Nyugati Magyarság, 1987 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1987-01-01 / 1. szám
6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1987. január CZIGÁNY LÓRÁNT: LÉPÉSKÉNYSZER: Az irodalom államosítása Magyarországon, 1946—1951 12. rész (Lukács György) Végül említeni kell még Lukács sznobságát is. (Babits szavával: „műveltségrajongó” voltát.) Nem szívesen teszem ezt, mivel egyrészt tiszteletlenségnek tűnhet a század egyik nagy filozófusával szemben, aki persze mint irodalompolitikus hozzájárult az irodalom államosításához (s bennünket csak irodalompolitikai szerepe érdekel itt), másrészt azért sem, mert éppen a tárgyalt korszakban hangzott el felé ilyen vád: Zsolt Béla „sznobozta le" Lukácsot a Haladás-ban. Éppen ezért fontos Lukács sznobságát kvalifikálni. Lukácsnál a sznobság elsősorban azt jelentette, hogy a legmagasabb mércével mért, s csak a szellem óriásait ismerte el s ebben az összefüggésben minden eltörpül. Nem volt eléggé nyitott a kortárs irodalommal szemben: Thomas Maimban látta a polgári regény fejlődésének csúcsát, s ez vakká tette például Kafka vagy Joyce más utakon járó művészetével szemben. De jelentette ez a sznobság azt is, hogy kialakított értékrendjéhez mereven ragaszkodott (a Lukács-vita során is), még „taktikai okokból” sem volt hajlandó az emberi szellem általa nagyra tartott alkotóit nem vállalni, vagy velük percemberkéket paritásra helyezni. Ez az érem egyik oldala. A másikon pedig türelmetlenség és arisztokratikus gőg látható. Nemcsak emigráns társait nézte le szellemileg, de például a két háború közötti magyar irodalomtörténetet is türelmeden lekezeléssel oktatta ki: az újjáalakuló Irodalomtörténeti Társaság közgyűlésén elnöki székfoglalójában „filológiai piszmogásnak” nevezte a Társaság korábbi munkáját. Mindkét esetben volt igazság bőven a véleményében. Lukács szereplése az irodalompolitikában mégis inkább a szobatudós tragédiája; a magyar irodalom egységének hiányát számonkéró előadása például alapproblémákra hivta fel a figyelmet szókimondó nyíltsággal. A megoldás azonban ritkán adódik elméleti konstellációkból. Soha nem vette tudomásul Pascal aforizmáját, ami szerint vannak a szívnek titkai, amiről az ész nem tudhat Jellemző szellemes bon motja^ ami szerint a hosszú élet titka az, ha valaki rendszeresen dolgozik, nem foglalkozik a saját lelkivilágával és ezenfelül jól szelelő szivarokat szív. Jellemző az is, hogy mindhárom kívánalmat példásan betartotta. Végül azt szeretném megjegyezni: ha Lukács vezetheti az irodalom államosítását, nem hiszem, hogy olyan mélypontra jutott volna a magyar irodalom, mint Révai alatt. Tudom, ez csak afféle találgatás, mint az, hogyan alakult volna a modern magyar irodalom, ha nem Kazinczy, hanem Kármán lesz az irodalmi tudat megvalósítója a 19. század elején. A Lukács-vita A Lukács-vita érdemben való ismertetésére itt sem hely, sem szükség nincs, főbb mozzanataira és tanulságaira szorítkozom csupán. (A Lukács-vita anyaga nemrégiben megjelent: Irodalom és demokrácia. Szöveggyűjtemény 2. köt. Szerkesztette Ambrus János, Budapest, 1982.) A vita a „szalámi-poliüka” sikere után robbant ki azzal, hogy Rudas megtámadta Lukács Irodalom és demokrácia című könyvét a Társadalmi Szemlé-ben, 1949 tavaszán. Lehet, hogy Rudas önszántából támadta meg Lukács könyvét, hiszen már az emigrációban is külön frakcióhoz tartoztak, s Rudas Lukács leghíresebb munkájába, a Klassenbewusstseinstheorie-be is belekötött 1924-ben, valószínűbb azonban, hogy támadása nemcsak Révai hozzájárulásával, hanem aktív bátorításával történt. A második fordulóban Révai Horváth Márton segédletével személyesen beavatkozott, s végül beleszólt Fagyejev is a szovjet írószövetség nevében. (Őt viszont Hidas Antal és Lukács-ellenes moszkvai barátai tájékoztatták.) Ebből látszik, hogy Lukács irodalompolitikai szerepét Moszkva sem helyeselte, s így Révainak nyerő lap volt a kezében. Erre Lukács kapitulált önkritikát gyakorolt. A vita valóban lényeges kérdéseket üsztázott. Lukács „partizánelmélete” nyújtotta az utolsó kibúvót az íróknak. Lukács hasonlata szerint az írók nem a reguláris csapatokhoz tartoznak, hanem mint partizánok magánakciókkal viszik előre a szocializmus ügyét. Révai észrevette, hogy Lukács a körülnyírbált írói szabadság számára keres kibúvót s a párt vezető szerepére hivatkozva besorozta Lukács partizánjait közkatonának. (Elég baja volt a nékoszista „partizánokkal”.) Ravaszabb okoskodást kívánt a másik vitás pont: a Szovjetunió élenjárásának a kérdése. Viszont ez igazolta körmönfont okoskodása ellenére is, hogy Révai volt a gyakorlati politikus: a szovjet irodalom kérdésével lefedezte PÜSKI — CORVIN CSURKA ISTVÁN: „AZ ELFOGADHATATLAN REALITÁS”. A 88 oldalas kötet előadárait, beszédeit, esszéit, a monori találkozón elhangzott felszólalását, stb. tartalmazza. Ára: US-$6.00. NAGY KÁROLY: „MAGYAR SZIGETVILÁGBAN — MA ÉS HOLNAP”. Ara: US-$10.00. ÖLVEDI JÁNOS: „NAPFOGYATKOZÁS” Ára: US$12.00. SÍKOT A GYŐZŐ: „HEREND” (a Püski-Corvin, New York és a Corvina Kiadó, Budapest közös kiadása). Ára: US-$28 00. SZTÁRAY ZOLTÁN: „HUDSON-PARTI ÁLOM”. Ára: US-$10.00. SZTÁRAY ZOLTÁN: „HARASZTI ÁGOSTON — A KALIFORNIAI SZÖLÖKULTÚRA ATYJA” Ára: US$10.00. VATAI LÁSZLÓ: „ÁTSZÍNEZETT TÉRKÉP” (Magyar változatok az újkorban) Ára: US-$12.00. (Könyvrendeléskor kérjük plusz US-S1.50 postaköltség mellékelését.) A könyvek megrendelhetők, ill. könyv- és árjegyzék kérhető: PÜSKI—CORVIN, 251 East 82nd ST., New York, N.Y. 10028, USA. DgraLDíca bUNQARÍCA MAGYAR CSALÁDI CÍMCRCk késziiése bCRGN^i = •6TI6 Í30RDCN CÍRCLC ^ •Las vcqas NV89107 702/877-1825 Amikor múlt év októberében a 18-tagú svéd Akadémia bejelentette, hogy az 1986. évi irodalmi Nobel-díjat (290.000 dollár!) az ötvenkét éves Wole Soyinka, a nigériai költő-drámaíró nyerte, senki nem csodálkozott. A bennfentesek s azok, akiket a téma érdekel, már rég megedződtek; tudják, hogy ez a legnagyobb lutri a Nobelek között. Az elmúlt 40 év alatt a bizottság 95 százalékban megvétózta a nominálók szavazatait, s vagy teljesen „esélytelen", vagy „aluljelölt” kandidátust jutalmazott, nem egyszer kiváltva szinte az egész világ felháborodását. (Ezt tapasztalatból mondom, mert több mint tíz éve hivatalos — s most már permanens — nomináló vagyok az irodalmi díjra.) Az 1986-os kitüntetést is kevés helyen fogadták helyesléssel, lelkesedésről nem is beszélve. Miért? Érdemes megvizsgálni közelebbről mind a jelöltet, mind a jelölés és a döntő szavazat indítóokait. Afrika rég esélyes volt a díjra, mert eddig onnan még senki nem kapta meg. De miért nem az évek óta újra és újra jelölt, világszerte nagyrabecsült Nadine Goldimer-re vagy André Brink-re esett az öreg svédek választása? Többet és régebben, és nagyon jól írnak mindketten! Talán mert Soyinka fekete? Lehetetlen, hisz nem fajt vagy bőrszínt díjaznak, hanem írásművészetet, témát, üzenetet, nyelvet... Ha viszont fekete kellett, miért nem jutalmazták az előzőekben (amíg élt) Senegál volt elnökét, a csodás hangú, zseniális, Ghandi-szerű Leopold Senghor-t? Talán a nyelv miatt? Nem, mert hasonlóan a felsoroltakhoz, a tavalyi nyertes szintén „csak” angolul ír s nem swahili-ül, mint sokan gondolták volt. A magyarázatot tehát másutt kell keresni. A díjazásnál az össz-produktumot is figyelembe veszik. Nos, ezen a téren Soyinkánál nincs probléma: rengeteget ír és minden létező műfajban. Az elmúlt 26 évben ugyanennyi „fő” művet komponált (regény, színmű, verseskötet, kritika, esszé- és novellagyűjtemények), melyeket azonban csekély kivétellel rendkívül gyengének („alig középszerű”-nek) talált a kriüka szülőhazájában. Ennek ellenére már a 60-as évek elején híre ment ennek a hangos nigériai pennaforgatónak, mert abban az időben (mindig!) nem sok irodalmárt produkált a „Harmadik Világ”, ami ippeg azokban a napokban lett rendkívül divatos minden szinten. Forradalmi évtized volt, szükség volt anyagra az elnyomott feketék tollából; a vüág tudni akarta az igazat! Nosza, szédületes gyorsasággal fordítják számtalan nyelvre valamennyi, csaknem kivétel nélkül politikai témájú drámáját, szatíráját, érthetetlen regényét. Akit a sajtó felkap, az befut! Legott kikiáltják hát a nyugati műveltségű (Angliában és az USA-ban tanult) Soyinkát a feketék függetlenségéért folyó harc meg nem alkuvó bajnokának. Ekkor már hazájában is — büszkén — kinyomtatják és játsszák, bármit ír, bármilyen legyen is az. Mint vezető intellektuel, aktívan részt vesz a politikában, és ahogy az évek múlnak, egyre hangosabban száll szembe a hatóságokkal. Mint várható volt, elfogják s 1967-ben, a nigériai polgárháború alatt börtönbe csukják államellenes cselekmény vádjával. (Valóban kiállt a rövidéletű Biafra önállósága mellett s nyütan támogatta a kormányellenes, forra-Csoóri Sándor: TITKOKAT SÚG A HÓ Nem tudom, hova indul el velem ez a januári hóesés? Megunt körutak kényszerképzete vagyok: kirakatok tükör-szemében újra és újra fölbukkanó bűntudat. Én e városba élni jöttem: ideget s álmot fölajánlani, zöld emlékeit huszonegy tavaszomnak, most pedig muszájból győznöm kéne: megtérdepeltetni rangos senkiket a hóban saját kapujuk előtt. Néha óriásnak képzelem magam, aki betonfelhőket lököget arrébb, néha egy porszem rokonának. Cserélgetem is alakomat, mint a menekülésre kényszerített Isten. Lökdös a szél a királyt választó Duna felől: beljebb, beljebb! A Vígszínház fodros homlokán vénasszony egykedvűség Megnézem jól magamnajc s elfordulok. Titkokat súg a hó fülembe, megyek tovább. magát. Anélkül, hogy nyíltan azt kellett volna mondania, hogy Fagyejev nagyobb író, mint Thomas Mann, mert gondolom, erre Révai sem lett volna hajlandó, a saját elveit komolyan vevő Lukácsot sarokba szorította. A lét és tudat viszonyáról van ugyanis szó. A tudat ugyan elmarad a lét mögött, de fejlettebb lét fejlettebb tudatot produkál. Hogy az ördögbe lehet akkor egy kapitalista társadalomban élő író jobb, mint egy „élenjáró" társadalom írója? Mert Lukács ezt akarta elhitetni szellemesen megcsavart Himalája-hasonlatával (ami mögött „az egyenlőtlen fejlődés” konstrukciója állt). Azt Lukács is elismerte, sokat idézett hasonlatával, hogy a marxista elmélet a Himalája, a burzsoá dekadencia síkságával szemben. De a nyulacska, mármint a kezdő szocialista realista író, a Himalája csúcsán is csak nyulacska marad, az elefánt pedig a völgyben is elefánt — állította csökönyösen Lukács. (Köv. a befejező rész) Már most felhívjuk a figyelmet, hogy a tizenhárom folytatásban közölt tanulmánnyal kapcsolatban készséggel adunk helyet rövid, színvonalas hozzászólásoknak. — A szerk. dalmi Ibu törzset.) Kétéves rabsága alatt nem bántak vele kesztyűs kézzel: a válogatott kínzások között WC-papíron verseket ír a szabadságról, az elnyomók ellen. Ez sem ismeretlen előttünk, de csupán ezért még nem járhat ilyen nagy kitüntetés. Kiszabadulása után legott világhírű lesz a szókimondó, dühös afrikai forradalmár író; darabjait neves színházak játszszák, regényeit élkritikusok analizálják, verseit zászlóikra tűzik mind a párizsi, mind az amerikai lázongó egyetemisták, esszéit, vezércikkeit szemináriumokon idézik a szocialista országokban. Segít, de még ez sem elég teljesítmény Nobel-díj elnyerésére. Ezekben a napokban az ellentétek tüzében álló politikai aktivista Soyinka elhagyja Nigériát s Európába telepszik át.' Ott és az USA-ban egyre-másra rendezi darabjait, tanít és beszédeket tart neves egyetemeken. Dráma-körökben elismert „menőfej”, aki iszonyatosan rossz politikai szatírákat ír, de mindig kiáll az afrikaiak érdekében! (Nem kifejezetten színműírói feladat!) A 70-es évek végén ő lesz a nagy fontosságú Nemzetközi Színház Központ (International Theater Institute — ITI) elnöke, melynek székhelye Párizs, színpadja: az egész világ. A nemzetközi fesztiválok szervezésénél Soyinka — „érdekes módon" — a keleti blokkból jött s a nyugatiak közül a „balos” csoportokat helyezi előtérbe és támogatja. Rossz nyelvek szerint ez is jó pontot jelentett svéd körökben. A 80-as években Soyinka neve egyre gyakrabban jelenik meg a nemzetközi sajtóban. Múlt évi botrányairól hírt adtunk ezen lap hasábjain is (lásd: Nyugati Magyarság, 1986. június), s olvasóink talán még emlékeznek, hogyan gyakorolta őmaga ugyanazt, ami ellen annak idején harcolt: elhallgattatást, cenzúrát, mellébeszélést, megfélemlítést. Ugyanis a volt politikai fogoly, aki bőrén tapasztalta a diktatúrák metódusait, betiltatta Orwell A Háti gazdaság (Animal Farm) című művét, amit az angol Nemzeti Színház hozott mint nyitódarabot — Sir Peter Hall rendezésében — a baltímore-i nemzetközi drámafesztiválra. Miért tette ezt az elnök? Mert a Szovjetunió — bár nem vett részt a fesztiválon — tiltakozott a 40 éves klasszikus dráma színrevitele miatt. Ez az aktus már nyílt színvallásnak számított Lehet, hogy sok utó-nominálás érkezett akkoriban Stockholmba — Keletről ... Az új Nobel-díjas így vallott elveiről az újságíróknak a párizsi luxuspalotájában adott sajtókonferencián: „Kétségtelenül baloldali érzelmű vagyok, de valahogy nem szeretem, ha beskatulyáznak, mint például a múltban: hol álsztalinistákkal, hol leninistákkal vagy maoistákkal tettek egy csoportba. Butaság. Ezek csak terminológiák, gyakorlatban nem jelentenek semmit." Valamit azért csak jelentettek! A drámacár politikai hovatartozása nem maradhatott figyelmen kívül a Nobel-díj elbírálásánál — sajnos a politika még ebben a magas színvonalú, ezoterikus szervezetben is komoly szerepet játszik. S hogy melyik szín divatos mostanság, azt nem nehéz kitalálni. GYÖRGYEY KLÁRA: Irodalmi Nobel-d(j — politikai jutalom?
