálni, jobb ügyhöz méltó buzgalommal, s mindezt — napjaink sztereotípiája — a haladás nevében. A Nagy Vezér (Conducator) júniusi látogatásakor Nagyváradon fogadta a helybeli előkelőségek hódoló beszédeit, megtekintett egy sor intézményt, ahol mindenütt kiosztotta — jól-rosszul elóregyártott — bölcs tanácsait, majd a pártbizottságon kiemelte, jelenti a hivatalos bukaresti Előre jún. 12-i száma, hogy „kötelező szigorúan betartani a városok, a falusi települések körülhatárolásával, rendezésével kapcsolatos törvényes előírásokat, gondoskodva a beépíthető területek csökkentéséről és a mezőgazdasági területek növeléséMilyen nyelven beszélnek a székelyek? A határainkon túli magyar irodalomra felelősséggel figyelő irodalomtörténész Görömbei András és Pomogáts Béla Monográfiáik, tanulmányaik, recenzióik, népszerűsítő előadásaik közvetve vagy közvetlenül arra figyelmeztetnek: saját nemzeti önismeretünk számára is nélkülözhetetlen, hogy ismerjük a határainkon túl élő magyarok életét, sorsát, kultúráját, múltját, jelenét. Hogy ez mindenki számára természetes? Készült egy felmérés nemrégiben az egri Tanárképző Főiskolára történelemi!) szakra felvételizők körében. Többek között azt kérdezték tőlük, milyen nyelven beszélnek a székelyek. Valamivel több mint harminc százalékuk tudta csak: magyarul. . . Görömbei Sütő Andrásról beszélt nemrégiben egy könyvtári estén; a híres romániai magyar író követendő írói-emberi példáját idézte fel. A lehetséges nemzetiségi magatartásformák modelljei, jellegzetes helyzetei bukkannak fel Sütő András életművében: a regényekben, novellákban, esszékben és drámákban egyaránt. A személyiség és a hatalom viszonyáról, az igazságkeresésról és (vagy?) törvénytiszteletról szól az Egy lócsiszár virágvasárnapja. A hatalom és a szellem tragikus ütközése, az alkotás és az alkotó személy drámája a Csillag a máglyán. A fölvetett és a lehajtott fejű testvér, a büszkeség és a megalázkodás összeütközése Káin és Ábel időtlen, tehát akár mai is érvényes tragédiája. A teljes reménytelenség a hatalommal való kapcsolatban; keserű, tiszta szembenállás a cezaromániás önkénnyel A szuzai menyegző. Az Advent a Hargitán egyetlen nagy jajkiáltás a szétszóródás ellen („A Nagy Romlást a térképen ne keressétek, mert az bennünk van, akik elhagyjuk szülőföldünket, nyelvünket, kultúránkat”) Az anyanyelv védelme, az őrzéshez és ápoláshoz való jog, a Bethlen Gábor-i nemzetiségi elvek számonkérése a XX. században több írás témája is például a Nagyenyedi fügevirág című esszéé, vagy az Engedjétek hozzám jönni a szavakat -é. A közegről, amelyben Sütő András is alkot, Pomogáts Béla beszélt szintén egy könyvtári estén. Hullámvasúihoz is hasonlítható a romániai magyar szellemi élet- virágzás és elfojtott létezés váltogatta-váltogatja egymást Trianon után a nagy létszám, az autonóm szellemi hagyományok és a kialakult intézményrendszer a helyzethez képest jó feltételeket biztosított az íróknak, művészeknek, tudósoknak. A második világháború utáni újraszervezés Petru Groza miniszterelnöknek köszönhetően szintén zökkenőmentes volt, majd két évtizeden keresztül „húzd meg, ereszd meg” politika következett A hetvenes évek közepe óta ellentmondásos a helyzet Napjainkban a Kriterion Könyvkiadó feleannyi művet ad ki, mint tíz éve, átalakulnak az intézmények... A romániai magyar tankötelesek ötven százaléka román nyelvű iskolában tanul — nem tartoznak se a román, se a magyar kultúra vonzáskörébe. Márpedig az anyanyelvi kultúra megőrzése feltétele a jó állampolgári közérzetnek, a társadalmi beilleszkedés csak úgy lehet teljes, ha egy országban a nemzeti kisebbségben élők megőrzik és tovább gazdagítják múltjuk hagyományait, kapcsolataik folytonosak és természetesek a nagyobb nemzeti közösséggel. (Mórocz Károly, Dolgozók Lapja) ről”. A hivatalos mandarinnyelv lefordításához nem szótárat, hanem egyéb szétszórt sajtóközléseket kell felhasználni. Az új kényszerfordítás nyomán a lényeg magyarul a következő: El kell kezdeni a városok és falvak peremének felszámolását, majd a városok és falvak központjainak átépítését. Ilyenek már történtek például Moldvában, állítólag elkezdődtek Erdélyben, mindenesetre a hivatalos sajtóban közölt dátumok közeli, jelenlévő veszélyt jeleznek. Kolozs megyében jobbára olyan falvak szerepelnek az átalakítandók jegyzékén, amelyek magyarok. Az életképeseket átépítik sokemeletes házaikkal, közintézményekkel. Kalotaszeg, Szék, Körösfó át fog alakulni, mint ahogy a Székelyföld is, de Kolozsvár is, melynek persze a főtere sem maradhat a régi — nyilván nem fér össze az (egy-)emberarcú elnöki szocializmussal. S az „életképtelen” településeket lebontják, helyüket fölszántják, mint a rómaiak Karthágóét, csak éppen nem csupán sóval hintik be. Egyedül Kolozs megyében 7800 hektárt terveznek így „visszanyerni a földművelésnek”. Hogy miért nem a meglévő földeket művelik jobban, vagy művelik meg egyáltalán — azt igazán csak a reakciós mesterkedők kérdezhetik.______ Nem kell mondani, hogy egy diktatórikus rendszerben, ahol minden ellenőrzés megszűnt, ennek a kísérletnek beláthatatlanok a következményei. Vagy éppen igen jól beláthatok. Egy nemzetiséget kiforgatnak településrendjéből, házaiból, szokásaiból, ízlésvilágából, szinte minden hagyományából. S mindez nem holmi szerves fejlődés, autonóm működés, hanem központi parancsok következtében. Mi ez, ha nem burkolt formája a kitelepítéseknek, a Karthágók lerombolásának? Kevés vigasz, hogy ez a románokat is sújtja. Nekik talán lesz erejük védekezni. Vagy talán megint hallgatni fognak? Kár lenne ... Erdély falvaiért, városaiért, hagyományaiért vajon ki fog kiáltani? Egy erdélyi magyar Településrendezés és kultúrapusztítás Ceausescu - módra
