Nyugati Magyarság, 1987 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1987-07-01 / 7-8. szám
1987. július-augusztus Nyugati Magyarság (Hungarians of the West) 5. oldal NAGY JÁNOS (Debrecen) : A NYUGATI MAGYAR IRODALOM A MAGYAR IRODALOM RÉSZE Külföldi útjaim egyik maradandó emléke a magyar írókkal való találkozásom. Papp Tiborral, az egykori debreceni diákkal, a Magyar Műhely egyik szerkesztőjével Párizsban beszélgettem a vizuális, a képvers kifejezési lehetőségeiről. Stockholmban Thinsz Géza eljárt előadásaimra, éppen találkozásunk előtt fejezte be Illyés Gyula és Weöres Sándor verseinek svéd fordítását a Nobel-díj bizottság számára. New Yorkban Gombos Gyulával társalogtam Szabó Dezső és Németh László észre nem vett értékeiről. Torontóban Faludy György tisztelte meg előadásomat jelenlétével, a Villon-balladák egykori átköltóje a magyar vers kohéziójáról beszélt értelmes szenvedéllyel. Vatai Lászlótól „kanadai emlékül” kaptam Az Isten szörnyetege című sok vitát kiváltott könyvét, Ady lírájának egyéni szemléletű elemző értékelését. New Brunswickban Kovács Imre előadását hallgattam a Márciusi Frontról. Ugyanitt Nagy Károly vendége voltam, 1970-ben, az első anyanyelvi konferencián ismertem meg Debrecenben. Az általa alapított hétvégi iskolában nyelvi és irodalmi órákat tartottam. Az egymást követő öt anyanyelvi konferencián még több Nyugaton élő magyar íróval is megismerkedhettem, többek között a Hollandiából érkezett Dedinszky Erikával és a Norvégiában két nyelven is író Sulyok Vincével. Az emlékezéssel is magyarázni akartam magatartásomat, miért örültem nagyon A nyugati magyar irodalom 1945 után (Gondolat, Budapest, 1986) című kötet megjelenésének. Nem szabályos irodalomtörténet ez, hanem első — önálló kötetben! — körképe, leltára a nyugati országok magyar irodalmának, napilapjainak, folyóiratainak, egyesületeinek, társaságainak. A kötet szerzői — néhai Béládi Miklós, Pomogáls Béla, Rónay László — az irodalom szón nemcsak a szépirodalmat értik, hanem a publicisztikát és a tudományos irodalmat is. Nem meglepetés e kötet budapesti megjelenése, nagyon sok előzménye volt itthon is, külföldön is. Itthoni közvetlen előzményének tekinthetjük az 1982-ben megjelent A magyar irodalom története 1945—1975 IV. kötetét. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete gondozásában megjelent kötet a határon túli magyar irodalmat ismerteti. A 464 lapos könyv első kétharmad része — 322 lap — a csehszlovákiai, a jugoszláviai, a romániai és a kárpát-ukrajnai magyar irodalmat mutatja be a jelzett harminc év alatt Kisebbségi irodalom címmel. A második rész — a 323. laptól — A nyugati magyar irodalom (Vázlat) cím alatt ez irodalom íróit, intézményeit folyóiratait és újságjait ismerteti. Erre épül ennek bővített, változtatott formája a könyv alakban megjelent irodalomtörténet. Itthoni előzménynek tekinthetjük a magyarországi folyóiratok, köztük az Alföld, az 1970-es évektől mind gyakoribb közléseit a Nyugaton élő szerzőktől. Közvetlen külföldi előzménynek számít az 1976-ban Amszterdamban megjelent Nyugati magyar irodalom című tanulmánygyűjtemény (a hollandiai Mikes Kelemen Kör kiadása). A hét tanulmány közül kettőből idézek magyarázatképpen. Kibédi Varga Áron (1930-ban született, Hollandiában él, a Holland Királyi Tudományos Akadémia rendes tagja) a bevezetőben a következőket írta: „Vitathatatlan tény, hogy a magyar irodalom egy egészet képez. Egy egészet, mert egy nyelv szüli és hordja, egy és ugyanazon nyelvi kultúra hagyományaiból, gyökereiből táplálkozik. Egy a nyelve miatt és egy a múltja miatt: fontos hozzátenni ezt a második tényezőt A sepsiszentgyörgyi, kaposvári, párizsi és montreáli magyar író nemcsak ugyanazt a nyelvet használja, hanem mindegyik a maga módján, de ugyanazzal a múlttal, Balassával, Petőfivel, József Attilával él. A modem irodalomtudomány egyik jelentős felismerése, hogy az irodalom nemcsak a valóságból és a választott vagy adott nyelv sajátságaiból meríti ihletését: egyik fő forrása a már meglévő irodalom. Irodalom szül irodalmat." Cs. Szabó László (1905—1984) záróbeszédének témánkkal kapcsolatos legfontosabb részlete a következő: „Csodatett valamikor a szentek dolga volt... Csodát ma a tömény idegenségbe fejest zuhant, élő magyar költők művelnek Zrínyi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany és Ady romlatlan nyelvével. .. Van egy vüágrészekben mérhető, szétforgácsolt nyugati magyar irodalom, amely elszakíthatatlan, de autonóm része a nagyobbik belsőnek . . . Közönséges nevén az egy és oszthatatlan magyar irodalomnak . . . Magyar irodalmi élet a teljes szétszórtságban természetesen nincs és nem lehet. Ahhoz nemzeti főváros, más szóval szellemi központ, amihez viszont egy olvasó nép, kizárólag a nép hátvédje kellene ... Önkormányzó irodalmi központ nélkül a kritikai szűrés éppen anynyira hézagos és esetleges és siralmasan visszamarad az alkotások száma és súlya mögött. . . Ráadásul akármekkora területet bitorolhat a műkedvelés, aránytalanul nagyobbat, mint Magyarországon, utóvégre akinek van pénze, különösen az észak-amerikai Egyesült Államokban, annyi giccset nyomat ki magyar nyelven, amennyit akar.” E két tanulságos idézet gondolatai ma már nálunk is az irodalmi köztudat részei: egy magyar irodalom van, s ennek része a magyarországi és a határon túli irodalom. A mindennapos szóhasználatban, ha nem teszünk jelzőt a magyar irodalom jelzős kifejezés elé, akkor a magyarországi magyar irodalomra gondolunk. Ez a mostani kötet lezárja azt a vitát, bizonytalanságot is, hogy a nyugati magyar irodalom is része az egyetlen magyar irodalomnak. (A környező országok magyar irodalmának üyen elfogadtatása már az 1960-as években megtörtént.) Mi is jellemzi az elmúlt negyven év nyugati magyar irodalmát ez irodalomtörténet és saját olvasmányélményeim alapján? Illyés Gyula a már szállóigévé lett sorában is megfogalmazta: „A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan.” Elszigetelten, magánosán, szinte olvasóközönség nélkül alkotnak az hók. Elsősorban nem városok, hanem az évenként ismétlődő konferenciák gyűjtik össze a világ különböző helyein alkotó magyar írókat A legnagyobb élménye e társtalan íróknak a magyarországi írókkal való találkozásuk itthon vagy külföldön. Ezért is vágynak arra, hogy a könyvnapon sátruk legyen, hogy itthon kiadják műveiket, hogy magyarországi olvasóik legyenek. Az első nemzedék kivételével a nyugati magyar írók két- vagy tóbbnyelvűek. Ezért is lehetnek hiteles tolmácsolói a magyar és a befogadó ország irodalmának. Vannak, akik a magyar irodalomban, alkotásaikban más irodalmak újításait, avantgárd törekvéseit is megvalósítják. Ezek nemegyszer annyira szokatlanok, annyira széttördelik a magyar versmondatokat, hogy az itthoni verseszményünk már nem tudja műalkotásnak tekinteni, hanem nyelvi játéknak. E nyugati irodalom legnagyobb értéke: a magyar nyelv kitűnő ismerete, a magyar klasszikus költészet alázatos tisztelete. A jelzett negyven év alatt a nyugati írók emberi kapcsolata — a kedvező politikai hatások nyomán — jelentősen megváltozott, a legtöbb személyes kapcsolatot teremtett Magyarországgal. Kiknek készült ez az irodalomtörténet? A külföldi és a hazai íróknak, olvasóknak is. Itthon 1981-ben megjelent a Nyugat-európai és tengerentúli magyar költők antológiája, benne harmincnyolc költő háromszáznyolcvan versével. (Elkészült a prózai válogatás is, reméljük, közelesen megjelenik.) Meggyőződésem, hogy e gondosan szerkesztett, gazdag tartalmú, szép külsejű irodalomtörténet kalauz lehet az elérhető müvekhez, megerősítheti a magyarországi közvéleményben a magyar irodalom egységét, a határon túli, a nyugati magyar irodalom befogadását. (HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ, 1987. máj. 9.) Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem antológiasorozatában megjelent a Nyugati magyar tanulmányírók antológiája, 1987 Szerkesztette: BORBÁNDI GYULA A kötet szerzői: Albert Pál, Bállá Bálint, Bárczay Gyula, Czigány Magda, Gallus Sándor, Gosztonyi Péter, Gömöri György, Hajnal L. Gábor, Harmat Pál, Illyés Elemér, Kemény István, Kende Péter, Kibédi Varga Áron, Király Béla, Monoszlóy Dezső, Nagy Károly, Péter László, Sanders Iván, Szabó Ferenc, Szamosi József, Vajay Szabolcs Megrendelhető a kiadónál: EPMSz BUchergilde, CH-4125 Riehen, Mühlestiegrain 18, vagy a PÜSKI könyvesboltban (címe a 12. oldalon). Ara: fűzve US-$30, kötve US-$36. NAGY LÁSZLÓ: A Bakony Hold remeg babonásan, fátyolát rezgeti, rézlombos rengetegben úsznak a fürtjei. Édesem, hallod-e leesik a vadalma hóharmatot esdeni puha-selyem avarra. Illata, illata világgá kerekedik, göndörödik csillagokra, tengerre heveredik. Ez az erdő régieknek édes szabadság, rengetege tömlöc ellen lélegző vadság! Én a Bakonyi eltemettem s itt van a kísértet, megveri az idegeket, ereimben éget, itt benn a mellben hirtelenül mint a drága tündérek vára, tornyosodik életem nosztalgiája TŰZ TAMÁS: Eidosz Millió más ok ma csak ez az egy hogy rád gondolok mindent félreállit veled vagyok tele veled halálig mert a legszélsőségesebb eset pokoljárásomban mégis te vagy a legveszélyesebb is vakszerencsém balsorsom is az égi-földi mezsgyén okozhatod hamar-halálomat s ha akarnád boldoggá is tehetnél kegyeidért versenyt bohóckodom zsonglőr és minstrel ha már észrevettél ítéld nekem az evilági pálmát ezerszer pástra hívott Eidoszom mi volna ha együtt a mennybe szállnánk MAGYAR NYELVŐR „Az amerikai-magyar kétnyelvűség kutatásának áttekintése (1906—1984)” címmel Kontra Miklós 19 oldalas tanulmányát adta közre a MTA Anyanyelvi Bizottságának folyóirata, a negyedévenként megjelenő MAGYAR NYELVŐR (szerkesztők: Lórincze Lajos és Szende Aladár, 110. évf. 2. sz.). Kontra Miklós tanulmányának negyedik része: „Az amerikai-magyar kétnyelvűség bibliográfiája” 85 magyarországi és külföldi szakíró könyvének, cikkének adatait tartalmazza. LUDVIG NÁNDOR: A szív fölé varrt cédula Valaki, aki talán éppen most, egy fölemelkedő repülőgép ablakához hajol, és figyeli, ahogy lent az állványokon a felirat FERIHEGY szétfoszlik szeme előtt, mintha egy álombéli kapu becsukódó, súlyos szárnyainak felirata lenne, álomé, amelyet egyre nehezebb lesz felidéznie, az a fiatalember a szíve fölött, a kabátzsebében — ahogy évszázadokkal azelőtt élő testvére: Pascal tette — egy cédulát visel. Talán naplórészlet lehet hisz felül egy dátum van, aztán egy régebben írt versének két sora, amelyben terveit hóval borított holdakhoz hasonlítja, jövőjét éjbíborba forduló időnek, s céljairól mint eszelős életprogramokról beszél: templomok törmelékeiről. S lejjebb e zavaros és túlzó szöveg: „Olvasom verseimet a hajnali nap fényében. Van rá okom: rossz érzések kavarognak bennem, minden, amit eddig felépítettem, veszni látszik, kísérleteim állnak, laboratóriumom ostoba megrendeléseknek kénytelen dolgozni, gondolataimban fáradt, szivemben egykedvű vagyok. Mint ilyenkor, e lesújtó időszakokban mindig,. írásaimhoz fordulok most is, e fölszakadó megnyilvánulásokhoz, amelyeket titokban oly szívesen szeretek tehetségem bizonyítékaiként felfogni, láthatatlan, oltalmat nyújtó rengetegnek, ahová bemenekülhetek kétségeim angyalai elől. S ahonnan annyiszor tértem már vissza, gyógyultan, a sürgés hétköznapjaiba. De most mégis, dühödten nézem a teleírt lapokat Miféle átok az, amely belőlük sugárzik? Miért kell az én terveimnek hóval borított holdakká válniuk? Azért mert magyar vagyok, egy megnyomorított nép fia, egy népé, amelynek már rég elvették a kedvét álomtól, tervtől, nagyratöréstől? És miért eszelős az én életprogramom? Azért mert sok évvel ezelőtt, Dosztojevszkij epilepsziájáról olvasva rabul ejtett a misztikus virágnak: az emberi agynak a titka, és azóta nem nyugodva, talán nem is teljesen tudatosan utak és ajtók felé törekszem, amelyek mögött hallani vélem e lenyűgöző rejtély lüktetését s mert mindeközben, hisz költő vagyok, jegyzeteket készítek, úgy érezve, hogy körülöttem egy dráma zajlik, amely érdemes arra, hogy emléket hagyjon maga után? Felállók íróasztalomtól. Az ablakhoz megyek, s csak résnyire, nehogy Magdi felébredjen, elhúzom a függönyt A szürke fákra már megérkeztek az első madarak, s látom — belülről, hisz a gyárak kéményei eltakarják —, ahogy az Esthajnalcsillag alámerül, moraj zúg fel: döngve tárulnak szét a metrók fémkapui. Landolok, lassan a valóságban. És metsző élességgel, egy hideg és tiszta ész műveleteként belémvillan: változtatni kell az életemen. Nem holnap, és nem holnapután, hanem ma, mert még egy perc, és próbaidőm lejár, kiejt kezei közül és magamra hagy az, akitől minden sors való, hisz könnyűnek találtattam, gyávának, aki nem merte megtenni a lépést amit meg kellett volna tennie. Ez a lépés pedig: eloldani magam, bármennyire fáj is, hazám testétől, mert nem tág mező többé már nekem, hanem mély kút amely lehúz.” Ennyi az írás. Ez az a papírdarab, amit magánál fog hordani akkor is, amikor már egy másik kontinensen, egy soha nem képzelt metropolisz közepén, ahol múltja marsbéli történet tudása hirdetések közt kevergó áru — kijelenti, őrök és figyelő kamerák között „Nem fogok emlékezni arra, ahol eddig éltem, jogot kérek ott, ahová nem tartozom.” Ahová pedig tartozott, a nevét leköpik, „Áruló!” — sziszegik legjobb barátai, ami még otthon maradt belőle, azt kirabolják, s tűzre dobált versei fölött szalonnázva Himnuszt énekelnek társai, piros arccal. Nem fog már találkozni velük. Nem fog ott se, a végső országban, ahol csillag a menedékjogon a pecsét s ahol egy fénylő kar öleli meg a határon: , Jöjj, hisz szép volt a jövőből felém nyúló falevelet a szíved fölé varrt cédulát megpillantanom Gethsemane lombjai között!”
