Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1986-01-01 / 1. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1986. január-V-CZIGÁNY LÓRÁNT: LÉPÉSKÉNYSZER: Az irodalom államosítása Magyarországon, 1946—1951 Az irodalom részleges vagy teljes ellenőrzés alá helyezése a következő modell szerint irható le. A hatalom az Írókat két táborra osztja: azokra, akiknek együttműködése kívánatos, illetve akiknél az együttműködésre számít, s azokra, akiket működésükben meggátolni igyekszik, mivel működésük a hatalom céljait veszélyezteti. Fokozatosan eléri az irodalmi élet keretéül szolgáló intézményrendszer ellenőrzését (azaz: az írott szövegek útját az írótól az olvasóig), s manipulátorai segítségével olyan ideológiát teremt, mely egyrészt az együttműködésre kiszemelt és hajlandónak mutatkozó írók lojalitását erősíti (ezt anyagi juttatásokkal is ösztönzi!), másrészt a hatalom céljait olyan csomagolásban tálalja, mellyel az írók azonosulni tudnak, s így a hatalom céljait szolgálják, azaz az írók is manipulátorok lesznek. A nemkívánatos írókat az „élenjáró ideológia” prűd erkölcsi, merev etikai és primitív esztétikai kategóriákban elítéli, megbélyegzi, s az intézmények birtokában a publikálás, tehát a nyilvánosság lehetőségeitől megfosztja őket (...) Az irodalom államosításának tehát három fő tényezőjét kell megvizsgálnunk Magyarországon a kiszemelt korszakban: 1. írók; II. Intézmények (azaz: az irodalmi élet keretei); III. Ideológia (azaz: az irodalmi tudat manipulálása). I. ÍRÓK ,,Hdt népét Hadúr is szétszórja ...” Az 1945-ös korszakváltás alapos vérveszteség után és felkészületlenül találta a magyar írókat A Nyugat nevével fémjelzett nagy nemzedék legnagyobbjai a háború első éveire meghaltak, bár egyikük sem volt olyan idős, hogy ne érhette volna meg alkotóereje teljében 1945-öt. Kosztolányi Dezső 1936-ban halt meg 51 éves korában, Juhász Gyula 1937-ben 54 évesen, Karinthy 1938-ban 50 éves korában, Babits 1941-ben 57 évesen és Móricz Zsigmond 1942-ben 62 éves korában. Ezek az írók mind „nagy öregek” lehettek volna, bár hogy az új korszakban, pontosabban annak első évtizedében müyen bánásmódban lett volna részük, arról talán jobb nem találgatásokba bocsátkozni. Vonatkozik ez természetesen a fiatalabb József Attilára is. A háború alaposan belekaszabolt a magyar írók legjavába. Először kell említeni az ún. mártirírókat, hogy Bóka László 1947-ben megjelent antológiájának címével foglaljuk egy csoportba a különböző irányzatokhoz és nemzedékekhez tartozó írókat „Mártírírók” nem irodalomtörténeti kategória; szerencsések azok az irodalmak, melyekben nincs szükség ilyen kategóriára. A vérveszteség jelentőségét néhány névvel jelezhetjük. A fajüldözés áldozata lett Radnóti Miklós, Sárközi György, Szerb Antal, Halász Gábor, Gelléri Andor Endre és Szomory Dezső is, akiről gyakran megfeledkezünk, mivel ő „csak" éhenhalt bujkálás közben. Hosszú és fájdalmas lenne a megközelitóleg teljes névsort felidézni, s nem is feladatunk ebben az összefüggésben, csupán még egy írót említek név szerint, nemzedékem kamaszkorának bálványát: Rejtő Jenőt, aki Ukrajnában munkaszolgálatosként halt meg. A légitámadások és Budapest ostroma is áldozatokat szedett az írók közül: ilyen körülmények között halt meg Szabó Dezső, Gulácsy Irén, vagy a fiatal és nagyon ígéretes Örley István. Sokan talán csak azért maradtak életben, mert idejében elhagyták az országot. A legidősebbek közül külföldön érte a háború az ún. „exportdrámaírók” legjelesebbjeit: Molnár Ferencet Lengyel Menyhértet és Bíró Lajost. A Nyugat első nemzedékéből Ignotust és Hatvány Lajost a polgári radikalizmus úttörői közül Jászi Oszkárt és Lesznai Annát. De külföldre ment a Szép Szó mecénása. Hatvány Bertalan is. Az akkori fiatalok közül pedig Fejtő Ferenc, Ignotus Pál, Faludy György és Havas Endre. Ezek az írók mind közvetlenül a fasizmus elől menekültek. 1945-ben azután másféle menekülők hagyták el az országot köztük tehetséges írók: Nyiró József és Wáss Albert. Voltak, akik külföldön katonaként estek fogságba, mint Horváth Béla, s volt olyan író is, aki a monarchia bukása után maradt Amerikában: Reményi József. A nem-baloldali vezető intellektuelek közül Farkas Gyula Berlinben élt, Kerényi Károly pedig 1943-ban Svájcba ment. (...) Az otthon maradt és életben maradt írókat múltjuk és hajlandóságuk szerint a hatalom igen hamar „szétválogatta”. A legidősebbek közül, akik már „a boldog békeidőkben", tehát az első világháború előtt is sikeresen részt vettek az irodalmi életben, megérte 1945-öt Szilágyi Géza szimbolista költő, Ady egyik előfutára, Dutka Ákos, A Holnaposok közül, Heltai Jenő, A Hét nagysikerű munkatársa, valamint Herczeg Ferenc, a két háború közti korszak „hivatalos írófejedelme”, és Várnai Zseni, az I. világháború anyatigrisszívű költónóje, aki a nagyhatású és sokat idézett „ne lőj, fiam, mert én is ott leszek” sort írta „katonafiához" alig 21 éves korában. A hatalom készségesen vállalta ót szocialista múltja miatt, ugyanúgy Heltait, mivel ártalmatlan szórakoztatónak tartotta. A Nyugat nagy nemzedékéből Füst Milán katedrát kapott, s a fiatalok osztatlanul tisztelték. Ezzel szemben Gellért Oszkár modemkedó, erotikus versek helyett elég hamar sztálinista verseket kezdett írni. Schöpflin Aladár öregen és betegen már nem volt tényező. Szép Ernő és Laczkó Géza visszavonultan éltek. A „magányos farkasok" közül Tersánszky J. Jenőnek és Berda Józsefnek tette a szépet a hatalom, szerette volna őket megnyerni, persze kellő átneveléssel egybekötve, amire egyik „fenegyerek" sem volt alkalmas. Nagy Lajos minden szocialista múltja ellenére egyre komorabban szemlélte a fejleményeket Legjobban Kassák Lajos járta meg volt elvtársaival. A moszkoviták legtöbbje az ó bécsi műhelyében, vagy még korábban az ő felügyelete alatt bontogatta szárnyát; nem is bocsátották meg ezt neki sohasem! Ezért jutott neki a „szocdem áruló” szerepe a Magyar írók I. Kongresszusán. A Nyugat második és harmadik nemzedéke adta az írók dandárját. A legjobbak mind „Babits istállójából” kerültek ki, Cs. Szabó László szemléletes megfogalmazásával élve. A költők közül a legkorábbi meghurcoltatás a legnagyobbat, Szabó Lórincet érte. Többen, mint például Vas István, Fodor József vagy Hajnal Anna, mint „polgári humanisták” megtűrt tagjai lettek az új írótársadalomnak, majd pedig sztálinista énekesei, Vas István kivételével. A prózaírók között Márait szokták a legjelesebbnek tartani a Nyugat második nemzedékében, bár egy sort sem írt soha a Nyugat -ba; ő egyelőre a porondon maradt, ugyanúgy, mint Cs. Szabó László, Illés Endre, Sőtér István, vagy Kolozsvári Grandpierre Emil. A „polgári írónak” ugyanis volt mítosza a hatalom előtt, nem hiába tartották Thomas Mannt a legnagyobb kritikai realistának ... Különleges bánásmódra tarthattak igényt a népi írók. Ők képviselték ugyanis a „magyar népet”. S a kommunista párt, ha nem akart elszakadni a tömegtől, azaz a „magyar néptől”, időnként mint Antheusz szerette volna ezt a szilárd talajt megérinteni, hogy új erőre kapjon. De a népiekkel volt a legtöbb baj. Még Illyés Gyulával is. Ó volt ugyanis az irodalom újjáértelmezett folytonosságának kulcsfigurája, mint Babits „trónörököse”, a Magyar Csillag szerkesztője, ami a Nyugat jogfolytonosságát jelentette. A másik két paraszti származású költő, Erdélyi József és Sinka István a háború végén exponálta magát, s azonnali szilenciumot kapott A prózaírók legjelentősebbje, a különbejáratú szocializmusról álmodozó Németh László át nem gondolt „mélymagyarhígmagyar” elmélete miatt szóba sem jöhetett mint „újtípusú" író. De Kodolányi és Féja Géza is múltbeli terheket hozott magával. Igaz, Darvas József és Erdei Ferenc azonnal „átálltak”, ók persze már a harmincas években kriptokommunistáknak számítottak. A frissen csatlakozók közül Veres Péterrel törököt fogott a hatalom, józan paraszti eszének csavaros fordulataitól jobban kellett tartani, mint az igazi ellenségtől. A másik szegényparaszti származású írónak, Szabó Pálnak pedig elkopott a tehetsége az igyekezet közben. Bibóról, Kovács Imréről és Szabó Zoltánról pedig hamarosan kiderült, hogy a társadalmi változásokról saját elképzelésük van, s ez nem föltétlenül azonos a kommunista párt céljaival. A népi írókhoz vonzódott az „erdélyiek” közül Tamási Áron; ó éppúgy kiszorult az irodalmi életből az államosítás közben, mint a szintén erdélyi Áprily Lajos és fia, Jékely Zoltán. A katolikus irányzat híveinél csak arról lehetett szó, ki milyen mértékben számít ellenségnek. Mécs László „nagyon” ellenségnek számított, Harsányi Lajos, Sík Sándor és a fiatalok: Rónay György és Rába György pedig a peremvidékre kerültek. Végül, a többé-kevésbé múlt nélküli fiatalok. A legtehetségesebbek: Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, ugyanúgy, mint Weöres Sándor, akit mások a Nyugat harmadik nemzedékében tartanak számon, egy múló pillanatig a területenkívüliség előnyeit élvezték, hogy azután rajtuk csattanjon először az ostor. Ha a prózaírókat is hozzájuk számítjuk: Mándy Ivánt, Ottlik Gézát, Birkás Endrét, Mészöly Miklóst, „elveszett” nemzedéknek nevezhetjük őket Mind negyven alatt volt, mind igazi tehetség; s egyik legértékesebb alkotói évtizedükkel fizettek az irodalom államosításáért Csak az 1960-as évek derekán jelentek meg újra az irodalmi életben, s a hetvenes évekre foglalták el méltó helyüket az irodalmi köztudatban. Az írók nagy része 1947—48 táján rádöbbent a valódi erőviszonyokra, s néhányan levonták a következtetést s elhagyták az országot. A változások előszelére elment Fenyő Miksa, a Nyugat hajdani mecénása, Márai, akinek antifasizmusát Lukács nem találta „adekvátnak”, Cs. Szabó László és Zilahy Lajos, valamint a népi írók közül Kovács Imre és Szabó Zoltán. Jellemző, hogy az említett írók mindegyike „kifogástalan” múlttal* rendelkezett. Fenyő Miksa a régi, első világháború előtti liberális ellenzék szellemét képviselte, Márai fényévnyi távolságról figyelte a „nemzeti szocializmus” híveinek tülekedését, Cs. Szabó László a német megszállás napján leköszönt a rádió irodalmi igazgatásáról, Zilahy pedig szociális reformer is volt, elég Széchenyi méretű gesztusára utalni: egymillió pengős alapítványt hagyott tehetséges parasztgyerekek iskoláztatására 1942-ben. Ez volt a „kitűnőek iskolája", amiből közvetve a Györffy Kollégium, majd pedig a népi kollégiumi mozgalom sarjadt. A szovjet hadsereget felszabadítóként üdvözölte, cikkét „a krisztusarcú orosz katonáról" haláláig felhánytorgatták neki az emigrációban. (...) Érdemes a magyar szellemi élet három kiemelkedő képviselőjének magatartását megvizsgálni a korszakváltás idején. Vajon az ó magatartásuk mennyire tükrözi a helyzet lényegének érzékelését? E három kiemelkedő szellemiségű alkotó: Horváth János, Kodály Zoltán és Szekfű Gyula. Horváth János, a 20. század legjelentősebb magyar irodalomtudósa, nem volt politikus alkat Rövid közéleti szereplése az első világháború után Tormay Cecile lapjában, a Napkelet-ben, ráébresztette, hogy a filozoptemek nincs keresnivalója a közéletben. Pedig ezekben az években írt kombattáns cikkeiben is higgadt és átgondolt álláspontot képviselt, elég a „Fajkérdés az irodalomban” c. alkalmi, rövid írására utalni (Minerva, 1922), amelyben imponáló bátorsággal tett helyre szélsőséges nézeteket Mivel számtalan támadás érte minden irányból, bölcsen úgy döntött. Horváth Elemér: KÖLCSEY Hol kereszttel jövök hol csillaggal s e nép beteljesíti csak örök ura ígéretét Emennek elveszem eszét amannak kalyibát ütök most lovak zablája csörög most sátrak tüze ég S hangzik a legtisztább beszéd s elbűvöli a püspököt a roppant messzeség malomkő s dal között hogy helyesebb nézeteit az egyetemi katedráról hirdetni, tanításon keresztül behatolni az irodalmi tudat hajszálcsőhálózatába. 1948-ban ment nyugdíjba, hetvenéves korában. Kossuth-díjat kapott és a régi magyar irodalomról az egyetlen nem-marxista monográfiát ő jelentette meg a Rákosi-korszakban. Horváth Jánost nem lehetett államosítani; okos higgadtsága átmentette a legsötétebb éveken. Kodály Zoltán viszont mint nagynevű zeneszerző nem vonhatta ki magát a közéletből 1945 után. Őrá égető szüksége volt a hatalomnak, mint a magyarság afféle „szakrális királyára”. Nem a tiszteletlenség mondatja ezt velem: Révai koncepciójában Kodály képviselte a magyarság valamiféle mitikus „kvintesszenciáját”, s tekintélyével kellett volna jóváhagyni az új rendszer legitimitását. Ezt ugyan nem kapta meg a hatalom Kodálytól, de botcsinálta szerepét méltósággal játszotta — ő sem volt politikus alkat — s kialakult egyfajta illetékességi kör, mint modus vivendi: Kodály megjelent az állami fogadásokon, nem nyüatkozott a rendszer ellen, s ezért cserébe felemelhette szavát a magyar nyelv védelmében, vagy hirdethette a népdal művészi értékét. Hiszem, hogy Horváth János és Kodály Zoltán ösztönösen tisztában volt a helyzettel az első perctől kezdve, s mind a ketten úgy döntöttek, hogy feladatuk a nemzet autochton értékeinek az őrzése, a szellemi túlélés s nem pedig a gesztuspolitika. Ilyenfokú tisztánlátáshoz azonban a prioritások olyan szintű átgondolása szükséges, amire a magyar társadalom sajátos viszonyai miatt csak egészen kivételes elmék képesek. Volt viszont egy politikailag tisztánlátó, s ezt artikuláltan megfogalmazó elme is Magyarországon; Szekfű Gyula. Nem lenne itt értelme Szekfű pályafutását ismertetni még csak vázlatosan sem; hogyan jutott a keresztény-germán kultúrkör, a harmadik nemzedék és a neobarokk társadalom megfogalmazója a háború idején arra a döbbenetes felismerésre, hogy „valahol utat vesztettünk”, s hogy megírja nagyhatású (sajnos nem elég nagyhatású) cikksorozatát a Magyar Nemzet -ben 1943—44 telén, a tizenkettedik órában. Noha a nyilas terror idején illegalitásba kényszerült, tettére Szekfű így emlékezett vissza: „a cikkekhez nem kellett sem nagy előrelátás vagy bölcsesség, sem pedig bátorság". Szekfű pályafutása szép példája a pragmatizmus diadalának: a reális helyzetelemzés alapján hozott helyes politikai döntésnek. Ezeket a következtetéseket 1947-ben Forradalom után c. könyvében hozta nyilvánosságra. (...) Csupán egy gondolatát szeretném itt feleleveníteni: „Oly kiterjedésű, hatalmú és hogy úgy mondjam, az államok társaságában annyira egyéni színezetű állam, aminő a Szovjetunió, nolente-volente is hatást gyakorol kis szomszédaira, s a Szovjetuniónak nyugati határain ma tényleg csak kis szomszédai vannak. Mindeddig azt hittük, hogy Árpád vezér nyugatra helyezett bennünket, örökre elszakítva azon keleti népektől, melyek közt nőttünk fel önálló nemzetté; — most már tudjuk, hogy ez a felismerés is csak relatív igazságot tartalmaz: Eurázsia újra elért bennünket, sokszínű népeivel ismét szomszédságba kerültünk . .. Mindebből a lehető legkönnyebb levonni a következtetést arra a magatartásra vonatkozólag, melyet ma és holnap követnünk kell. Nem beszélhetünk hintapolitikáról sem két hatalmas szomszéd között, mert csak egyetlen szomszédunk van, a Szovjetunió, . . . nem álmodozhatunk többé a híd szerepéről sem Nyugat és Kelet között .... mert csak egyik szerény kis pontja vagyunk annak a varratnak, amely északról délre haladva összeköti egymással ezt a szinte mondhatjuk, két világrészt ... Az egyedüli következtetés, mely lehetséges, nem egyéb, mint őszintén elfogadni és megtalálni azt a magatartást, mellyel szomszédaink, elsősorban keleti nagy szomszédunk bizalmát megnyerve, az új és nézetem szerint változhatatlan viszonyok között Magyarország békés fejlődését biztosíthatjuk." (121-122 1.) A szemelvény pontos és körültekintő fogalmazásában, a visszafogott, hangtompítósra szerelt következtetéseiben olyan szellemi nagyság nyilvánul meg, amit a magyar politikai illuzionizmuson nevelt fülek csak ámulattal tudnak befogadni; minden fordulatban érződik az ész erőfeszítése, hogy a szívet a megfelelő irányba terelje, s nem kis küzdelem árán. De a szellem diadalmaskodik; hasonló grandeurt csak az erdélyi emlékiratírók vallomásaiban találunk. Kérdezhetné valaki, s joggal, hogy mi köze ezeknek a ma már jól ismert tényeknek az irodalom államosításához? A Szekfű által kimondott politikai axiómák tudomásul nem vétele tette lehetővé a harmadikutasság politikai légvárainak építgetését, s a magyar írók nagy része, a politikailag érzékeny és aktív része, ennek az illuzionizmusnak az áldozata volt, beleértve a ma Nyugaton kissé túlértékelt Bibó Istvánt, kinek természetesen elévülhetetlen érdemei vannak a politikai kultúra továbbélésében. A „harmadikutasság” döntően befolyásolta az irodalom államosításának nemcsak módozatait, de a kimenetelét is. (...) (Folytatjuk)
