Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1986-05-01 / 5. szám
Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 9. oldal 4JUS FERDINANDY GYÖRGY: Csőlakók Odaadnék tíz évet az életemből, ha még egyszer együtt csövezhetnék a Babóval. — Szia, Nándi! — úgy köszönt rám Bécsben, mintha a Váci utcán lennénk. — Szia, Babó! Túlságosan siettünk élni akkoriban: nem volt időnk egymás számára. Továbbállt a Mariahilferstrassén, furcsa, himbáló lépteivel. A kitaposott, nyersgumitalpas csukában. Ez volt az ismertetójelünk: a három centi vastag, kitaposott nyersgumitalp. Másodszor Strasbourgban fordultam meg egy Weinstube ajtajában: — Szia, Nándi! — Te is itt vagy? — Itt — Mit csinálsz? — Tanulok. Leírhatatlan, félmagyar-félfrancia kézmozdulat — Hol laksz? — Csövezek. A FEC-ben. Ez egy katolikus legényegylet-féle volt a FEC. Barna, kerekarcú baba jelent meg az ajtóban. — A lányom — mutatta be Babó. — Francia? — Elzászi. Az előbbi leírhataüan kézmozdulat Elmentek. A Babó lábán most egy hegyesorrú olasz cipó verte az ütemet Sokan éltek a városban magyarok. Lényegében kétféle ember: a csőlakók és azok, akiknél éppen csöveztek. A szerepek néha felcserélődtek: a csövezőkböl lettek albérlők, albérlőkből csövesek. Egy dologban megegyeztek: mind milliomosnak készültek a legrövidebb időn belül. Eleinte ösztöndíjakból éltek, később dolgoztak itt-ott, pár napot: a csokoládégyárban vagy a kikötőben. Vagy két hétig nem láttam Babót Amikor újra összeakadtunk, felmásztunk az albérletembe egy feketére. — Jó kis kéglid van! — szakértőén végigtapogatta az ágyam. — Te még mindig a FEC-ben csövezel? — Fenét. Eljöttem. A lányom miatt — Most hol laksz? — Sehol. Estére letettük a matracot az ágy mellé, a földre: így kényelmesen megvoltunk ketten. Másnap Babó elhozta a cuceát, és harmadnap felhozta a lányát — fényképeket nézegetni. Jó családból való kerekképű baba volt és szemmel láthatóan bálványozta Babót. Egyre kevesebbet voltam otthon ezekben a napokban, így azután teljesen váraüanul ért háziasszonyom levele. Felmondtak. Babó osztotta érzelmeimet Nem mondta, de tudtuk, hogy a lánya volt itt is az indok. Míg én álszent vénlányokat emlegettem a bajuszom alatt. Babó kijelentette, hogy el kell adnunk a holminkat Túl sok kacatot gyűjtöttünk össze: így nem lehet csövezni. Eladtunk az ócskásnak egy koffernyi limlomot azután Babó indítványozta, hogy menjünk moziba. Tudott egy olcsó, de jó mozit. Izgalmas filmet láttunk: Drakula, a rém. Babó szeretett moziban félni. A szövegből nem sokat értettünk, de költöttünk magunknak a képekhez jó, izgalmas történetet. Ezután — úgyis jól átejtettük az ócskást! — beültünk egy üveg fehér borra a már említett Weinstubéba. Öt perc múlva már nyakig voltunk a témában: amikor együtt katonáskodtunk a Néphadseregben. Mindig ellágyulok, ha a katonaemlékeimben matatok. Most is elénekeltünk néhányat a kedves nótáinkból. Amíg meg nem éheztünk. Akkor kapott észbe a Babó: — Te, minket meghívott a lányom vacsorára! — Elutaztak a szülei? — Elmentek valahová. Babó beplántálta magát egy telefonautomatába, gondosan behúzta az ajtót, és telefonált, hogy jövünk. Nyilván nehezen találta a szavakat, mert vörösre ordítozta magát, és úgy gesztikulált, mintha szét akarná verni a fülkét Egyszerre csücsörítgetni kezdte a száját, és fene cuppogások közepette visszaakasztotta a kagylót — Várnak. El lindultunk. Babó kerekképű babája egy barátnőjét is meghívta: egy ugyancsak kerekképű szőkét. Négyesben ültük körül az asztalt: a lányok kitettek magukért Babó a borokat mustrálta: egy üveg fehér az előételhez, két palack vörös burgundi, meg pezsgő a jégszekrényben. Champagne! Lámpalázat lehetett kapni a látványtól. A két lány szélsebesen csevegett a kések és villák fürge zajában — mi is belemorogtunk néha egy-egy szót a beszélgetésbe, két falás között igent, nemet vagy köszönömöt, ahogy a helyzet megkívánta. Két fogás között egyszerre csak azt sziszegi a képembe a Babó: — Te, Nándi! — No? — A borok vagy a lányok? — és végigtörölt izzadó homlokán. — Válassz te. Neked köszönhetjük a bulit. Félszemmel megnéztem a kis szőke kipirosodott babaarcát. Babó szomorú, nagy lóarcán egy mártír megadó mosolya terült szét: — Lányok mindig voltak — sóhajtotta —. vannak, és lesznek is. Átplántáltuk magunkat a szalon óriási bórsüllyesztőibe. A Babó mögött, az árnyékban, észrevettem a burgundi barna csillogását. Cigarettáztunk. V endéglátóink lerámolták az asztalt, azután lemezeket keresgéltek. Akkor vettük csak észre, hogy még alig beszéltünk velük három értelmes mondatot Valami birizgálta őket Végül is Babóhoz odasomfordált a lánya: — A barátnőm kér, hogy mutassátok meg a fényképeiteket Babó arcán kelletten mosoly váltotta fel az üveg burgundi okozta gyönyört — Pont ma? — Kérlek szépen. Előkerestem a képeket A lányok nekimelegedve kérdezősködtek. Hogy ez hol van, és hogy az mit jelent. Mi unottan mondtuk a képek százszor előadott történetét. Hogy ez az Országház, és hogy azok az alaktalan dolgok a járdán, igen, azok hullák. Csak azt láttuk, hogy itt vagyunk, egy mesés gazdag házban, ínyencfalatok izével a szánkban, és akkor kénytelenek vagyunk kegyetlen, keserves emlékeket feltámasztani, mindazt amit felejteni igyekeztünk az elmúlt hónapok alatt Megkeseredett a pezsgő a szánkban. A lányaink pedig azt látták, hogy éppúgy ott is lehetnénk, az Országháza előtt, a járdán, és kigyúlt képzeletük csodálatos dolgokat fűzött körénk. Némán bandukoltunk vissza a város felé. — Mit mutatott a szőke? — kérdezte Babó. — He? Semmit Csak egy kis karton volt: elismervény véradásról. És ezredszer talán, újra elrágódtunk hajnalig: mi volt, mi lesz. És ezredszer talán, újra végignézegettük azokat a képeket — A reggelit mindenesetre megúsztuk — mondta Babó, és kiszámítottuk, hogy még egy hétre futja az ócskás filléreiből. Azután még tavaszig csöveztünk ennélannál. Később Babó Párizsban talált munkát. Megnősült — a felesége kigyógyította a semmittevésből. Egyszer még egy képeslapot is írt. Furcsa, félmagyar-félfrancia zsargonban. Elvesztettem. Még akkor, amikor Lyon-ba költöztem. Ez a történet vége. De odaadnék tíz évet az életemből, ha még egyszer együtt csövezhetnék a Babóval, Strasbourg háztetői alatt. (1959) Ferdinandy György, Puerto Rico-ban élő magyar iró ez év májusában amerikai irodalmi előadókörúton mutatja be most megjelent „A vadak útján” c. hetedik elbeszéléskötetét (Szivárvány Könyvek, Framo Publishing, Chicago). ÁDÁZOK ÉS ÁLDOZATOSAK (Folytatás az 1. oldalról) zésem és a nemzett létezésem kereteit, hogy ezt a szabadságot a maga igazi mivoltában használni tudnám. Vagyis, egy kicsit szomorú is vagyok és csalódott, mert látom, hogy ebből a csodálatos amerikai szabadságból én alig-alig tudok valamit hazavinni, és ennek nem elsősorban az az oka, hogy a politikai rendszerek ennyire különböznek, hanem az, hogy a szabadságnak ez a formája, fajtája teljes mértékben amerikai. Erre a mérhetetlen földi gazdagságra és helybőségre, és erre a szenzációs változatosságra van elképzelve. Mi kétségbe vagyunk esve és felháborító igazságtalanságnak tartjuk, hogy ősi magyar városokba — nem magyarországiakba! — az államhatalom távolabbról hozott államnyelvű lakosokat telepít be, hogy e városok etnikai jellegét megváltoztassa, itt pedig egész városnegyedek néptelenednek el, mert más bőrszínű lakosság jelenik meg bennük, saját pénzén megvásárolva a telkeket Az eredeti lakosság pedig másutt épít fel magának az előzőnél modernebb és gazdagabb negyedet És ott is csak addig lakik, amíg meg nem unja. Vem erre mód Kolozsvárott? — Párizsban sincs! Vagyis, hogy mi az én Amerikaélményem? Az, ami a síkföldi Petőfié volt a hegyek láttán. („Mit nekem, te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája" ... — nem idézem tovább, aki nem tudja, kapjon le a polcról egy Petófi-kötetet vagy ha nincs otthon, szaladjon és vegyen egyet dollárért) No, persze, van még más elszomorító is ebben a felismerésben. Az a kérdés ugyanis nagyon megdöbbentő, ha belegondolunk, hogy nem történhet-e a világgal valami visszavonhatatlan, ha éppen azok a nyomatékos százmilliók tudnak a legkevesebbet a saját világhatalmi szerepükről, akiknek a legnagyobb ilyen szerep jutott? Ha Mr. és Mrs. Smith tudná, hogy a szenvedésnek és kiszolgáltatottságnak micsoda ózonén sétál, miközben a Saks Fifth Avenue áruház roskadozó pultjai között lépdel, egy részleget keresve, ahol egy jó „sale” van, talán még el is ájulna a lelkifurdalástól. Ezzel szemben az ő tudatában éppen az van, és büszke is rá, hogy ó senkitől nem vett el semmit, ezt a gazdagságot és ezt a pompát ő hozta létre a saját munkájával és nem utolsósorban ezzel a korlátlan szabadságával. És ez igaz is. Ennek a derék házaspárnak természetesen nincsenek globális érdekei, s talán nem is nagyon ismeri ezt a fogalmat De az államnak, amelyet létrehoz ezzel a csodálatos szabadságával, vannak. Nekem viszont, akit éppen úgy anya szült, nemzeti érdekeim vannak, szeretném érvényesíteni őket de csak ügy tudom, tudnám érvényesíteni őket ha a globális érdekek lehetővé teszik, tennék számomra. Idejövök segítséget koldulni Mr. és Mrs. Smith szabadon választott képviselőihez, hogy segítsenek bajba jutott nyelvtestvéreimen. És a képviselők minden tőlük telhetőt meg is tesznek — egészen a globális érdekek mindig konkrét határáig elszónokolva. Én mégis szeretem ezt a házaspárt, mert látom, hogy becsületes és szelíd, és ha egyszer rájön, hogy mi a valódi nyomatéka a világban, a másik derék, esténként a vodkája mellé uborkát harapdáló házaspárral együtt, akkor csak kitalál valamit, amitől a kisebbek számára is elviselhetőbb lesz az élet Mert az az emberi igazság és törvény, hogy a kicsik és szegények számára is legyen elviselhető és értelmes az élet Kicsi és nemzeti keretek közt, ha azt választják, vagy széles és internacionalista keretek közt, ha azt — Nem mondanál most már valamit az amerikai magyarságról, a vele való találkozásodból leszúrt tapasztalataidról? — De hiszen eddig is arról beszéltem. Az amerikai magyarok, hál’ Istennek, döntő többségükben jó amerikaiak. Megfogalmazatlan globális érdekeik vannak, nem nemzeti érdekeik. Akármüyen áldozatos munkát végez is közületek nagyon sok a magyarság érdekében, a fentebb felrajzolt nagyhatalmi, vagy mondjuk: globális, határvonalat nem lépheti át. És én persze nem is kívánom, hogy átlépje. A magyar nem dezertór fajta. Aki közülünk amerikai lett, legyen becsületes amerikai. Teremtse meg a maga sajátos amerikai kultúráját, amerikai magyar kultúráját, amelyiknek az a felelősségérzet is integráns része, amit mint magyar érez azok iránt a magyarok iránt, akiknek nincsenek globális érdekeik, csupán élni akarnak és megmaradni magyarnak. Segítse a bajba jutottakat, adjon pénzt, javakat, gyógyszert és kötszert, mert vannak magyarok, akik ehhez sem jutnak hozzá. Ehhez éppen nem kell hűtlen amerikainak lenni, mert itt több náció gyűjt a harcoló vagy szenvedő anya-államának. S éppen ettől lesz jó amerikai. Amerika, a korlátlan szabadság hazája bizonyára nem fogja megtiltani a magyaroknak, hogy gyűjtsenek, teszem azt, az erdőn túli (Transylvania...) magyarságnak és az adománnyal teli kosarat oda eljuttassák. Hiszen nem fegyverre gyűjtünk. Gyűjtenénk. De hát, nem csinálunk semmit Illetve valamit mégis: szidjuk egymást Azért mert a másik más nézeten van, azért mert a másik másutt él, azért mert a másik mást tűr el és mással alkudott meg, mint mi. Mit tagadjam, lenyűgözött és elborzasztott az az önfeledt butaság, amivel az egymást követő magyar emigrációs hullámok egymásnak estek a korlátlan szabadság honában. Pusztán azért mert nem tiltotta senki. És most sem tiltja senki, hogy régen meghaladott eszmék rosszul felhígított változatait és a valóság ismeretének teljes híjával lévő koncepciókat terjesszenek — magyarul. Vagyis hát, valami magyarra hasonlító nyelven. A szabatosság kizárásával. (Tisztelet a kivételnek.) Elbűvöl az az iskolázatlanság, amivel egyesek azt hiszik, hogy amiért ezeket az idejétmúlt eszmefoszlányokat újra fel lehet büfögni magyarul, Amerikában, ezek az eszmetöredékek igazzá válnak, és hogy ezek a kifejtések egy ugyancsak nagyon jelentéktelen kártételen kívül akármit is jelentenek a magyarság szempontjából. Elbűvöl az a sportszerűtlen versengés, amivel az észak-amerikai magyar sajtó sok lapja és szócsöve egymást túlkiabálva közöl valós és valótlan rossz híreket Magyarországról. Némelyek ádázul szidalmazzák az otthoni rendszert és azt képzelik, ettől lesznek vagy maradnak jó és igaz magyarok. Nem tudom, mire való egymást győzködni tten afelől, hogy milyen világ az, amit éppen szóbanforgó tulajdonságai miatt, így vagy úgy otthagytak. Hogy milyen az otthoni világ, élet rend vagy rendetlenség, azt mi, otthoniak, magyar állampolgárok jobban tudjuk. És, ha a mi bíráló szavunk nem válik acsarkodássá, és sokszor kénytelenek vagyunk meggátolni, hogy egyesek acsarkodássá transzformálják a szavainkat az talán mégsem csak azért van, mert nekünk „be van kötve a szánk”, hanem talán azért is, mert eljutottunk egy józan belátásig. Addig, hogy amíg miszter és miszisz ilyen gyanútlan, amíg a világ ilyen hatalmi koordináták között él, addig nekünk az az egyetlen esélyünk a megmaradásra és a jobb és teljesebb életre, ha azt amiben élünk — történetesen: a szocializmust — jobbá tesszük. Ha átneveljük, ha pallérozzuk és megreformáljuk a saját igényeink szerint. Ahogy lehet Acsarkodással, pofonnal még gyereket se lehet nevelni, nemhogy nagyhatalmakat És mellesleg, 1956-os szent-szép forradalmunk sem a szocializmust döntötte meg, amikor a Rákosi-rendszert egy szinte gyöngéd mozdulattal elsöpörte, hanem — akár tetszik ez itt és ott akár nem — a harmadik utat választotta. Énnek a harmadik útnak pedig tudvalévőén nemzeti tartalmakból van a betonja és a fundamentuma, és szocialista eszmék az útjelzőtáblái. A szocializmus Közép-Európába már sokkal jobban bele van gyökeresedve, mint azt némelyek hajlandók tudomásul venni. Hál’ Istennek, itt még százféle irányulása, lapja, hangja, modora és — ne tessék mosolyogni! — számos nagyszabású bálja is van a magyarságnak. Nehéz, szívós munkával, verejtékkel és nélkülözésekkel teremtette meg itt sok százezer ember magának és családjának azokat az életfeltételeket, hogy most már báli gondjai is vannak, lehetnek. Bizonyos vagyok felőle, hogy nincs messze az idő, amikor a „magyar bál”-ok magyarsága, azaz az egész amerikai magyarság még a mainál is többet tesz azokért a magyarokért, akiknek a mindennapi betévó falat — szellemi és testi — a gondjuk. Pedig, de szeretnének „magyar bált” rendezni ók is — kenyéren és vízen is akár! Végezetül még valamit Egyáltalán nem mentegetőzésképpen. Miért fogalmaztam ennyire indulatosan? Meglehet, talán sértőn? Haragszom talán? Nem. Senkire. Egyszerűen arról van szó, hogy érzem és látom: nincs idő. A magyarság most egészét tekintve, olyan válságos helyzetbe került hogy nincs ideje csip-csup torzsalkodásokra. A ma elmulasztott, elpatópáloskodott lépéseknek holnapra már visszafordíthatatlan következményei lehetnek. Nincs időnk — ezt tessék megérteni. Azért mondom, hogy legyen.
