Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1986-01-01 / 1. szám
1986. január Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 9. oldal MICHNAY GYULA: ^ .. A , Szökés a recski haláltáborból* * 4. rész Mátramindszent előtt viszonylag széles völgy tárult elénk, amely nem látszott alkalmasnak a rejtőzésre, így átmentünk a vasútvonal északi oldalára s most már egyenesen nyugat felé haladtunk. Kisterenyét késő délután értük el, de még előtte, a vasútvonal felett emelkedő dombon megpihentünk, ahonnan szemügyre vehettük a környéket. Hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy az alattunk évó országúton hosszú gépkocsisor halad, főként teherautók. Jóllehet vasárnap délután volt s nem munkanap, több figyelmet kellett volna erre fordítanunk, ám nemigen figyeltünk rájuk. A domb tetején vártuk be a szürkületet, majd leereszkedtünk a völgybe; a Zagyva folyót a kisterenyei vásártérnél értük el, ahol egy magányos házikó állott, előtte egy ember nézelődött, s ahogy barátságosan megemelte a kalapját s valamilyen köszönés-félét mormogott, közelebb mentünk hozzá, ezzel is a gyanúját akartuk eloszlatni. Eléggé sötét volt már, s reméltük, a ruhánkat csupán katonaruhának nézi majd. Mondtuk is neki, katonák vagyunk s az autónk elakadt az úton, szeretnénk valahonnan telefonálni. Az ember készségesen mutatta, merre érünk el telefont s amúgy mellékesen megemlítette, nem tudja, mi történhetett, mert a falut úgy fél öt óra óta ÁVH-sok szállták meg, s talán még katonák is, akik házról házra járva mindenkit igazoltatnak. A lélegzetünk is elállt, s most már rájöttünk, miféle teherautókat láttunk az előbb. Elköszöntünk az embertől s mielőbb szerettünk volna átmenni a Zagyva északi oldalára, ám ehhez vissza kellett volna mennünk a falu felé. A sőt leple alatt, mindig csak rejtőzve valamilyen tárgy mögött, el is lopódzkodtunk a temető sarkáig, ahonnan bokrok közül figyeltük a falut. Nemsokára az egyik utcai lámpa alatt két ÁVH-s tűnt fel, majd egy másik, két főből álló járőr. Kétségbeesve láttuk, hogy hozzávetőleg minden öt percben elhalad a lámpa alatt két-két ÁVH-s. Az volt az érzésem, hogy ezt a körzetet az Államvédelmi Hatóság már lezárta, igyekeztünk innen eltűnni. Óvatosan, lopakodva visszamentünk a vásártérhez, s ettől vagy két kilométerrel délebbre sikerült átkelnünk a Zagyván s gyorsan felhúzódtunk a jobb partján lévő dombokra. Igen óvatosan haladtunk ezek déli lejtőjén, hol mezei utakon, hol az egyes táblák közötti barázdák mentén, hol behúzódtunk a vetések, burgonyaföldek közé. Hogy milyen lassan, óvatosan haladtunk, arra bizonyíték, hogy a Kisterenyétől hét kilométerre lévő Mátraverebély községet csak éjféltájban értük el. A falu szélén lévő cigánynegyed mellett mentünk el, amikor valamelyikünk észrevette, a közelben egy kút gémje ágaskodik. Közelebb érve láttuk, egy középkorú cigány férfi éppen vizet húzott. Ráköszöntünk s vizet kértünk tőle. Azután vele is beszédbe elegyedtünk. Látta a ruhánkat, s természetesen azt gondolta, katonák vagyunk s mindjárt meg is kérdezte, nincs-e valami eladnivalónk? Alighanem ez akkor ismert szokás lehetett, a katonák eladogatták a fölös holmijaikat Volt néhány nélkülözhető ruhadarabunk: egy nadrágunk, egy ingünk s nekem egy pulóverem. Ezeket felajánlottuk a cigánynak, de közöltük vele, hogy csak élelemért adjuk. Hozott is mindjárt valamennyi kenyeret meg zsírt Ezeket keveselltük ugyan, de végül megkötöttük az alkut. Mindjárt falatozni is kezdtünk a kútnál. Az emberünk megkérdezte még, nem volna-e eladó csizmánk? Azért adna egy jó darab szalonnát. Nézegettem a csizmámat ami elég jó állapotban volt s nem volt valami nagy kedvem megválni tőle, ám tudtam, élelem nélkül nem bírjuk ki a ki tudja meddig tartó utat. így aztán szalonnáért elcseréltem a csizmám egy félcipőre, amit a cigány hozott A szalonnát pedig némi bizakodással szorítottam a hónom alá: egyelőre nem halunk éhen, gondoltam. Elköszöntünk a cigánytól s megint felkapaszkodtunk a dombok oldalába. A sötétben való eligazodást Mózes Mihályra bíztuk, aki Erdélyben nőtt fel valamelyik székely faluban s úgy ismerte a csillagok járását, mint más ember a tenyerét. Az országutat sötétben is szemmel tartottuk s láthattuk a fényszóróval haladó autókat, amelyek időnként megmegálltak. Ezek minden bizonnyal a bennünket kereső ÁVH-sok, katonák járművei voltak. Ezen az éjszakán vagy tíz-tizenöt kilométert haladhattunk s pirkadatra egy már meglehetősen magasra nőtt tábla búzához értünk s ahogy világosodott, nem mertünk továbbmenni, bekúsztunk a búzába. Innen tartottuk szemmel a környéket, az utat, amelyen — most már jól láthattuk — terepszínű gépjárművek közlekedtek. Az éjszaka szerzett kenyérből, szalonnából jól belaktunk, de nem volt vizünk, pedig a nap egyre melegebben sütött s a búza nemigen adott árnyékot Egyre jobban és jobban szenvedtünk a szomjúságtól. Délután kényelmetlen kalandunk is akadt; a szomszédos kukoricatáblában egy kapáló nénike tűnt fel, s amikor velünk egy magasságba került meglátott bennünket ahogy lapulunk a búzában, mindjárt hányta is magára a keresztet Sajnos, mást nem tehettünk, megittuk a vizét s ráijesztettünk, megfenyegettük, hogy ha kiabál, vagy elszalad, elvágjuk a nyakát. Mellesleg megjegyezve, nem is lett volna mivel. Szegény asszony mozdulni is alig mert, mi meg csak biztattuk, nyugodtan kapáljon tovább, de ne távolodjon el tőlünk. Nem is eresztettük el csak szürkületkor, amikor magunk is útnak indultunk. Ezt a szegény öreg nénit azóta is sajnálom, de akkor más választásunk nemigen lehetett volna, hiszen ha útjára engedjük, fellármázhatta volna az egész falut. A cigánytól szerzett félcipő igen kényelmetlen volt, hamarosan feltörte a lábam, s ez is akadályozott bennünket a gyorsabb mozgásban. A Zagyva-völgy kezdett szélesedni s a falvak is szaporodtak; elhatároztuk, elhagyjuk a völgyet s nekivágunk a Cserhátnak. Tudtuk ugyan, hogy ez, ha Budapestre akarunk jutni, kitérő, de biztonságosabb utat jelentett; a Cserhát hegységben kedves, ligetes erdők váltakoztak szántóföldekkel, s itt jobban rejtve maradhattunk. De nem az erdőkben menüink, ahogy azt gondolhatnánk, hanem óvatosan a szántóföldeken, gondolván arra, hogy az erdőkben inkább kereshettek bennünket Nappalra mindig befeküdtünk valamilyen magasabbra nőtt szántóföldi növény közé s felváltva igyekeztünk valamit aludni, hogy erőt gyújtsunk az éjszakai utakhoz. A hajnalok hidegek, kellemetlenek voltak, most elkelt volna az ing, a pulóver, amit a cigánnyal elcseréltünk. Szalonnánk-kenyerünk elfogyott, az üres gyomrunk jelentkezett, az éhség gyötörni kezdett mindhármunkat Ráfanyalodtunk a mezőn található élelemre, sárgarépára, hagymára, éretlen gyümölcsre. Egy alkalommal sikerült némi igazi élelemhez is jutnunk, juhpásztoroktól szereztünk egy ingért kenyeret gomolyát. Ezek igen kedves, egyszerű emberek voltak, nemigen érdeklődtek, kik-mik vagyunk, pedig alighanem tudták, az ÁVH- sok szökött rabokat keresnek a környéken. Szomjazni már nem szomjaztunk, mint korábban, mindenütt találtunk tiszta vizű patakokat így folytattuk végtelen óvatossággal nyugat felé az utunkat nappalra meglapultunk a növényzet között éjszaka lopakodtunk előbbre. Á hatodik napon értük el a bujáki legelőt amikor az ég hirtelen beborult s az eső zuhogni kezdett, mintha dézsából öntötték volna. Hiába szaladtunk be elvünk ellenére az egyik sűrű cserjésbe, ott sem találtunk menedéket bőrig áztunk. Hajnaltájt lehetett már, ilyenkor szenvedtünk legtöbbet a hidegtől, s most csuromvizesen, fogvacogva dideregtünk. Az erdő felöl kutyaugatást hallottunk, abba az irányba igyekeztünk. Egy tisztásra értünk, amelyen egy ház, valószínűleg erdészház állott. A ház közelében lévő hatalmas tölgyfa koronája alatt találtunk a még mindig csepergő eső elől védelmet itt vártuk meg a reggelt Talán hat óra lehetett, amikor a házból kijött egy erdészruhás férfi, akire ráköszöntünk. Csodálkozva nézett ránk, de mindjárt mosolyra váltott az arca; ez volt az első igazi mosoly számunkra hosszú esztendők óta! Egy ember, aki nem olyan nyomorult rab, mint mi vagyunk s mosolyog. Ránk mosolyog. Szerettem volna megölelni, majd sírni a meghatódástól. Ez az ember pedig láthatta, kik vagyunk, bőrig ázva, csapzottan, széles, piros csíkkal a nadrágunkon. Szólt ne féljünk, húzódjunk távolabb a háztól egy sűrű, bokros részbe, ő majd hoz számunkra ennivalót Valahogy nem féltünk tőle, pedig igen természetesen telve voltunk gyanakvással. Nem kellett sokat várakoznunk rá, rövidesen megjelent egy kosárnyi ennivalóval, kenyérrel, szalonnával, tejjel. Amíg ettünk, csak nézett bennünket s csak akkor kérdezte meg, kik is volnánk, amikor jóllaktunk. Megmondtuk. Soha nem hallott Recskről, de elmondta, az egyik közeli rokona is eltűnt esztendővel korábban, vajon nem találkoztunk-e vele? Csakhamar kiderült az eltűnt rokon ott volt a recski kényszermunkatáborban, Mózes Mihállyal volt egy barakkban. Azután figyelmeztetett bennünket vigyázzunk, mert napok óta ÁVH-s, rendőr- meg katonai járőröket látnak mindenfelé, akik valószínűleg utánunk kutatnak. Adott nekünk szappant borotvapengét, s hogy pénzünk is legyen, öt forintot Eligazított bennünket merre mehetünk biztonságosan, majd elköszöntünk tőle. Nem mentünk messzire, ahogy elértük az első csermelyt megálltunk, megmosakodtunk, egy behasított vesszőbe erősítettük az erdésztől kapott borotvapengét s kölcsönösen megborotváltuk egymást. Alig ismertünk magunkra, pedig máskor is előfordult már, hogy egy hétig nem borotválkoztunk. A tisztálkodásra ráment az egész délelőttünk, valahogyan nem igyekeztünk. Ebédre megettük a reggelről maradt élelmet, majd minden elővigyázatosság nélkül lefeküdtünk az egyik napos tisztásra, ahol órákig aludtunk. Amikor felébredtünk, Mózes Mihály panaszkodni kezdett, hogy nem érzi jól magát. Igen szótlan volt a fényesen csillogó szemeiből az látszott, hogy láza van. Azért alkonyaikor elindultunk. Mózes változatlanul igen nyugtalan volt, ideges, türelmetlen. Minduntalan megállt, hallgatózott, majd csak nehezen indult tovább. Idegessége, nyugtalansága Lócseyre is ráragadt, rám is, elment a mi korábbi kedvünk is. Kiderült, Mózesnek nemcsak láza volt, de napok óta véresre törte a lábát a csizmája s lassan-lassan csak vánszorogni tudott, alig voltunk képesek néhány kilométert megtenni egy-egy éjszaka Néha most már találkoztunk földeken dolgozó emberekkel, akikkel szóba álltunk s néha tőlük élelmet is kaptunk. Mindig azt kérdeztük tőlük, merre van a csehszlovák határ, s ha elbúcsúztunk tőlük, előbb mindig északnak tartottunk s csak később fordultunk nyugat felé. így akartuk az esetleges érdeklődő ÁVH-sokat megtéveszteni. Talán ennek a taktikának köszönhettük, hogy a napokig tartó bolyongásunk közben nem jutottunk az üldözőink kezére. Mindössze egyetlen emberrel találkoztunk csak, aki rosszindulatúan viselkedett Valahol, már Vác közelében, egy este egy falu fölött pihentünk a legelő szélén. A kondát hazahajtó kanász odajött hozzánk s ránk förmedt: „Igazolják magukat!” Hogy mi oka volt erre, nem tudhattuk, lehetséges, csupán a végtelen, az arcára is kiült butaság. Nem akartunk magunknak semmiféle kényelmetlenséget csendben el akartunk oldalogni, ám a kanász egyre erőszakosabban viselkedett, s ismételgette igazoltatási szándékát. A szemtelenségétől, pimaszságától végül is méregbe gurultunk, közrekaptuk s alaposan elvertük s otthagytuk. Később ezt meg is bántuk, nem azért, mert nem érdemelte ki a fickó a Andrásik Gyula: KÉT VÉGLET KÖZT Mint aki szörnyű szirtfokról zuhan s zuhantában tudja már a véget hogy harcot vesztett, véget ért az élet így zuhanok a biztos vég felé, értelmetlen semmibe semmisülve át vérző idegekben, a rideg halált vonszolom rongyig, mint elnyűtt ruhát. Előbb rothadó hús, aztán porladó csont de csak vegyi képlet földdel leszek egy Miért az értelmetlen pusztulás? Hiszen négy milliárd éve élek, vagy sok billió, de mindig lelkesebb. Amőba-létű sejtből meleg ölbe, párzó ágyékok forró tánca vitt menny magasába, millió ősön át, de mindig élet mindig élő tűz, amíg hozzám ért s bennem most kilobban, bennem halálos véget ér! Miért? Szél száll a rezgő csillagok között, meglengeti a Tejút fátyolát; Isten vigyáz az álmaim mögött, lelkemben szétnéz, nagyon messze lát. Mert bennem futnak örökös kört a fények. Idő és Tér egy ponttá zsugorul, Kezdet és Vég egy ütemben élnek, a Végtelen agyamba beszorul. Csak ketten élünk, két Végtelen határa közt, gigászi Minden atomnyi porszemén: az Alkotó s Alkotása értő tanúja, én. S széthullhatnak roppant Galaktikák, mindent benyelhet egyetlen vak pont, az értelem, mi bennem lángra lobbant, időtlenül, örökké égni fog. Én meghalok, rút sárrá rothadok, anyag leszek, élettelen, de gyönyörű pillanatod, óh, lélek, s te, hú értelem, a Mindenségen átragyog s fényében látom Ót, ki mindent alkotott. Mert az Örökélő engem álmodott, értem teremtett mindent, ami van, s halálon győző értelmemet, mely szemmel, kézzel megragadhatatlan. HUNGARIAN HERITAGE REVIEW Korponay Miklós, a Rákóczi Alapítvány elnöke, már eddig is sok meglepetéssel szolgált, „forradalmi" kezdeményezéseivel jónéhányszor meghökkentette a notórius „helybenjárókat". Korosztályában azon kevesek közé tartozik, akik fiatalos hévvel segíteni, menteni akarnak; fát ültetnek — I nem maguknak! Ismét egy nagyszerű kezdeményezésről számolhatunk be olvasóinknak: az elmúlt év decemberében megjelent — mint az „Eighth Hungarian Tribe" utódja — az igen szép kivitelű, jól szerkesztett és rendkívül tartalmas „HUNGARIAN HERITAGE REVIEW” mintapéldánya. A havonta megjelenő kiadvány elnöke Korponay Miklós, két alelnoke pedig Pulitzer Pál (egyben felelős szerkesztő) és Hamvas József. A szerkesztő bizottság összeállítása nem hagy kétséget afelöl, hogy az olvasók magas színvonalú, de fiatalok számára összeállított, demokratikus lapot kapnak. Az utóbbit Korponay Miklós is megerősíti „Üzenet'-ében, amikor kijelenti, hogy nem kívánják befolyásolni az olvasókat politikai meggyőződésükben. A magyar kultúrát próbálják eljuttatni a magyarul nem vagy alig olvasókhoz, elsősorban a következő nemzedékhez: a magyar származású fiatalokhoz. Legyünk segítői, támogatói ennek a nemes kezdeményezésnek! Adjuk gyermekeink kezébe ezt az értékes angol nyelvű kiadványt! Meggyőződésünk, hogy — hosszú távon — a Kárpát-medence magyarságának ügyét is szolgáljuk, ha gyermekeinkben már most — akár angol nyelven is — igyekszünk magyarságtudatot ébreszteni! A kiadvány évi előfizetési díja: $25.00. megrendelhető: Rákóczi Press-International, Inc., P.O.Box 2203, Union. N.J. 07083, U S A. vagy P.O.Box 67, Stn. “L”, Toronto. Ont. Canada M6E 4Y4. verést hanem attól tartottunk, bosszúból a nyomunkra vezeti a hatóságokat Loholtunk is egész éjszaka, még szegény Mózes Mihály is a feltört lábával, lázával. A következő napunk igen rosszul kezdődött, Mózes végtelenül ingerült ideges lett. Csigalassúsággal akart csak menni, s nem volt hajlandó csak bokrok, fák között bujkálva haladni. Mindhárman napról napra gyengültünk, igyekeznünk kellett volna. A hangulat megromlott közöttünk, szóváltásra is sor került S egy alkalommal, amikor nappal a magas fű között lapultunk. Mózes Mihály hirtelen felugrott mint aki veszélyt érez. Lócsey Géza rászólt maradjon veszteg, mert éppen az ideges viselkedésével hozhat ránk bajt. Mózest elragadta az indulat szó nélkül elrohant tőlünk. Előbb azt gondoltuk, kis idő múltán visszatér, de hiába vártuk mintegy három óra hosszáig, többé nem került elő. Mást nem tehettünk, nélküle folytattuk tovább az utunkat Végtelenül bántott ez az eset hiszen Mózes Mihálynál jobb bajtársat jobb barátot el sem tudtam képzelni s emellett igen intelligens, gyors észjárású volt Ma sem tudom, mi történt vele, hol és hogyan került később az ÁVH-sok kezére. (Folytatjuk) 'Fejezet a Sztáray Zoltán szerkesztésében megjelenő • dokumentum-kötetből. r t
