Nyugati Magyarság, 1987 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1987-01-01 / 1. szám

1987. január

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West

5. oldal

HHRF — CHRR HÍRADÓ

FELELŐSSÉGÜNK, KÖTELESSÉGÜNK

NYUGATOT TÁJÉKOZTATNI!

— Kérlek, mutatkozz be röviden az olvasóknak.

— Hámos László vagyok, 1951-ben születtem Párizsban, hathónapos koromban kerültem New Yorkba, és New York környékén nőttem fel. A gimnáziumot Massachussetts államban egy bentlakásos iskolában végeztem, utána a philadelphiai University of Pennsylvania-ra jártam három és fél évig. Főbb tantárgyaim az ún. „nemzetközi kapcsolatok” és a történelemtudomány voltak. 1973-ban állást kaptam mint kutató és technikai asszisztens egy 200 tagot számláló ügyvédi cégnél, a New York-i tőzsde-negyedben. 1976 óta foglalkozom a magyar kisebbségek helyzetével, akkor alapítottuk meg New Yorkban a „Committee For Human Rights In Rumania” nevű szervezetet. Szervezetünk nyolc évig, 1984-ig működött, amikor is hivatalosan bejegyeztünk egy új szervezetet HUNGARIAN HUMAN RIGHTS FOUNDATION névvel.

— Miből áll a munkátok és van-e számottevő eredménye?

— Eleinte kizárólag a tragikus elnyomatásban éló erdélyi magyarság veszélyeztetett állapotát ismertettük, most már a felvidéki és a többi kisebbségben élő magyar helyzetéről is tájékoztatjuk a közvéleményt. Hirdetésekkel és tüntetéseken tettük közzé követeléseinket 1976. május 8-án 2500 magyar tüntetett a romániai ENSz-misszió előtt. Előző nap a New York Times-ban egy egész oldalas hirdetésben ismertettük követeléseinket a román kormány elnyomó terrorintézkedéseinek beszüntetését illetően. Hirdetésünknek Edward A. Koch, New York keleti oldalának képviselője, ma New York polgármestere is hangot adott: kongresszusi beszédében követelte a román kormány válaszát. A románok természetesen tagadták, sőt támadták állításainkat Többek közt azt állították, hogy a Szovjetunió pénzeli csoportunkat azért, hogy aláássa Románia független politikáját. Hamis érveléseik ellenére szervezetünk egyre sikeresebben mutatja fel a magyarokkal szemben alkalmazott romániai terrort.

— Ez mit jelent konkrétan? Hogyan sikerült felmutatnotok az elnyomást? Milyen módszerekkel dolgoztok?

— Működésünk elején nyolc-kilenc nagyobb tüntetést szerveztünk, néhány nagy újsághirdetést helyeztünk el a New York Times-ban és a Washington Post-ban. Aztán egyre inkább a politikai munkára kezdtünk koncentrálni: ,,lobby"-zunk. A „lobby” szó azt jelenti, hogy előszoba; tehát „előszobázunk”. Igyekszünk arra késztetni a politikusokat, hogy tegyenek bizonyos lépéseket az erdélyi magyarság érdekében. Hatékonyan használjuk fel ezt a módszert az Európai Együttműködési és Biztonsági Konferenciákon is. Az 1975-ben aláirt Helsinki Egyezményben a keleti államok is elkötelezték magukat az emberi jogok tiszteletben tartására. Időről időre utókonferenciákon vizsgálják meg, mennyiben tartották be az aláírók az egyezmény pontjait. Belgrádban 1977'-ben, Madridban 1980-tól 1983-ig

voltak üyen konferenciák. Ez utóbbin már mi is részt vettünk. A konferencia első nyolc hete alatt — ez az ún. „felülvizsgáló időszak”, ahol a 35 ország hivatalos képviselői együtt vannak — szervezetünk öt tagja igyekezett felváltva befolyást gyakorolni a delegátusokra, hogy vessék fel az erdélyi magyarság ügyét. Ott voltunk Ottawában, az emberi jogokkal foglalkozó utókonferencián is. Tájékoztató irodát tartottunk fenn, személyesen adtunk információkat a delegátusoknak és tárgyaltunk velük. Rendeztünk egy tüntetést is ott, amin kb. 2500 ember vett részt Montreálban és Torontóban létesültek társszervezeteink, hogy segítsenek az előkészületekben. 1985-ben Budapesten, az utókonferencia-sorozat kulturális fórumán tíz delegáció tagjai vettek részt egy általunk rendezett fogadáson. Itt is ismertettük a kisebbségben élő magyarok sorsát. E tájékoztató beszélgetést követően a kulturális fórum hivatalos ülésein több külföldi küldött

Interjú Hámos Lászlóval

nyilvánosan is felvetette a magyarok ügyét. Bár későn és óvatosan, de a magyar kormány küldöttei is csatlakoztak e felháborodáshoz. A berni „Emberi kapcsolatok” utókonferencián néhány konkrét eset ügyében értünk el eredményeket. Most pedig itt vagyunk a bécsi utókonferencián.

— Van-e elég dokumentum-anyagotok a hiteles tájékoztató munkához?

— Az erdélyi „Ellenpontok” című szamizdat folyóirat szétverése után 1985-ben alakult meg az Erdélyi Magyar Hírügynökség. Egyebek mellett főleg ennek az adataira, híreire támaszkodunk. Ez a tájékoztató szolgálat eddig több mint 300 számozott és dátummal ellátott helyi jelentésben ismertette a romániai magyar és egyéb jogsérelmek adatait. A Securitate terrorjáról, letartóztatásokról, elhurcolásokról, kínzásokról és ezekből következő halálesetekről szólnak ezek a hírek. De dokumentálja a Hírügynökség egyegy magyar iskola vagy osztály feloszlatását és egyéb politikai, társadalmi és kulturális atrocitásokat is, mint pl. a nemzetiségi rádió- és TV-adások beszüntetését, történelemhamisító és magyarok ellen uszító könyvek megjelenését, az ország tragikus gazdasági helyzetét. E híradatok hitelessége ma már nyugati kommunikációs, valamint kormány- és diplomáciai körökben is elismert.

— Milyen eredményeket tudtatok elérni a legutóbbi években?

— Lehangoló ebben a munkában, hogy tényleges, jelentős változás nem történt a magyarság helyzetét illetően ezekben az országokban, inkább még egyre rosszabbodik, növekszik a veszély, egyre riasztóbb híreket kell a világközvélemény elé tárnunk. Nagy eserményekről inkább egyedi esetekben számolhatunk be: szabadon engedték Duray Miklóst, kiengedték Hosszú Istvánt és Szőcs Gézát. Elértük viszont, hogy ma már majdnem kizárt, hogy ne tudná egy kormánytisztviselő Amerikában, sőt az egész Nyugaton is, hogy léteznek magyar kisebbségek Romániában és Csehszlovákiában, és hogy ezek az őshonos kisebbségek a tervszerűen végrehajtott, erőszakolt asszimiláció, elnemzetlenítés — nemzetközi szóval: „de-nationalization”, „ethnocide’’ — atrocitásaitól szenvednek. Az Egyesült Államok támogatja Romániát az ún. legnagyobb vámkedvezménnyel. Ezt a státuszt évente újítják meg s ezért a Kongresszus — a Képviselőház és a Szenátus is — évente kihallgatásokat tart a megújítás alapfeltételeiről, hogy ti. Románia milyen mértékben tartja tiszteletben az emberi jogokat Az utóbbi 10 év alatt 23-szor személyesen vettem részt mint tanú ezeken a kihallgatásokon. A HHRF számos munkatársa folyamatosan dolgozik e tanúskodások előkészítésén. Minden alkalommal részletesen dokumentált anyaggal támasztottuk alá a HHRF tanúvallomását, bizonyítva azt hogy Románia nem érdemli meg ezt a kereskedelmi kedvezményt

— SikerUlt elérni a kedvezmény felfüggesztését?

— Eddig nem, de amikor 1976-ban aláírták a Helsinki Egyezményt, a 100 szenátor közül csak egyetlenegy szavazott a kedvezmény ellen, a Képviselóházban 56-an szavaztak ellene. 1986-ban 216 szavazó közül 190- en szavaztak ellene a Képviselóházban; csak 13 szavazat hiányzott. A Szenátusban pedig a 100 szenátor egyhangúlag megszavazott egy olyan határozatot amely elitéli Romániát az emberi jogok megsértéséért, külön is említve a magyarok üldözését.

— Kikből áll a HHRF munkatársainak csoportja?

— Nincs formális tagsága az Alapítványnak. Angolul kifejezve, ez egy „Task Force”. Mindenki munkatárs lehet, aki egyetért céljainkkal. Szerte a világon, szinte váratlanul bukkantak fel munkánkat segítő másod- és harmadgenerációs magyar fiatalok, akiknek már állásuk és megalapozott életük van. Ma már két amerikai kongresszusi képviselő is támogatja munkánkat, mindketten kaliforniaiak; Lantos Tamás liberális demokrata és

Könnyű Ernő konzervatív republikánus. Mindketten jól beszélnek magyarul, ismerik a magyar kisebbségek veszélyeztetett helyzetét és akarnak is, tudnak is segíteni nekünk. Munkánk ifjúsági tévé kény kedésként indult, s munkatársaink száma állandóan növekszik. Egyre több amerikai és európai szervezettel vagyunk jó munkakapcsolatban és szinte műiden külföldi magyar szervezet, csoport és egyén támogatja munkánkat. Az ifjúsági utánpótlást egyebek mellett különösen a Magyar Cserkészet biztosítja, amely tudatosítja a magyar fiatalokban, hogy a magyarság érdekében aktív szerepet tölthetnek be országaikban.

— Te mint külföldi, szabadságban élő fiatal miért kezdtél érdeklődni a kisebbség sorsa iránt?

— Nagyon személyes vonzódás ez, elfogadom mint tényt, nem próbálom elemezni, magyarázni. Magyar vagyok, a magyarságnak pedig nagyon jelentős megoldatlan problémái vannak. 22 éves voltam, amikor szervezetünket megalapítottuk. Fontos feladatnak, személyes kötelességemnek tartom, hogy a kisebbségi magyarság sorsának jobbításáért dolgozzam. Az 56-os forradalom is nagy hatással volt rám, bár akkor még kisgyerek voltam. A Nyugat akkor cserbenhagyta Magyarországot Egyik oka ennek az volt hogy az akkor külföldön élt magyarok nem tudták megfelelően befolyásolni a nyugati közvéleményt 1920-ban Románia és Csehszlovákia úgy jött létre, hogy Nyugaton ennek érdekében szlovákok, csehek és románok működtek — jól és hatásosan.

— Pótolhatatlannak tartod magad?

— Pótolhatatlannak és nélkülözhetetlennek, mint ahogy minden külföldi magyar nélkülözhetetlen az összmagyarság számára. Trianon után többek közt azért csatoltak két és fél millió magyart más országokhoz, mert a nyugati országok tudatát, Európáról és a magyarságról kialakuló információit és véleményét a magyarság nem tudta a tényeknek, az igazságnak megfelelő irányban befolyásolni. Elmulasztottuk, nem teljesítettük ezt a kötelességünket talán azért is, mert emberek nem érezték magukat pótolhatatlannak és nélkülözhetetlennek, külföldet informáló feladatukat sorsdöntőnek. — Nem valamilyen heroikus munkáról van itt szó, hanem sokszor unalmas és aprólékos tevékenységről, amelyről viszont minden külföldi magyarnak tudnia és éreznie kell, hogy helyette senki más nem végezheti. Nem tudja más teljesíteni azt ami az én kötelességem — így vagyunk mindannyian pótolhatatlanok, nélkülözhetetlenek.

— Milyen szerepük van az ún. „non-governmental” szervezeteknek, mint amilyen ti is vagytok az amerikai politikában?

— „Non-governmental” azt jelenti, hogy nem kormányszerv. Carter alatt létesültek többnyire, nagyrészt az emberi jogok védelme érdekében. Ez része volt Carter emberi jogi politikájának. Mi is kapcsolatban vagyunk ezekkel a szervezetekkel. Együttműködésünk abból áll, hogy tájékoztatjuk egymást, információkat cserélünk ki, támogatjuk egymás munkáját nemzetközi konferenciákon, például a Helsinki Federation ismerteti a mi követeléseinket is.

— összefoglalva tehát: hogyan minősíted az utóbbi tíz év munkáját, milyen céljaitok vannak még?

— Elértük azt, hogy ma már nincs olyan fórum, nincs olyan tárgyalás Romániával, ahol ne vetnék fel a magyar kisebbség elnyomott helyzetének ügyét. Most úgy kell folytatni, azt kell szorgalmazzuk, hogy valódi kedvező változások történjenek Romániában és Csehszlovákiában. Váratlan, nagyobb változásokra is fel kell készüljünk. Nem ábrándozom, de ha fontos döntésekre kerül sor, akkor nem visszacsatolásokat hangoztató jelszavakkal, hanem pontos ismeretterjesztő munkával, jó kapcsolathálózattal, mindennapos szolgálattal kell jelen legyünk a kisebbségi magyarság érdekeinek érvényesítéséért.

(Motolla, Bécs, München, 1987.)

A HUNGARIAN HUMAN RIGHTS FOUNDATION/CHRR — MAGYAR EMBERI JOGOK ALAPÍTVÁNY a világ tizenhat milliónyi magyarsága emberi jogainak szabad gyakorlása érdekében munkálkodik. Rendszeres adatgyűjtő, - nyilvántartó, tájékoztató és konzultációs szolgálatot végez magyar és más nyelveken annak érdekében, hogy tudományos, társadalmi és kormányzati szerveket és a közvéleményt a magyar emberi jogok, elsősorban a magyar kisebbségek nemzeti jogarnak védelmére késztesse a nemzetközileg elfogadott jogvédelmi szerződések értelmében. Az Alapítvány magyarságszolgálatát önkéntes támogatói segítségével folytatja.

Mint New Yorkban bejegyzett „Not For Profit Corporation”, az Alapítvány munkáját támogató adományok az adóalapból levonhatók. Cím: Hungarian Human Rights Foundation, P.O.Box “J”, Grade Stn., New York, N.Y. 10028 , USA. Tel.: (212) 289-5488.

Az amerikai sajtó szerepe a

magyar kisebbségek ügyében

(Continued from page 2)

Apartheid? Where is the media crusade that buckled the knees of the Pretoria regime? Is Ceausescu any less detestable a politician than Botha?

Some in the emigrant community have speculated about whether there is a conspiracy among the news editors and correspondents to cover up for East-Central European dictators. Well, perhaps there is, though, I’ve seen no evidence of it Colleagues have often cited technical objections to using reports concerning ethnic grievances or to using them prominently:

— the items don’t represent any significant change — it’s rotten business, to be sure, but it’s rotten business as usual.

— the items are “soft” — there is no way to independently confirm or quantify them, and the sources are often concealed.

— too little local or U.S. interest in the matter; economic, strategic, political impact is nil. The murder of a priest in Kolozsvár can’t compete on the pages of the New York papers with a sex slaying in Central Park.

These objections are legitimate, but I do feel that there is a more deeply based aversion to writing about ethnic conflict in the Communist Bloc. Norman Podhoretz in his column from Czechoslovakia yesterday mentioned a general consensus among Western intellectuals that destabilization in the East Bloc would only sacrifice lives there without achieving reform, and — some of these intellectuals believe — could lead to nuclear war. Beating the drums for ethnic minorities conceivably is such a destabilizing issue.

But the question must be asked: Don’t legitimate grievances, when suppressed, have a far more serious potential for destabilization? Don’t they provide the excuse for the terrorist to detonate and the assassin to fire?

And, more basically, is it not immoral to stand by in silence as injustice is being committed?

In coming years I see leaders emerging from the ranks of the ethnic minorities of the world who will command the attention of the media. I don’t know whether they will shout: “Minorities of the World Unite!” or "Let my People Live!” But to succeed, they will have to graduate beyond methods such as taking hostages, or suffering silently. They will have to learn to get their share of headlines.

Such leaders could emerge at home or abroad, even at meetings like this one tonight. This leader could start by forming a watchdog network, whose members would scan the press around the world for erroneous, misleading, incomplete and inadequate writing. The network may respond with concise letters to the editor, or, if necessary, by commissioning in-depth articles from qualified authoritative sources such as a reporter on the scene, a scholar in the field, a diplomat or an activist Finally, the group would seek, in a businesslike manner, to have the articles published, which means cultivation of contacts at major publications and studying the nature, standards and requirements of the organs.

For better or worse, this tactic worked in South Africa. The ethnic minorities of Eastern and Central Europe deserve no less.