Nyugati Magyarság, 1987 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1987-05-01 / 5. szám
1987. május Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 3. oldal POMOGATS BELA: POLITIKAI ABSZURDUM — LEVÉL BUDAPESTRŐL — A tavaly karácsonykor megjelent háromkötetes Erdély története meglehetősen nagy (és kedvező) visszhangot váltott ki Magyarországon, s most megérkeztek az első hírek romániai visszhangjáról is. Február végén ugyanis együttes ülést tartott a Magyar, illetve Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa — ez amolyan látszat-szervezet, amelynek csak vezető testületé van és ennek egyetlen feladata a román nemzetiségi politika igazolása. Ezen az ülésen az előadó Nicolae Ceausescu pártfótitkár és a felszólaló magyar és német közéleü nagyságok egyaránt keményen bírálták az Erdély történetéről kiadott összefoglalást, illetve a magyarországi sajtó Romániával kapcsolatos közleményeit. Eszembe jut erről egy mondás, amelyet Erdélyben hallottam valamikor. — Kiket nevezünk magyar nacionalistáknak? — hangzik a kérdés. És a „tudományos” válasz: Mindazokat a magyarokat, akik nem román soviniszták, magyar nacionalistáknak nevezzük. Nos, ez jutott eszembe a bukaresti Előre című napilap március 1-én megjelent tudósítását olvasva. A nemzetiségi tanácsok együttes ülésén legalábbis erről az elvi alapról folyt az úgynevezett „magyar nacionalizmus” ostorozása. A román államelnök ellentmondást nem túró modorban tett hitet a dákoromán kontinuitás elmélete mellett, amelynek mindössze az a szépségliibája, hogy ezideig semmiféle tudományos bizonyítást nem kapott. Természetesen az Erdély története sem mint bizonyított történelmi ténnyel, hanem mint nemzeti identifikációs ideológiával foglalkozik vele. Ez okozta az előadó részéről a következő sommás megállapítást: „Nehéz megérteni horthysta, fasiszta, soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el, hogy egy tudományos akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák megjelentetéséhez? Milyen tudomány ez? Kinek szolgál egy ilyen úgynevezett tudomány, ha nem a legreakciósabb imperialista köröknek? Az ilyen tételek nem szolgálják a barátság és az együttműködés ügyét, a szocializmus ügyét!” Az államelnök szavaihoz — a szokásoknak megfelelően — lelkesen csatlakozott az ülés többi szónoka. Terjedelmi okokból nem tudom kellőképpen dokumentálni ezeket a felszólalásokat, valamennyi szinte eufórikus modorban ünnepli a vezért, s tesz hitet a román nacionalizmus főbb tételei mellett. Két felszólalót mégis idézni szeretnék, egyikük Hajdú Győző, a marosvásárhelyi Igaz Szó című folyóirat főszerkesztője, aki különben több alkalommal is körutazást tett az észak-amerikai kontinensen és sok helyen mint az erdélyi magyarság hivatott képviselőjét fogadták a magyar közösségek tagjai. Nos, ez a kitűnő férfiú így kezdi beszédét: „Nagy megtiszteltetés számomra azzal kezdeni mondanivalómat, hogy kifejezzem hódolatomat igen szeretett vezetőnk iránt, aki mindannyiunk örömére és boldogságára újból jelen van közöttünk ezen az együttes plenáris ülésen. Tiszta szívből kifejezem hódolatomat a párt és az állam zseniális vezetője, a modern Románia építője, a vitéz és hős férfi, a szabadság és nemzeti függetlenség zászlóvivője, a béke hőse, a mai és a holnapi Románia, a jogegyenlőség és a testvériség jelképe, a legendás forradalmi harcos — Nicolea Ceausescu elvtárs iránt. Kérem, engedje meg, mélyen tisztelt és szeretett Nicolae Ceausescu elvtárs, hogy mint író és sajtómunkás — mint magyar nemzetiségű román megköszönjem Önnek ragyogó, felbecsülhetetlen értékű forradalmi művét, amely mindig elevenen fog fennmaradni a román nép tudatában, s amellyel Ön napról napra gazdagította hazánk életét, hogy köszönetét mondjak azért, amit tett és tesz hazánk és népünk érdekében, hogy egységesek maradjunk ugyanabban az eszmeiérzelmi áramkörben, hazánk összes fiainak boldogsága érdekében.” Ezt követően természetesen ő is elutasítja az Erdély történeté-be foglaltakat, majd felháborodottan ítéli el azokat, „akik közvetlenül vagy fondorlatosán, közvetve, gyanúsítgatva megpróbálják kétségbevonni a nemzeti kérdés Romániában való helyes és végérvényes megoldását.” Végül, talán a magyar honfoglalás kései önkritikájaként, zászlót bont az egész magyar történetírás ellen, mondjuk a középkori gesztáktól a mai történeti kézikönyvekig: „Hazánk összes dolgozói, nemzetiségre való tekintet nélkül, egyöntetűen elítélik a külső revizionista körök rágalmait, melyeknek az a céljuk, hogy meghamisítsák valóságunkat és a román nép történetét. Kihívják a szerződésekben, atlaszokban, tanulmányokban, folyóiratokban, a sajtóban foglalt, a rádióban elhangzott történelmi igazságot és azon iparkodnak, hogy elhitessék a gondolatot, miszerint, amikor a magyar törzsek Pannóniába érkeztek, ott is és Erdélyben is olyan térséget találtak, amely mindenkié és senkié volt. Vajon nekünk kell emlékeztetnünk ezeket a szakembereket arra, hogy azokban az időkben, amikor a finnugor vándomépesség letelepedett a kárpáti térségben, ott már ősi kultúra és civilizáció volt, több mint ezeréves, erős állami berendezés, amely képes volt keményen ellenállni az árpádi hadak behatolásainak.” Mit mondjak, valóban hallatlan merészség kell ahhoz, hogy egy magyar történész vagy akárki mást mondjon egy több mint ezer esztendeje végbement eseménysorozatról, mint a bukaresti rádió. A másik felszólaló, akit idézni szeretnék, Gerhard Konnerth, a Forschungen zur Volks- und Landeskunde című német nyelvű tudományos folyóirat nagyszebeni főszerkesztője. Miután a korábbi szónokokhoz hasonlóan természetesen ó is ihletett szavakat szentel az államelnök dicsőségének, elmereng azon, vajon mi is történt volna, ha a történelem másként alakul: „Vajon mi történt volna az itteni német lakossággal, ha abszurd módon 1918-ban Erdély nem egyesült volna az országgal — egyesülés, amelyhez a szászok és a svábok teljes mértékben csatlakoztak? Több mint biztos, hogy elnemzetietlenítés törvényhalmazai révén és az erőszakos magyarosítással elvesztették volna nemzetiségi identitásukat, mint ahogy az sok olyan románnal megtörtént, akik a magyar elnyomás áldozataivá váltak. Esetleg a sok százezer zsidó sorsában osztoztak volna, akiket a horthysta diktatúra idején deportáltak és kivégeztek a fasiszta haláltáborokban.” Több szempontból is érdekes a felszólalásnak ez a passzusa: részben azért, mert eléggé köztudomású, hogy az erdélyi szász népesség a dualista Magyarországon nagy gazdasági és kulturális autonómiát élvezett, részben azért is, mert a harmincas években és kivált a második világháború idején az erdélyi szászok nagyrésze a nácizmus szövetségeseként kereste a maga boldogulását, végül azért, mert bizony az erdélyi szászok tekintélyes része ma már végleg elhagyta őseinek földjét, s ennek a jelentékeny kulturális értékeket létrehozó népcsoportnak a hétszáz esztendős történetét alighanem lezárták az elmúlt évtizedek fejleményei. Mit mondjak végül? Lehetne ez egy abszurd politikai dráma egyik jelenete is, de nem az: ennek az abszurdnak nagyonis valóságosak a következményei. Vajon lesz-e a „másik oldalon”, a román értelmiség körében olyan felismerés, amely számot vet egyszer mind az abszurditással, mind ennek fájdalmas következményeivel? BÁRÁNY JÁNOS: A Bajza utca-i sörpuccs „... elég volt a gittegyletből. Ti itt mind sorra elnökök vagytok, mi meg hiába rágjuk a gittet.” (Molnár Ferenc) ABSZURD, TRAGIKUS CIRKUSZ Áz alábbiakban, kommentár nélkül, részleteket közlünk a bukaresti „Előre” március 1-i cikkéből, amely a Pomogáts Béla fenti cikkében is ismertetett február 27-i bukaresti ülésről tudósit. A terembe lépő Nicolae Ceausescu elvtársat hatalmas taps, hosszas éljenzés és ováció fogadta. Az ülés résztvevői ezzel is kifejezésre juttatták, hogy a magyar és a német nemzetiségű dolgozók az egész nemzettel egyetemben határtalan szeretettel, megkülönbözteti tisztelettel és nagyrabecsüléssel viseltetnek a párt főtitkára, a köztársaság elnöke, Nicolae Ceausescu elvtárs iránt lankadatlan munkásságáért, amelyet páratlan hazafias odaadással és forradalmi önfeláldozással szentel az ország sokoldalú felvirágoztatásának, a nép jóléte szüntelen gyarapodásának és civilizációs foka emelésének, a szocializmus és a béke ügyének. Egyben megerősítették forró hálájukat Nicolae Ceausescu elvtárs iránt meghatározó hozzájárulásáért a nemzeti kérdés mélységesen demokratikus és humanista megoldásáért Romániában, nemzetiségi különbség nélkül az összes honpolgárok számára biztosított egyenlő jogokért és méltóságért. A teremben felharsant a lelkes taps és éljenzés. Hosszasan ismételték: „Ceausescu — RKP!”, „Ceausescu és a nép!”, „Tiszteletünk, büszkeségünk: Ceausescu — Románia!”, „É(jen Ceausescu, virágozzék Románia!”, „Ceausescu — hősiesség, Románia — kommunizmus!”, „Ceausescu — Románia, béke és barátság!”, „Ceausescu — béke!” A részvevők lelkesen éljeneztek dicsőséges kommunista pártunknak és főtitkárának, a szocializmust és a kommunizmust győzedelmesen épftő hősi román népnek, szabad, méltó és virágzó hazánknak. Az erőteljes hazafias átélés légköre rávilágított a haza összes fiai — románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek — törhetetlen egységére a párt körül és Nicolae Ceausescu elvtárs körül, az egységre, amely társadalmunk erejét és életképességét biztosítja, garantálja Románia tántoríthatatlan előrehaladását a szocializmus és a kommunizmus, a jólét és a béke útján. Az egyébként nem politikai szervezetnek de halaszthatatlan ügyek (pl. az erdélyi maszámító, 617 tagú Magyar írók Szövetségé- gyarság sorsa) átvállalása kisebb külpolitikai bői 27 párttag író kilépett A tejútrendszer kockázatot ugyanakkor belpolitikai stabilegnagyobb hülyeségeit elóállitó kaliforniaiak lizációt eredményezhet. (Egy kormányra hiányzó kerekeit — úgy látszik — a Bajza ut- nehezedő belpolitikai nyomás tudatos felcában négyszögesítik. Az írószövetség párt- vállalása régi és bevált dolog a külpolitikátagságán (160) belül is kisebbséget alkotó ban.) „forradalmi group” ugyanis nem ért egyet a A magyar írók elnökségének nyilatkozata demokratikusan választott vezetőség össze- egy felelősen gondolkodó és a kormánnyal tételével. A többség akaratát kifejező válasz- összhangban cselekedni kívánó vezetést sejtási eredmény elleni demonstráció célja a tét. Ez a „csoport” viszont évtizedek óta magyar pártvezetés antidemokratikus erői- minden demokratikus kezdeményezést elfojnek mozgósítása, külpolitikai értelemben pe- tott, megbélyegzett, visszautasított A tegnap dig olyan látszat keltése (a SzU felé), mintha még nacionalistának bélyegzettekből mára Magyarországon kommunistákat „üldözné- „fasiszta szekértolók” lettek, egyenes aránynek”. (Reméljük, a magyar pártvezetésnek ban azzal, hogy a neorákosizmus pozíciói balról betartó huszonhetek nem kémek poli- gyengülni látszottak. Történelmi ténykedésük tikai menedékjogot Ceausescu-tól!) eredménye: a nemzet érzéketlenné vált saját A történelemben először furdul elő, problémáira; a szocializmus gazdaságihogy egy kommunista párt nemcsak erőszak-, ideológiai hátrányba került ra, hanem tömegekre (is) támaszkodva gya- Az írószövetség tagjai választottak! Nemkorolja a hatalmat. A magyar reformok zeti sorskérdéseink reflektorfénybe állítása pozitív megítélése a Szovjetunióban épp en- nincs ellentétben sem a pártvezetés, sem a nek a politikai haszonnak köszönhető, nyíl- magyar kormány érdekeivel, ahogy a mavánvaló gazdasági előnyök mellett. Szovjet gyár írók sincsenek — szöges — ellentétben „írócsapatok bevonulása a Bajza utca-i szék- a vezetéssel. Ha a Magyar írók Szövetsége házba tehát, ebben a történelmi helyzetben, Elnöksége nem felejti el, hogy nem „ő” a elképzelhetetlen. A politikai köntöst felöltő kormány, a kormány pedig tudomásul veszi, huszonhetek tettének igazi okait — néhány hogy „ő” nem írószövetség, akkor a funkcivalószínű kivételtől eltekintve — ezért más- ókból adódó különbségek nem gyengítik, hahói kell keresni. nem erősítik majd egymást A Magyar írók Szövetsége az írók érdek- És még valami! A kormány tagjai ugyan védelmi szervezete! Mint ilyen, beleszólhat „írnak”, de nem írók, az írók „politizálnak", — a nemzetközi kulturális cserekapcsolatok- de nem politikusok. Akár császárság van a tói a lakáselosztásig — minden olyan dolog- szomszédunkban, akár fasizmus, magyar íróba, ami egy író számára — anyagilag is — nak elfogadhatatlan és ezt — íróként! — fontos lehet. Természetes, hogy az akár esz- nem lehet „elpolitizálni”. A Magyarország mei, akár más okokból (fölös számban) ala- honvédelméért felelős kormánynak viszont kult klikkek saját embereiket szeretnék „el kell politizálni” egy súlyosabb konflikpozícióban látni, akik — mondjuk — egy tust, de ennek fejében nem „írhat le” — adhathónapos párizsi tanulmányutat nem Kuku minisztratív úton — magyar írókat Akik de- Benkónak, hanem Macska Jancsinak ítélnek, mokratikus választás ellen tiltakoznak, azok- Az egyéni érdekeit ideológiába bujtató kai sem a politikai vezetés, sem az írók több„kemény mag” most úgy érzi, hogy ha a sége nem érthet egyet! világot — Sörös Alapítvány és egyéb szer- A huszonhetek politikai manőverei még vezetek szegítségével — keresztül-kasul moszkvai időszámitás szerint is több éves beutazó „ellenzékiek” — vagy az ahhoz sze- késést mutatnak. (Történelmileg három évrintük közelállók — megkaparintották az tizednél is többet!) A reformokért — írószövetséget is, akkor „az is bolond, aki ma valójában a reformok ellen — tömegbázis Magyarországon kommunista író lesz”. A nélkül hadakozó kis frakció „kemény magpolitikai hálósipkát földhöz csapkodó hu- ja” nem érti, vagy nem akarja megérteni, szonhetek megfeledkeztek arról, hogy nem- hogy az első gazdasági világháborút — zeti érdekeink fölé helyezett egyéni pozíció- amely nem folytatható fegyverekkel — elóharcuk támogatói alól — magasabb szinten szőr belpolitikáiig kell megnyerni. Különis — lassan kicsúszik a talaj! külön! Moszkvában és Budapesten! Ennek Nem kétséges, hogy a most megválasztott első, legelső és mégelsőbb lépéseként a SZU, Elnökségbe olyanok kerültek, akikkel a a nemzeti kormányok józan eszére is (a mi politikai vezetés, ha nem is ért mindenben esetünkben arra, hogy egy szomszédos nagyegyet, de dolgozni tud. És nemcsak azért, hatalommal szemben — totálisan szemben mert az írótársadalom bizalmát ők élvezik! — politizálni képtelenség!) hagyatkozva, „el- Ha a politika „elfogadja” az írók „döntését”, fogadja”, hogy a nemzeti sajátosságok nems ezzel az új Vezetőség létét, az több, mint csak a bel- és gazdaságpolitikában, hanem a egy lépés a demokrácia felé. Bizonyos érte- külpolitikában is bizonyos eltérést mutatnak lemben külpolitikai felszabadulás is. Mert, majd. Magyarul: függetlenebbek vagyunk, amit a Magyar írók Szövetsége tesz, azt ami azt jelenti, hogy nemzeti érdekeink, nem a kormány teszi, s így bizonyos kényes, amelyek nem szükségszerűen és mindig esnek egybe a SZU érdekeivel, megjelenhetnek a nemzetközi diplomáciában, beleértve a szovjet-magyar kapcsolatokat is. Miként a SZU-ban, úgy nálunk is a balról gáncsoskodók elleni küzdelem most a legfontosabb, mert néhány államtól eltekintve ma már egyetlen kormány sem vállalhatja, hogy a demokráciát üldözze — többek közt — gazdasági okokból. Bizonyos körök eddig úgy vélték, hogy a szocializmus és saját pozícióik erősödése olyan történelmi függvény, amelyben a magyar nép — mint külső tag — szerepe és érdekei elhanyagolhatóak. Ha a lélek mérnökeinek kis csoportja olyan politikai örökmozgó feltalálásán fáradozik, ami a társadalmi törvényszerűségeknek alapvetően (1. 1956!) ellentmond (ti. a népet nem lehet leváltani!), akkor lebecsüli a mai politikai vezetés történelmi tapasztalatait. Kétségbeesett lépésük — ugyanabba a folyóba — nem teremtett új filozófiai iskolát és alig hihető, hogy az objektív valóság — szubjektív okokból — általuk „kifelejtett”, de legfontosabb nemzeti érdek: a demokrácia, ismét szembeállítható a szocializmussal. Érthetetlen, hogy a kisvállalkozások papírbakancsában gazdasági rohamot vezénylő történelmi butaság nálunk miért bődül mindig hangosabbat, mint ami méretrányaiból következnék. A Bajza utca-i sörpuccs sikeréhez nemcsak Rákosi Mátyás, hanem a történelmi körülmények is hiányoznak. Nálunk éppúgy, mint a Szovjetunióban!
