Nyugati Magyarság, 1987 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1987-06-01 / 6. szám

1987. június

8. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West

GYÖRGYEY KLÁRA:

Tűz Tamás:

• t • •

OROM — UROM

Javított kiadást a „Nyugati magyar irodalom”-nak!

Annak bizonyságául, hogy odahaza óriási változások történnek, a kultúrfronton is lazábbra engedték a gyeplót. Több évtizedes hallgatás után néhány éve lassan kezdték felfedezni a nyugati magyar irodalmat s óvatosan foglalkozni kezdtek velünk. 1981 -ben a Szépirodalmi Kiadónál megjelent a Vándorének c. versantológia, melyben megszólaltatták a nyugati magyar költők egy részét. Az első komolyabb tanulmány: A határon túli magyar irodalom 198 2-ben jelent meg a Béládi Miklós szerkesztette A magyar irodalom története, 1945—1975 (Akadémiai Kiadó) IV. kötetében. (Zöld kötése mián „Spenót".) Aztán kezdtek felbukkanni az otthoni lapokban cikkek és versválogatások; sőt, egy-két politikailag semleges tárgyú könyv is megjelent nyugati magyar szerzőktől. Végül a forradalom 30 éves évfordulójára kijött ez a szürke, szerény kötésű, de már eddig is nagy port keverő könyv: A nyugati magyar irodalom 1945 ntán (Gondolat Kiadó), a közben elhunyt Béládi Miklós, valamint Pomogáts Béla és Rónay László szerkesztésében.

örülnünk kellene, hogy három évtized után végre erre is sor kerülhetett. Annál csalódottabbak leszünk a könyv olvastán. Minden egyéb (s nem kevés!) kifogáson túl még a kissé unalmas és nem túl eredeti szövegen is átérződik a szerzők csaknem bocsánatkérő zavara: oda-oda kellett még ma is kanyarintaniuk egypár poszt-zsdánovi frázist, mellébeszélést, megtévesztő, eltorzított kiértékelést, túlzást, tendenciózus kihagyást ahhoz, hogy a mű megjelenhessen. Azért viszont, hogy tárgyi hibák, frázisok, pongyolaságok, érthetetlen aránytalanságok és abszurd valótlanságok is bennmaradtak, a lektorok (Szabolcsi Miklós és Czigány Lóránt) is felelősek. A lényeg az: felfedeztek-bennünket! írnak rólunk — az otthoni olvasók számára, akik most már joggal kérdezhetik: no és hol lehet megkapni ezeket a műveket? Sehol. Elég, ha a kritikusok megmondják nekik, kik vagyunk és mit tudunk (vagy nem tudunk). Tamás István „Láthatatlan írás" c. glosszájában (Elet és Irodalom, 1987. március 6.) írja: „Akármi legyek, ha ez normális világ. Megjelenik Magyarországon egy könyv, olyan könyvekről, amelyeknek többségét Magyarországon nem lehet vagy nem szabad elolvasni...”

Mert annyira azért még nem lazult a gyeplő, hogy a nyugati magyar irodalom szabadon bejuthasson Magyarországra s hozzáférhetővé váljon bárki számára, aki kíváncsi rá. Mondjuk ki őszintén és határozottan: felháborító (és merőben ellentétben áll mind az ENSz alapokmányával, mind a Magyarország által is aláírt Helsinki Egyezménnyel), hogy a felsorolt könyvek 99 százalékához otthon mindössze két könyvtár zárolt osztályán, különleges kutatási engedéllyel lehet csak hozzájutni (vagy veszélyes csempészéssel). Egyszóval: az otthoniaknak 328 oldalon keresztül írnak olyan művekről, amelyeket valószínűleg sosem vehetnek kézbe. Az is furcsa (különösen mialatt a Szovjetunióban a „glasznoszty” szelleme kezd érvényre jutni), hogy míg a magyar egyeduralkodó párt engedélyezi a rólunk szóló ismertetést, továbbra is kitiltja (vagy eltüntetteti a postán) az ismertetett müveket. Sőt, s ez még nevetségesebb, ha valamelyik Nyugaton írt magyar könyvet a pesti szamizdat utánnyomásban kiadja, a belügyesek és a rendőrök sietve elkobozzák annak példányait. Valójában miért adták ki ezt a kötetet most? A két tábor sokáig megvolt „híd” nélkül. Ha viszont hirtelen összeeszkábálnak egyet, miért építenek olyat, amelyiknek az egyik vége nem éri el a partot?

Hely, idő és bizonyos információk hiánya miatt az alábbi recenzió sem teljességre való törekvés, sem érdembeli, irodalomtörténeti bírálat nem akar lenni, hanem mindössze egyéni vélemény, saját észrevételeim egy cikkbe tömörített része. (Én is szelektív voltam, mint a szerkesztők.)

Egy-két általános megjegyzéssel kezdeném: A kötetben aránytalanul több figyelmet kaptak a férfi szerzők. (A „Spenót” megjelenése után írtam egy felháborodott levelet Béládinak, sérelmezvén többek között, hogy alig szerepel nő a kötetben. Küldtem neki kapásból 36 nevet, pl. a kritikusok/esztéták közül Basa Enikő, Birnbaum Marianna, Kerényi Magda, Korek Valéria, Megyeri Sári, Ozsváth Zsuzsa, Saáry Éva, Vándor Györgyi, Vásárhelyi Vera működését említve. — Tiszteletére legyen mondva, 32 közülük be is került az új kötetbe, de hiányosan, hibásan, vagy csak megemlítve minden kommentár-kritika nélkül, vagy csupán mint recenzorok a bibliográfiában.) Hosszabban és sokkal részletesebben értékelték a költőket, mint a prózaírókat (a regények ismertetése mindig tartalomismertetés, minden igényesebb tematikai vagy stiláris elemzés nélkül); az európaiakat (általában), mint az amerikaiakat; a Magyar Műhelyt mint a Szivárványt és még aránytalanabbul (s méltatlanabbul) az Irodalmi Újságot Az is feltűnik, hogy mennyivel több a tartalom- és száraz adatközlés, mint az eredeti gondolat.

Nézzük most a szöveget, ahogy találomra felütjük a könyvet hol itt, hol ott. Már a Bevezetés-ben érezhető, hogy itt el kell tekintenünk a szigorú tárgyilagosságtól. Legott kiderül, kiket tartanak

Németh László a sajkódi nagy ház teraszán felesége, négy lánya, hat unokája és egyik veje társaságában (1972)

Következő számunkban „Németh László Sajkódon” címmel közlünk írást leánya, Németh Magda (a kép baloldalán, Németh László mögött áll) tollából. Németh Magda ugyanezzel a címmel előadást tart az MBK—ITT-OTT augusztus 15-22. közötti konferenciáján (Lake Hope).

otthon érdekesnek: a Nyugaton élő magyar irodalmárok felsorolásánál máris hiányzik jónéhány, aki a bekerültekkel egyszintű, sőt jelentősebb író volt, pl. Pálóczy-Horváth, Halász Péter az „öregebbek" csoportjában, a „szocialista irodalom korábbi vezetői” közül Méray és Aczél, az ifik táborából Makkai Ádám. Viszont bekerült Karátson Endre, aki nem is írt kimenekülése előtt.

Ä következő oldalon a szerzők nyíltan bejelentik válogatásuk vezérelveit. Érdemes szó szerint idézni:

„A hazai kormányzat emigrációs politikája azt tekinti fontosnak, hogy az emigráció írói bizonyos lojalitást tanúsítsanak a magyarországi fejlődés eredményei iránt, ez a lojalitás a kritikai nézetek megfogalmazásával is összefér." (8. ö.)

Tehát csak az a jó hó s méltó arra, hogy otthon és a kötetben jó kritikát kapjon, aki „lojális” a rendszerhez. Ez aligha tekinthető a tehetség és művészi fontosság mércéjének. Ha viszont csak a lojalitás számít, akkor megértjük, miért került be sok jelentéktelen, dilettáns vagy teljesen ismeretlen figura, valamint azt is, hogy mit jelent a 9. oldalon megjelölt „megszorítás". De arra aligha találunk magyarázatot, hogy többek közt Tardos Tibor, Sebestyén György, Vajda Albert, Iváni Zoltán, Brogyányi Jenő miért nincs a kötetben. Nézzük a további magyarázatot, talán feleletet kapunk kérdésünkre.

A szerzők szerint az emigráns irodalomban „nem váltak még el... élesen a tudatformák. Az irodalmiság fogalma merőben mást jelent (kint), mint az anyaországban ... ezért tárgyaltunk olyan tudatformákat, melyek nem tartoznak a szépirodalom körébe ... " (9. o.), mint pl. történettudomány s publicisztika. Ha ez az irányelv, akkor miért maradt ki annyi történész? Alig említik a könyvek tucatját író/szerkesztő Király Bélát; pár sorban elintézik Gosztonyi Pétert, Ferdinandy Mihályt, Kende Pétert és Dreisziger Nándort. Az újságírók csoportját hasonló sors éri: sehol nem említik, hogy Lehoczky Gergely halála előtt évekig egyik írója és szerkesztője volt az Irodalmi Újság-nak; a kiváló publicista Márer György neve még az indexben sem szerepel. Nagy Csaba, Egri György, Rubin Ferenc, Csemohorszky Vilmos, Benedek Pál, Méray Tibor, Nádasy István újságírói munkássága is sokkal több említést érdemelt volna. Valószínűleg sem ók, sem az „eltüntetettek” nem jeleskednek a lojalitás frontján. A kiadók munkásságának ismertetése is politikai cenzúrát sejtet: Püskiről szólva, kimaradt Duray Miklós könyvének említése, az Occidental Press könyvei sorából a Költők forradalma, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadványai közül a legmonumentálisabb: Bibó István összegyűjtött munkál, 1-4 és kimaradt a Magyar Öregdiák Szövetség — Bessenyei György Kör mind a hat Tanúk

— Korukról könyve. (Talán csak zárójelben a „kihagyások”-nál: szerintem — engem is személy szerint érint — nem lehet említés nélkül hagyni a fordítókat sem, amikor a nyugati magyar irodalomról beszélünk, ők a néma harcosok ezen a háládatlan fronton; legalább utalni kellett volna áldozatos munkájukra!)

Tény, a bevezető elismeri, hogy a szerzők nem törekedhettek lexikális teljességre; ez a kötet csak „kezdeti állomása a további kutatásnak" (10. o.), de nagyon úgy tűnik, hogy a sok aránytalanság és kihagyás inkább politikai meggondolás, mint adathiány eredménye. Ha a „fantom” cenzúra annyira intenzíven működik még min dig, hogy ennyire kell vigyázni arra, kit s mennyire dicsérnek/ szidnak, akkor bizony nehéz lesz egy valóban őszinte „dialógus" megteremtése, amiről a könyv oly gyakran beszél.

Politikai hovatartozás (akár hallgatólagos) lehetett mérce a kinti intézmények, társaságok felmérésénél is, mert míg számtalan jelentéktelen gittegylet, kokárdás-disznótorozó kis csoport vezetőségét név szerint kiemelik, kiadványaikat cím szerint részletesen ismertetik (olyat is pl., amelyik már sok éve nem létezik: Amerikai Magyar írók Egyesülete), addig pl. Tollas Tibor „intézményét" és annak munkásságát fél mondatban elintézik. Ha a könyv valóban tárgyilagosságra törekszik, a kinti irodalom pluralizmusát

— bármilyen színben jelentkezik — el kell fogadnia, és ha szigorúan bírálva is, de tisztességesen ismertetni kell mindahányat.

A folyóiratok tárgyalásánál is nagyon szubjektív, eltorzított az értékelés. A New Yorki Napló elfelejtődött, a Menorá-t fel se sorolják. Az 56 utáni emigráció (az Új Látóhatár mellett) legfontosabb irodalmi fórumát, az Irodalmi Újság-ot fél oldalon elintézik. Pedig ez a 30 éve állandóan megjelenő, a világ minden táján élő magyarságot összefogó orgánum, amely köré tömörült az emigráció valamennyi számottevő, valóban tehetséges pennaforgatója, jogosan érdemelt volna alapos ismertetést.

A nyúlfarknyi hamis tényfelsoroláson sajnos nagyon átsüt a szerzők előítélete. Szerintük az I.Ú. „elsősorban politikai lap, (amely) szemben áll mindazzal, ami Magyarországon és a szocialista államokban történik". (39. o.) Ezzel nem is érdemes vitába szállni; talán csak ennyit: az I.Ú. nem politikai lap elsősorban. Mindig együttműködött „az emigráció elitjével”, még akkor is, amikor néhány képviselője később nem szerepelt benne------- olyan gyakran, mert pl. maga alapított lapot (Hanák

| Tibor Bécsben, vagy az Arkánum csoportja). A kiemelt „legkiválóbbak” (Határ, Horváth E„ Hanák, Tűz Tamás, Domahidy) azért még ma is éppúgy elküldik kézirataikat Méraynak, ahogy elküldik a többi nyugati magyar folyóiratokhoz, sót még a pestiekhez is! — Tény, hogy az I.Ú. távolról sem érzi kötelezőnek a lojalitást a jelenlegi rendszerrel — sőt! Szabad sajtófórum ma is és büszkén hű maradt 56 eszméihez. A hasonlóan jellemes és magas színvonalú Magyar Füzetek sem járt jobban, otthoni szemmel ez a kiadvány is „anti-lojalista". Nem is kapott se érdem beli ismertetést, se címlistát, csupán kilenc sorocskát. (40. o.)

Kár volt továbbá ekkora ovációt csapni a tíz nagy dicséretet érdemlő szerzőnek (Máray Sándor, Cs. Szabó László, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Határ Győző, Hanák Tibor, Bakucz József, Domahidy András, Horváth Elemér és Tűz Tamás), akik, mint „az általunk legértékesebbnek tekintett írók, külön helyet kapnak". Irodalomtörténetnek nem szükséges értékrendi besorolást adni, csak objektiven tájékoztatni; üyesmi sokat levon a könyv tudományos értékéből. Mert ki és mi szerint lett „leg” a 10 szerző? Senki nem vitatja irodalmi érdemeiket; nagy tehetségű író valamennyi, de ellenérvet bárki feldobhat. íme: Tűz Tamás tehát jobb költő, mint Faludy vagy Sándor András? Kovács Imre (minden tiszteletünk ellenére valóban nem volt szépíró!) kiválóbb művelője volt a belletrisztikának, mint Zilahy Lajos, Dénes Tibor, Monoszlóy Dezső vagy Halász Péter?

ÉJ ÉS PARÁZS

Ezt ismerem már égő rozsdaszín a másik meg fekete mint a kátrány elsündörög a szemem valakin aki maga a hétszínű szivárvány

a naptól egy hajszál választja el belevakulhatok mostantól fogva csak megfesthetném úgy mint Ráfael nem néznék többet én a csillagokra

de mindez eltűnik ha jő az éj ahogy rámtör máris örökös éjem miben már nincs szín minden feketéd parázsként izzik őrült szenvedélyem

Hanák Tibor értékesebb esszéista, mint Albert Pál, Borbándi Gyula vagy Sztáray Zoltán? (Összehasonlításom nem kevésbé légbólkapott, mint maga a válogatás.)

A „Spenót"-ba még nem, de ide már bekerült — sőt, uram, bocsá', fejeim alatt — a kinti irodalom fenegyereke, Faludy György. Bár külön foglalkoznak vele, azért a bibliográfiában a sok százból mindössze egy-két negligálható cikkecskét csaptak a neve mellé, valamint kifelejtették számtalan új magyar és angol nyelvű kötetét. Egyik helyen például, mintha a szerzők saját tehetetlenségüket ruházták volna át a költőre: „Szinte fogcsikorgató küzdelmet vív(!), hogy kiharcolja magának az idill ritka perceit.” (153. o.) Az emigráció irodalmi vezére se nem csikorgatja fogát, se nem rejtőzik, mint afféle „ködlovag". Állandóan, derűsen dolgozik, szerényen fogadja a felé áradó elismerést, megbecsülést, kitüntetést. Mindennel lépést tart, mindenről tájékozott, mindent elolvas, mindig tanul és ír, jobbnál jobb verseket. Egy másik megállapítás így dorongolja le a Mestert:......túlfűtött pátosza helyettesíti a mélységet." Majd később: „Ezek a töredezett, egységes világkép híján gyakran széteső .. . versek F.Gy. lírájának belső válságáról árulkodnak.” (154. o.) Akik ismerik és olvassák, jól tudják, hogy ennek épp az ellenkezője igaz: Faludy a mindenkori egységes világképú költő/iró, aki minden rendszerben, izmusban az igazat írta, bátran harcolt szóval és tettel a szabadságért és humanista maradt az embertelenségben is.

Ahogy tovább lapozunk, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy szinte minden nyugati magyar irodalmi figurára ráaggatják a „szorongó”, „abszurd”, „gyökértelen", „elmagányosodó” vagy „tragikusan izolált” jelzőket, hangsúlyozván, hogy a hazától távol élő művésznek csak Uyen Weltanschauung-ja lehet. Camus óta rendszeresen olvassuk, használjuk az egzisztencializmus ezen típusjelzőit, amelyek egyformán érvényesek korunk emberére — különösen művészekre — kint/bent/mindenütt. Nota bene, elég kézbevenni egy otthoni gyűjteményes kötetet s az olvasó azonnal deprimált lesz: versből, regényből, színdarabból egyaránt ömlik az iszony, a tömény boldogtalanság, a reménytelenség; szinte valamennyi előrevetíti a nem csupán „fiktív" öngyilkosságot. Tehát a létért való küzdelem konfliktusait nem „az emigrációs lét paradoxonjai" okozzák, s honi közegben éppolyan megszokott manapság a „pesszimista hangvétel", mint Nyugaton.

Hogy a szerzők mennyire sajátos szempontjaik szerint mondják el a magyar olvasónak, kik is vagyunk, s mennyire tudatosan igyekeznek ködösíteni a valódi tényeket, idézzük talán általános jellemzésüket „A harmadik nemzedék költói"-ról. Azért ezt, mert ez a legnagyobb, legproduktívabb és legjobban ismert csoport.

„A harmadik .nemzedék' költői érzelmileg sohasem tagadták meg Magyarországot... A .személyi kultusz' korában szerzett nehéz tapasztalatok s maguk az 1956-os események, amelyek önkéntes távozásukhoz vezettek, kezdetben mindenesetre ellenséges érzelmeket keltettek bennük a szocialista Magyarország társadalmi és politikai berendezkedésével szemben. A közvetlen politikai mondanivaló legtöbbjüknél mégis elapadt a múló évek alatt, s nem utolsósorban a rendszeres hazalátogatások hatására, józan realizmus, sót megbecsülő rokonszenv váltotta fel a korábbi szembefordulást... Ha a mai Magyarország szociális és kulturális eredményeiről szólnak, hangjukban érződül a figyelem és az elismerés.” (226-227. o.)

Sorról-sorra cáfolhatnánk ezt a nyütan politikai általánosítást. Lehet, hogy mindez érvényes egyesekre, de korántsem a tárgyalt költők többségére. Valamennyien a kommunista diktatúrát és nem Magyarországot tagadták meg, amikor elmenekültek; továbbá, harminc éven át tiltakozni megszállottság lenne. Az is tény, hogy sok előnyös változás történt „a múló évek alatt" otthon is, kint is, de ez nem szükségképpen jelenti azt, hogy ezek a költők ma már rokonszenveznek mindazzal, amivel annak idején felháborodottan szembefordultak. Még a „lojálisak" is, akik „elismeréssel" adóznak a mai rendszernek, láthatólag jobban kedvelüt a szabadságot, mert nem települtek vissza oda, ahova „maisanynyira kötődnek". Továbbá, nem lehet egy kalap alá csapni, mondjuk, Makkai és Bujdosó Alpár viszonyát Magyarországhoz. Az sem igaz, hogy legtöbbjük rendszeresen hazalátogat; van, aki igen, van, aki nem.

Végezetül említsünk meg néhány bona fide tévedést (amit a „kinti” lektornak különösen illett volna észrevennie!): a Bakucz-ismertetésben idézett 9 sor (231. o.) nem a költő verse, hanem fordítása T.S. Eliot Négy kvartett c. verséből. Zend Róbert (239. o.) hét verssorát, amit annak bizonyítására idéztek, hogy a költő így jeleníti meg az odakünn „magányosan, reménytelenül élő, a modern élet kizsákmányolóitól megnyomorított ember lelkiállapotát", Zend nem Kanadában, hanem még Magyarországon írta. Háy Gyula nem Luganoban, hanem Asconaban élt. Nagy Károly nem 1933-ban, hanem 34-ben született, az ötágú Síp nem 1974- ben, hanem 75-ben szűnt meg, a SM1KK rövidítést végig tévesen fordítják, és igy tovább. Folytathatnánk a szórszálhasogatást, de az ilyen hibák csak azt igazolják, hogy nem volt túl gondos a lektorálás; ez sért vagy fáj a legkevésbé.

Összegezve: örvendetes, hogy az „ötödik síp"-ot fújok nevei végre bekerülhettek az otthoni köztudatba. Kár, hogy a szerkesztőknek még mindig ennyit kellett köntörfalazni, „sematizálni”, mellébeszélni, öncenzúrázni. Szomorú, hogy üyen hosszú vajúdás után csak üyen korcsszülemény láthatott napvüágot. Reménykedünk abban, hogy az új, „érlelő" reform-szelek rövidesen erősebben fujdogálnak Budapesten s a közeljövőben a nyugati magyar irodalom valamennyi termékét mindenki szabadon vásárolhatja a könyvüzletekben vagy a sarki kioszkban. Akkor talán sor kerül ennek a könyvnek egy másodüt, javított, átfogóan alapos, kompromisszum nélküli, tárgyilagos, színvonalas kiadására is, amelyben valóban feltérképezik a valódi nyugati magyar irodalmat, ahelyett, hogy általánosítva „államosítanák” azt, mint tették volt ebben a kötetben.