Nyugati Magyarság, 1987 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1987-05-01 / 5. szám
1987. május Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 7. oldal HHRF CHRR HÍRADÓ ERZSI (Duray Miklós interjúalanya): Nyugtalanok az álmaim 2. rész Amikor ötéves voltam, engem is szlovák óvodába írattak a szüleim, mert a lakótelepünkön nem engedélyezték a magyar óvodát. Pedig több mint harmincán jelentkeztek. Harminctól kisebb létszám esetében ugyanis nem engedélyeznek sem óvodát, sem iskolai osztályt... A kérvényeket azzal utasították vissza, hogy a városban már működik egy óvoda a magyarok számára. Oda azonban nem vettek fel bennünket, mert a lakótelep más városkörzetbe tartozott és az egyeüen magyar óvodába — a zsúfoltság miatt — csak a közvetlen környékéről fogadhattak gyerekeket. Apu mondta, hogy anyu végül örült is, hogy szlovákba kerülök, így legalább összeszokom azokkal a gyerekekkel, akik majd az osztálytársaim lesznek elsőben és így talán nem lesz részem olyan megrázkódtatásban, mint neki volt az első elemiben. Eredetileg ugyanis szlovák iskolába akartak íratni a szüleim, mert a magyar nagyon messze volt tőlünk . . . Csakhogy a szlovák óvodából ki kellett venniük, mert megmakacsoltam magam. Ott ugyanis mindjárt az első napon elkezdtek büntetni. Ez úgy történt, hogy az óvónő a meseóra végén a képeskönyvből megkérdezte tőlem, hogy miről szólt a mese. Én azonban Popoluska helyett Hamupipőkét mondtam. Az óvónő erre nevetni kezdett — biztos akkor hallotta először ezt a szót — és vele nevettek a gyerekek is. Majd először csak úgy anyaian megszidott azért, mert nem figyelek, és azzal ijesztgetett, hogy ha az iskolában is üyen figyelmetlen leszek, buta maradok. A mellettem ülő gyerek erre azt mondta nekem: „te buta magyar”. Ennek persze nem lett jó vége, mert mérgesen megcsíptem a combját. Ettől a kislány sírni kezdett és azt üvöltötte, hogy „ez a buta magyar bánt engem”. Az óvónő erre azonnal magához intett és borzasztóan megcibálta a hajamat Azt hittem, hogy kitépi a copfomat Közben pedig azt rikácsolta, hogy „aziátka”, azaz ázsiai, és jegyezzem meg, hogy ezután csak szlovákul szabiid beszélnem, mert Szlovákiában élek. Hogy ezt mondta, csak anyutól tudom, mert másnak az utcán, a villamosban és a gyerekorvosnál nem akartam vele beszélni, csak hallgattam és amikor megkérdezte — természetesen magyarul —, hogy miért nem válaszolok, szlovákul feleltem: az óvónéni megtiltotta, hogy magyarul beszéljek . . . Otthon azonban nem feszélyezett semmi, hacsak az nem, hogy reggel ismét óvodába kell mennem... Az első eset után napirenden voltak a verekedések, mert a gyerekek örökké csúfoltak, kínoztak, rugdaltak, csipkedtek amiatt, hogy magyar vagyok. Persze én védekeztem, így az óvónő egyszer meglátta, hogy verekszem, azaz hadonászok a kezemmel magam körül. Amikor megmondtam, hogy miért, szégyentáblát akasztott a nyakamba, amelyre egy nagy fekete nyelvet festettek. Ez azt jelentette, hogy hazudós vagyok, vagy valami ilyesmit. így kellett állnom az udvaron, amikor a többi gyerek játszott. Ezt sohase felejtem el. Ekkor fogadtam meg, hogy történjék bármi, soha, soha többé nem megyek óvodába... De már ezt megelőzően sem akartam járni. Minden reggel könyörögtem, hogy ne vigyenek. Mielőtt elindultunk volna, elkapott a hányinger. Minden áldott nap. Azon az utolsó reggelen, indulás előtt, kiszöktem a lakásból és elbújtam a ház mögött a szemeteshordók közé. Csak sokára találtak rám. Ekkor mondtam apunak, hogy ha még egyszer elvisznek az óvodába, soha nem látnak többé. Ezt ismételgettem konokul. . . Még ma is elevenen élnek bennem ezek a reggelek. Szinte érzem, hogyan feszült a gyomrom. Nemrégen azonban ismét volt egy ilyen rosszullétem. A nagynénimnél voltunk Magyarországon. Irtó jól éreztem magam. Legszívesebben örökre ottmaradtam volna Amikor hazafelé jövet a határállomáshoz közeledtünk, eszembe jutott, hogy abban az évben már többet nem utazhatunk Magyarországra. Ekkor fogott el ismét ilyen rosszullét. . . Hát tessék mondani, normális helyzet az, hogy magyar létemre nem utazhatok bármikor Magyarországra, ahol ráadásul még rokonaink is vannak? Ha kiállók a Duna-partjára, átlátok a nagynénim falujába, olyan közel van és mégis alig elérhető... Öcsivel is hasonlóan történt, mint velem, Ót is magyar óvodába akarták adni a szüleim. Össze is beszéltek vagy negyvenen, gyerekes magyar családok, hogy kérvényezni fogják a magyar ovit De a szülők egy részét beidézték a hivatalba... a nemzeti bizottságba... és meggyőzték őket, hogy a gyermekeik érdekében vonják vissza a kérelmet, mert anyagi okok miatt most úgyse nyithatnak magyart. Csak egy vagy két év múlva. Talán. Ha azonban továbbra se mondanak le a szándékukról, akkor más óvodába nem vehetik fel a gyerekeket. A szlovák óvodák már így is túlzsúfoltak, ezért sehol se lesz számukra hely. Mikor ezzel sikerült lecsökkenteni a kérvényezők számát, a nemzeti bizottság a kitartóbbaknak már azt a törvényszerinti választ adhatta, hogy a jelentkezők kis létszáma miatt nem nyithatnak magyar óvodát. így került Öcsi szlovákba. De ő nem járt úgy, mint én. Nem azért, mert fiú, hanem amiatt, mert többen vannak magyarok egy csoportban és ügyes verekedők. A többi gyerek nem mer velük kikezdeni. Meg az óvónő is jól ismeri anyut. De a házunk közelében lévő játszótéren más a helyzet, oda ritkán merészkedik egyedül. A szlovák gyerekek többnyire nem engedik őt játszani, elveszik a labdáját, ha közéjük akar állni azzal kergetik el, hogy „ti magyarok vagytok, költözzetek Magyarországra, itt nincs semmi keresnivalótok”. Egyszer, amikor sírva jött fel a játszótérről és amiatt apu dühösen lerohant, azt kiabálták neki vissza a szlovák gyerekek, hogy a magyarok menjenek vissza Ázsiába, meg a Duna túlsó oldalára . .. Hát egy gyereknek eszébe juthat ilyesmi magától. . . ? Az óvodai nehézségek miatt — a korábbi elképzeléssel ellentétben — magyar iskolába írattak a szüleim. Anyu kérvényezte a munkaidejének a megváltoztatását azért, hogy reggelente elvihessen a tőlünk jó félórára lévő iskolába. Az engedélyt nem kapta meg, ezért ott kellett hagynia az állását. Rajtam kívül még két gyereket írattak magyarba azok közül, akiknek a szülei az enyéimmel együtt kérvényezték a magyar óvodát. De ezeket is két vagy három hónap múlva kivették és átíratták a lakóhelyi körzetben lévő szlovák iskolába Ugyanabból az okból kényszerültek erre, ami miatt anyu munka nélkül maradt. . . Amikor már nagyobb voltam és szülői kíséret nélkül utazhattam, együtt a nagyobb iskolatársaimmal, gyakran megtörtént, hogy a buszban a felnőttek ránk szóltak: „ne beszéljetek magyarul”, „ha szlovák kenyeret esztek, beszéljetek szlovákul”. Hosszú ideig azt hittem, hogy csak gyerekek között, vagy csupán gyerekekkel történnek ilyen esetek. Később rájöttem, hogy nem így van. Egy ilyet már említettem. Azt, amikor apura kiabáltak vissza a játszótéri gyerekek. De megtörtént ilyesmi máskor is... Az iskolában nincs tornatermünk, ezért télen a közeli szlovák iskola épületébe járunk tornaórára. Gyakran megesik, hogy beordítanak a terem ajtaján: disznó magyarok! koszos magyarok! büdös magyarok! .. . Perszehogy koszosak és büdösek vagyunk, ha tornaóra végén izzadtan kell felöltöznünk, mert a mosdót nem használhatjuk, és különben is, rohannunk kell vissza a tanításra a saját iskolánkba... A szemtelen bekiabálások miatt azonban eddig még senkit se büntettek meg . .. Három évvel ezelőtt tízünket — lányokat — a legjobb tornászokat a tavaszi szünetben jutalomból sítanfolyamra vittek. Hasonló korú — tizenöt-tizenhat éves — szlovák diákokkal, egy textilipari szakiskola vagy inasiskola lányaival utaztunk együtt. Már a vonatban kezdődött a civakodás, amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk. Amint meghallották, hogy magyarul beszélgetünk, azonnal lehurrogtak bennünket, kioktattak, hogy szlovákul kell beszélnünk. Mert ha a magyarok ideszemtelenkedtek Szlovákiába, akkor legalább respektálják a szlovákokat. „Ha hozzánk járnátok iskolába, egy-kettő leszoktatnánk benneteket a magyar beszédről” — mondták és részletesen elmagyarázták, hogy hogyan nevelik engedelmességre az intemátusi magyar lányokat. Este pokrócot dobnak rájuk és addig püfölik őket, amíg nem ígérik meg, hogy többet nem beszélnek magyarul. „Térdenállva kell megfogadniuk, hogy ezután még álmodni is szlovákul fognak. Ha megszegik az ígéretet, újból kapnak. Két-három hónap múlva már álmukból is szlovákul beszélnek. A tanulékonyabba pedig a helybéli fiúkkal már szlovákul csókolódzik” — mondta nevetve az egyik... (Folytatjuk) A HUNGARIAN HUMAN RIGHTS FOUNDATION/CHRR — MAGYAR EMBERI JOGOK ALAPÍTVÁNY a világ üzenhat milliónyi magyarsága emberi jogainak szabad gyakorlása érdekében munkálkodik. Rendszeres adatgyűjtő, - nyilvántartó, tájékoztató és konzultációs szolgálatot végez magyar és más nyelveken annak érdekében, hogy tudományos, társadalmi és kormányzati szerveket és a közvéleményt a magyar emberi jogok, elsősorban a magyar kisebbségek nemzeti jogainak védelmére késztesse a nemzetközileg elfogadott jogvédelmi szerződések értelmében. Az Alapítvány magyarságszolgálatát önkéntes támogatói segítségével folytatja. Mint New Yorkban bejegyzett „Not For Profit Corporaüon”, az Alapítvány munkáját támogató adományok az adóalapból levonhatók. Cím: Hungarian Human Rights Foundation, P.O.Box “J”, Gracie Stn., New York, N.Y. 10028 , USA. Tel.: (212) 289-5488. KÖNNYŰ ERNŐ: Rajtunk a sor! A HHRF meghívására a New York-i március 15-i szabadságünnepélyen részt vett Könnyű Ernő, Kalifornia kongresszusi képviselője is. Az alábbiakban közöljük ott elmondott beszédét. (Foto: Fodor P. András) Kedves Barátaim!_________ Először is köszönetét szeretnék mondani azért a jelentős támogatásért, melyet a New York környéki magyarságtól kaptam a képviselóválasztási küzdelmemhez. Támogattak 1976-ban, amikor még nem sikerült és támogattak tavaly is, mikor sikerült és az Egyesült Államok képviselóházának tagja lettem. Azért vagyok itt, hogy megmutassam, nemcsak akkor jövök New Yorkba, amikor pénzt kérek a választási kampányom számára. Most is itt vagyok, amikor nem kérni jöttem, hanem adni, felajánlani munkámat, hivatali hatáskörömet közös ügyünkért, az erdélyi és felvidéki testvéreink megmentéséért Jól emlékszem arra az első, 1976-os látogatásomra, a találkozókra, Nagytiszteletű Csordás Gábor barátom piknikjére Queensben. Arra is emlékszem, kik voltak akkor velem, kik hívtak át a keleti partra, kik szervezték meg Washington és New York környéki magyarság támogatását: egy akkor alakult szervezet, a Committee for Human Rights in Rumania tagjai, Hámos László, Szerekes Zsolt, Brogyányi Jenő és Veress Bulcsú. A politika egyéni aranyszabálya azt mondja: a szövetségeseid változhatnak napról-napra, de mindig emlékezz, hogy kik a batátaid. Erre a barátságra mindig emlékezni fogok. A Hámos László vezette szervezetet ma úgy hívják, hogy Hungarian Human Rights Foundation. Most már volt alkalmam Washingtonban is figyelni munkájukat és csak azt mondhatom, ami egy politikustól a legnagyobb dicséret: ez egy professzionista színvonalú szervezet, amelyre az amerikai magyarság joggal lehet büszke. Március 15-ét ünnepeljük ma, a magyar szabadság ünnepét. Ezért is helyénvaló ma megemlékezni a magyarságnak azokról a millióiról, akik ma sem szabadok. Az anyaországbeliek mellett különösen áll ez az Erdélyben és a Felvidéken élő magyarságra. Erdélyben nemcsak az általános elnyomás fojtogatja a magyarságot, mely összehasonlíthatatlanul súlyosabb, mint bármely szomszédos országban, nemcsak az ostoba gazdasági politika eredményezte nyomor nehezedik rájuk, hanem az embertelen rendőrállam még anyanyelvűktől, kultúrájuktól, történelmüktől is meg akarja fosztani őket A mi kötelességünk, hogy ezt megakadályozzuk, és batátaim, nem szabad, hogy egy este úgy térjetek nyugodni, hogy legalább valami kicsit nem tettetek erdélyi testvéreinkért Még egy párhuzamot látok itt 1848 harca és a ma harca között. 1848. március 15. főhőse egy költő volt Petőfi Sándor, ő szabta meg a magyar költő helyét mindörökre „a néppel tűzön-vízen át”. A legkiválóbbakkal ma sincs másképp. Nem véletlen, hogy e harc élvonalában Magyarországon Illyés Gyula állt, majd Csoóri Sándor, Erdélyben pedig Szőcs Géza. Boldog vagyok, hogy megszoríthattam a kezét, hogy néhány órát ma vele tölthetek és tudom, hogy szövetségesek maradunk ebben a harcban. Ami engem illet az engem megválasztott félmillió kaliforniai polgártársam hűséges szolgálata mellett nem lesz számomra fontosabb ügy, mint az erdélyi magyarság megmentése. Amit a kezemben tartok, az az első tövényjavaslatom tervezete. Elfogadása esetén megvonja Románia vámkedvezményét mindaddig, míg a román kormány helyre nem állítja a magyarság jogait és intézményeit Azon leszek, hogy minél több képviselőtársamat megnyerjem ennek az ügynek. A szenátusban is vannak szövetségeseink, a connecticuti Dodd szenátor és a virginiai Trible szenátor fog rövidesen beadni hasonló tövényjavaslatot Végezetül csak arra szeretnék inteni, hogy ez a harc nem lesz se rövid, se könnyű és a mi erőfeszítésünk se lehet szalmaláng. Ezt a munkát nem végezheti egy, vagy három, vagy tíz ember. Az üzenet megjött Erdélyből: „Segítsetek!” Rajtunk a sor.
