Nyugati Magyarság, 1987 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1987-05-01 / 5. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West

1987. május

HOGYE MIHÁLY:

NAGY FERENC

NEGYVEN ÉVVEL EZELŐTT MONDOTT LE NAGY FERENC MINISZTERELNÖK

Az esemeny szimbóluma a Magyarország életében bekövetkezett sorsdöntő változásnak. Tárgyilagos megítéléséhez és jelentőségének reális felméréséhez elengedhetetlenül szükséges olyan meghatározó tényezők szem előtt tartása, mint a magyarországi helyzet, a nemzetközi események és maga Nagy Ferenc emberi egyénisége.

Lássuk röviden mindenekelőtt magának a lemondásnak a történetét.

A Szabad Nép 1947. január 5-i száma közli, hogy „köztársaságellenes összeesküvés” címén 55 személyt letartóztattak. A közlemény állítása szerint fegyveres felkelést terveztek a békeszerződés aláírására, illetve a Szovjet Hadsereg kivonulásának idejére. A decemberben megkezdett letartóztatások gyors ütemben folynak és alig két hét múlva már előbb Puskin szovjet nagykövet, majd Rákosi Mátyás miniszterelnökhelyettes tesz célzást Nagy Ferenc előtt arra, hogy hamarosan Kovács Bélára kerül sor. A Kisgazdapárt vezetői előtt világos, hogy a cél maga a párt elpusztítása és Nagy Ferenc felveti a gondolatot: lemond a miniszterelnökségről és minden erejét a kommunisták céljának megakadályozására összpontosítja. Kovács Béla és Varga Béla azonban lebeszéli tervéről.

A kormány kommunista tagjai minisztertanácson követelik, hogy Kovács Béla mondjon le mentelmi jogáról — Rajk belügyminiszter a kisgazdapárti képviselők értekezletén ismerteti a vádakat ellene —, a népbíróság pedig hivatalosan kéri a nemzetgyűléstől mentelmi jogának felfüggesztését. A mentelmi bizottság a kérést megtagadja. Kompromisszumként Kovács Béla viszont mentelmi jogának védelme alatt megjelenik a politikai rendőrségen. És a Szabad Nép másnap már közli a Magyar Távirati Iroda jelentését, amely szerint Kovács Bélát a szovjet megszálló hatóságok 1947. február 25-én letartóztatták olyan „földalatti, szovjetellenes, fegyveres terrorista csoportok alakításában ... való aktív résztvétele miatt. .. amelyeknek tagjai terrorcselekményeket és gyilkosságokat követtek el Magyarország területén a Szovjet Hadsereg ellen”.

Ezzel természetesen Nagy Ferenc helyzete is tovább súlyosbodik. A népbíróság megkezdi az úgynevezett összeesküvési per tárgyalását — a baloldali blokk szünet nélkül pergótűzszerú támadást folytat a Kisgazdapárt és miniszterei ellen —, minden eddiginél nagyobb mértékben erősödik a szovjet gazdasági nyomás és Moszkva elképesztő arányú, az adott körülmények között teljesíthetetlen és teljesen jogtalan követelésekkel lép fel. Nagy Ferenc ennek ellenére próbálja Kovács Bélát visszaszerezni. Szviridov altábornagy, a szövetségi ellenőrző bizottság elnöke és Puskin szovjet nagykövet előtt, nagy meglepetésükre, felveti a gondolatot, hogy adják át Kovács Bélát a magyar hatóságoknak, majd hivatalosan is felkéri Puskint, hogy a kérést továbbítsa kormányának. Puskin megígéri, hogy igyekszik minél hamarabb választ szerezni.

Közben az események idegileg Nagy Ferencet is megviselik és mivel némi viszonylagos csend áll be, szabadságra gondol. De nem Magyarországon, mert ott nyugalma nem lehetne. Svájc mezőgazdasága már fiatal kora óta érdekelte és leánya ott tanul, ezért elhatározta, hogy odamegy. Május 14-én indul el feleségével, két hétig a szarvasmarhatenyésztő és gyümölcstermelő vidékeket járja, majd egy-két napra Olaszországba készül, hogy feleségének megmutassa a tengeri Már Locamoban járnak, amikor május 28-án este titkára, Kapocs Ferenc hívja telefonon és tőle értesül a fejleményekről: megérkezett a szovjet válasz, — Kovács Bélát nem adhatják át magyar hatóságoknak, mert a nyomozást még nem fejezték be — de vallomását rendelkezésére bocsátják. Eszerint Kovács Béla azt állítja, hogy Nagy Ferenc tudott az összeesküvésről. A minisztertanács ezért arra kéri, hogy szabadságát megszakítva térjen haza. Kapócson kívül Bárányos földművelési és Gyöngyösi külügyminiszterrel, valamint Varga Bélával, a nemzetgyűlés elnökével és Balogh István miniszterelnökségi államtitkárral is beszél és elhatározza, hogy reggel haladéktalanul indul vissza Budapestre. Másnap reggel Tüdy Zoltán köztársasági elnökkel és Rákosi Mátyással is beszél, „aljas koholmány”-nak minősíti a jegyzéket és

velük is közli, hogy indul. Majd Gordon Ferenc berni követet hívja és vele is közli ugyanezt.

Felesége és leánya, csomagokkal együtt, már a kocsiban van és ó is éppen be akar szállni, amikor Gordon követ hívja sürgősen Bemből, mert közben Budapestről a külügyminiszter utasította, hogy keresse meg azonnal Nagy Ferencet és kérje: ne induljon el addig, amíg Mihályfy tájékoztatási miniszter ki nem érkezik és beszél vele. Nagy Ferenc válasza az, hogy elhatározását nem változtatja meg, csak módositja annyiban, hogy útba ejti Bernt. Másnap, május 30-án Bemből újabb telefonbeszélgetések Budapesttel: Mihályfy nem megy Svájcba, — a Kisgazdapárt politikai bizottsága arra kéri, hogy ártatlanságának hangoztatásával „az ország politikai békéjének megóvása és a demokratikus kibontakozás elősegítésére” küldje el lemondó levelét. Balogh István is arról igyekszik meggyőzni, hogy az adott helyzetben lemondásával használ a magyar népnek és a magyar közvélemény semmit nem hisz el az „aljasságból”, amit róla állítanak.

Ilyen előzmények után határozza el Nagy Ferenc, hogy nem tér haza és lemond a miniszterelnökségről. Június másodikén a késő délutáni órákban adja át lemondólevelét a svájci határon, Buchsban és veszi át otthon hagyott ötéves fiát. — De Budapesten már két nappal előbb, május 31-én leteszi az esküt Dinnyés Lajos új miniszterelnök és kormánya. — Ezzel lényegében megtörténik a teljes hatalomátvétel, bár megakadályozására és késleltetésére egyesek részéről még továbbra is hősies és áldozatos kísérlet történik.

Miért volt ez a nagy sietség és miért volt szükség az olyan megdöbbentő valótlanságokon alapuló módszerekre, mint például a vád, amelyet a Szovjetunió az Egyesült Államokhoz intézett jegyzékében is megismételt és amely szerint Kovács Béla aktívan részt vett „fegyveres terrorista csoportok alakításában .... amelyeknek tagjai terrorcselekményeket és gyilkosságokat követtek el Magyarország területén a Szovjet Hadsereg ellen”?

A sietség mögött a nemzetközi helyzet húzódott meg. Mikolajcsik volt londoni lengyel miniszterelnöktől többször is hallottam, hogy utolsó moszkvai látogatásakor Sztálin kijelentette előtte: a háború után a legsúlyosabb kérdés a német probléma lesz. — A külügyminiszterek tanácsa 1945 vége óta ülésezett időnként és kidolgozta a magyar, a román és a bolgár békeszerződés tervezetét, de mind világosabb lett, hogy a német békeszerződés a szovjet igények miatt reménytelen. Sürgősen megindult tehát az érdekszférák maradéktalan kialakítása.

Magyarországon azonban egy éven belül két olyan esemény történt, ami világosan kifejezte a magyar nép elhatározását, hogy saját akaratából soha nem lesz hajlandó érdekszférában élni. Az egyik esemény az 1945. november 4-i országos választás volt, amelyen a Kisgazdapárt a szavazatok 57 százalékát kapta, a Kommunista Párt pedig — a szovjet megszálló csapatok jelenlétében — csak 17 százalékát. A másik esemény az volt, hogy az 1946. szeptember 8-i parasztnapon — minden szovjet nyomás és kommunista terror ellenére — az egész országból összesereglett, népviseletbe öltözött félmilliónyi tömeg a főváros utcáin táncolva-énekelve tett félreérthetetlen tanúságot nemzeti és politikai érzelmeiről.

1946 végére tehát nemcsak az lett nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió ragaszkodik az érdekszférához, hanem az is, hogy csak a magyar nép akarata ellenére, közvetlen szovjet beavatkozással lehet a belpolitikai helyzetet az érdekszféra szovjet és azon belül sztálini értelmezésének megfelelően átalakítani. Ehhez szolgált ürügyül és keretül az ún. „köztársaságellenes összeesküvési per” és azért kellett Kovács Bélát magának a Szovjetuniónak elhurcolni, hogy azután a neki tulajdonított vallomások ürügyén el lehessen távolítani Nagy Ferenc miniszterelnököt és az addigi kormányzatot fel lehessen számolni.

Az alkalmazott módszerek örökre ékesen hirdetik, hogy a magyar nép akaratának meghamisításához milyen erőszakos intézkedésekre volt szükség . ..

Végül néhány szó Nagy Ferenc emberi egyéniségéről. — DessewfTy Gyula a magyar paraszt lelkivilágát jellemezve (Jelenkori Magyar Történelmi Dokumentumok, II., 99- 100. old.) többek között ezt írja: „A paraszt nem a mában, hanem a folyamatosságban gondolkodott. . . Tatár, török, német megszállók ellen csak a tűrés segített... Az állandó küzdelem a kitartás mesterévé tette a parasztot. . . Nem az a legény, aki üt, hanem aki állja... Túlélni a viharokat...”

Nagy Ferenc parasztember volt élete végéig. Akkor is, amikor a mindössze hat elemi elvégzése után az istállóban az állatok között olvasgatott esténként és művelte magát. Az volt még akkor is, amikor washingtoni látogatása alatt Acheson akkori külügyminiszter megcsodálta szellemi képességeit és műveltségét. És akkor is, amikor a lemondásával egyidejűleg Tildy Zoltán köztársasági elnökhöz intézett levelében többek között ezt írja: „Személyes szabadságomat szívesen áldoznám fel, ha azzal hazámnak a legcsekélyebb mértékben is hasznára lehetnék. Alaposan kell azonban tartani attól, hogy bizonyos idő

után tőlem produkálnának olyan vallomásokat a magyar közélet más polgári vezetői ellen, mint most ellenem Kovács Bélától, s így fokozatosan börtönbe kerülne mindenki, akire még a magyar parasztság és polgárság támaszkodhat Úgy döntöttem tehát, hogy megfogadva a magyar kormánykörök tanácsát, irtózatos fájdalommal lelkemben, külföldön maradok. Hogy azonban a magyar politikai élet pillanatnyi kibontakozását ne hátráltassam, miniszterelnöki állásomról... lemondok...”

Az eseményeket később maga Nagy Ferenc így foglalta össze tömören és világosan: „Az új rezsim tehát Magyarországon tisztára hazugságban fogantatott. Hazudta a szovjet, hogy Kovács Béla önként vallomást tett ellenem, — hazudták az összeesküvésben való búnrészességemet...”

Azóta pedig a magyarországi történetírás is megállapította, hogy sem Kovács Béla, sem Nagy Ferenc nem tudott összeesküvésről és Kovács Béla „kilenc évet ült ártatlanul börtönben” ...

GONDJUK: A MI GONDUNK

HANÁK PÉTER történész, a MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, 1986—87-ben a Princeton-i Institute for Advanced Study és a Washington-i Wilson Institute vendégkutatója február 11-én nagy sikerű előadást tartott a Magyar öregdiák Szövetség — Bessenyei György Kör rendezésében a Rutgers egyetemen „Magyarországi történész-viták: nemzettudat, helyünk Európában” címmel. Az alábbiakban az 1986. augusztus 28-1 budapesti magyar történész-találkozón elmondott megnyitó köszöntőjét adjuk közre.

(A fényképet Fodor P. András készítette a Rutgers egyetemen)

Tisztelt Kollégák, Kedves Barátaim!

Különösen jelentősnek, történeti emlékezetünk ébrentartása okán kétszeresen is fontosnak tartom mai találkozónkat. Európai újratájékozodásunk és nemzetközi tudományos kapcsolataink az elmúlt évtizedekben, nyílván érthető okokból, a szomszédok felé s a történettudomány jeles európai műhelyei felé irányultak. Intézményes formát öltöttek e kapcsolatok a kétoldalú történeti bizottságokban, ezek rendszeres találkozóin; nyilvános fórumot teremtettünk és kaptunk tudományos eszmecserékre nemzetközi konferenciákon, vitákon; írunk francia, angol, osztrák, csehszlovák, német tanulmánykötetekbe, folyóiratokba. Elmondhatjuk: kedvezően alakultak kapcsolataink a határokon túli történész kollégákkal. Itt a legfőbb ideje, hogy az intenzív osztrák-magyar, amerikaimagyar találkozók, baráti érintkezések után végre rendezzünk egy magyar-magyar találkozót is!

Rendezni végre közös dolgainkat — sokáig ez volt a jelszónk, amelyben a közösön, József Attila szellemében, a románnal, a szlovákkal, a szerbbel közös dolgokat értettünk. Ámde rendezni végre saját dolgainkat — ez is a mi munkánk és ez sem kevés, ez sem kevésbé fontos, de alkalmasint reménydúsabb és eredményesebb lehet jónéhány történelmi passzívánk rendezésénél. Mindannyian tudjuk és ma is személyesen is érezzük; századunk történelme szétdarabolta, szerteszórta a magyarságot. Szétszabdalta a határokat, újra- és újrarendezte a struktúrákat. Egyes területek, megyék, városok, falvak, családok két-háromszor is gazdát és rendszert cseréltek. A gazdasági indíttatású kivándorlás, amely a századfordulótól napjainkig tart, milliókat, a politikai késztetésű emigráció három nagy hulláma százezreket sodort el az országból. Manapság mintegy négy millióra becsülhetjük — ha nem akarunk túlozni — a határokon túli magyarok és öt-hat millióra a magyar származásúak, a magyarsághoz kapcsolódók, kötődök számát. Kolozsvártól Vancouverig és Sao Paoloig, a világ minden táján élnek éspedig roppant különböző létfeltételek, nyelv- és kulturmüvelési feltételek és nagyon eltérő mozgásszabadsági lehetőségek között magyar közösségek, kisebbségek és szórványok.

Valamennyiük gondja a mi gondunk, a szabad létfeltételek közt élők morzsolódása és az elnyomásban szenvedők sorvadása, mégha e gondokat, aggodalmakat közéletünk eddig kevésbé tükrözte is.

Azt mondják, amit a történelem végzett, azt a történetírás nem változtathatja meg. No természetesen a múltra nézve nem, a múlt önkényes átírása nem tartozik a tudomány körébe, ez ellen a realitásérzék és a moralitásérzés egyaránt tiltakozik. Ámde tehetetlen e a történetírás a jövő alakítását illetően? Vajon nem járulhat-e hozzá egy pozitív jövőkép kialakításához? Vajon, amit a történelem rosszul végzett, nem segíthet-e korrigálni a történettudomány, a józan történettudat? A mi saját és sajátos esetünkben: a történelem széttagolta, szétszórta a magyarságot, ez bevégzett tény. Ámde a múltból okuló, reális és korszerű történetírás sokat tehet a történelmi közösségtudat, egy újraéledő nemzettudat megteremtéséért, ápolásáért. Amit a történelem végzett, azt a jövőre nézve a nemzeti kultúra, a történeti nemzettudat, a történettudomány bizonyos értelemben és mértékben korrigálhatja.

És itt kapcsolódhatunk mai magyar-magyar találkozónk jelentőségének másik motívumához. A késztetést e találkozó megrenddezéséhez Budavár visszafoglalásának, az ország török alóli felszabadulásának háromszázadik évfordulója adja meg. E körben nem kell bizonyítanunk, 1686-tal kezdődik meg a főváros és az ország fejlődésének, felzárkózásának újkora Az a romhalmaz és pusztaság, amely a felszabadító ostrom és az évtizedes háború után hátramaradt, egy évszázaddal később felvirágzó kereskedelmi és kulturális központ, amely a XIX. században visszanyeri és felülmúlja Mátyás fővárosának helyét, rangját.

Ez az évforduló sugallta nekünk azt a gondolatot, hogy első találkozónkon tekintsük át a magyar főváros kialakulásának, hányattatásainak és felvirágzásának történetét a középkortól a XX. század elejéig. A magyar történelem, a magyar kultúra centrális része ez, amely mindannyiunkat összefűz szerte a világban.

Örömmel konstatálom, hogy meghívásunknak sokan eleget tettek. A vártnál részben többen, részben kevesebben jöttek el. Tudjuk, hogy sokan, egy nagymúltú történelmi hagyomány áldozatos őrzői és folytatói nem tudtak eljönni, sokan pedig az idén nem jutottak hozzá e hosszú utazáshoz. Őket is éppoly szeretettel köszöntjük, mint azokat, akik jelen vannak, akik — remélem — aktiv résztvevői lesznek első össznemzeti tanácskozásunknak. És nagyon remélem, hogy a távollévőket, legalábbis nagy részüket egy következő alkalommal hazánkban üdvözölhetjük. Mert nem titkot árulok el, hanem jó hírt hozok önöknek. Kedves Barátaim, amikor köszöntőmet azzal zárom. hogy az első találkozónkat második és reméljük, még sok ilyen tudományos találkozó fogja követni.