Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1986-05-01 / 5. szám

május

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West

3. oldal

BÁRÁNY JÁNOS:

ÁLLÍTSÁTOK MEG ARTURO UI-T!

„Látod, látod, végül megint csak abban reménykedtek, hogy valaki vagy valami megvált benneteket.”

A szellemi erőszak Jézuskái nem kedvelik a keresztet. És nem szeretik a szimbólumokat sem. Pedig az álmok katedráiisából ma nem könnyű ellátni az óhazáig. Igaz, Rákosi történelemre ütött vakablakából még nehezebb.

A májusfás múlt — sajnos — áprilisban eresztett gyökeret, és aligha véletlen, hogy Szálasi ideológiai elmebetegsége után új betegek szellemi (és nemcsak szellemi) elektrosokkal gyógyítgatták a nemzetet.

A halál kertészei jó munkát végeztek. Nyugati magyarságunk szellemi ágyúsaiban nőnek a mini-Szálasik és a „nyápic terror" propagálására ma több újság áll rendelkezésükre, mint amennyi a demokrácia szempontjából még megnyugtató lenne.

Logikus, hogy az egyik honi kiadású újság* Rákosi Mátyás személyében véli fölfedezni „a demokrácia mentőangyalát''. Elképesztő alternatíva, de alig hiszem, hogy a nemzeti szocializmus hídfőjéről lelépni vágyó hazánkfia a szocializmus bástyáján jobban érezné magát.

Konrád György nyilatkozata

A Grácban megjelenő Süd-Ost Tagespost — február 28-i jubileumi számában — hoszszú interjút közölt a Herder-díjas Konrád Györggyel. Fő mondanivalója Kelet-Közép- Európa jövője körül forog. Ä jelenlegi helyzet állandó feszültséggel telítődött, ezért nem mondható tartósnak. Ha ez így van, keresni kell a megoldási lehetőségeket a realitás alapján.

Innen kiindulva Konrád György Finnország példáját első lépésként alkalmazhatónak véli a jelzett térségben. Mindazonáltal távlatilag megfelelő mozgáslehetőségeket kell biztosítani a Szovjetunió felé, ezzel szemben mint elkötelezettség és megoldás kínálkozik az itteni államok semlegesítése. A különböző népek keveredése és nagyságrendje ugyanakkor nem teszi lehetővé a klasszikus értelemben vett nemzeti államok életképességét. A monarchia — bár kölcsönösen a saját népei tették tönkre — ma mégis veszteségnek számít, hiszen a térség a Német Birodalom nyomában a Szovjetunió gyarmatosítási érdekeltségét képezi.

Ebből a kényszerhelyzetből valamiféle svájci megoldással lehetne csak kikerülni. Ez az utópia azt jelentené, hogy a kelet-középeurópai kis népeknek valamiféle államközösségbe kellene tömörülniük, azaz létrehozniuk a saját Európai Közösségüket, amely mind a Szovjetunióval, mind pedig a tényleges Európai Közösséggel sajátos kapcsolatokat tartana fenn. Ez lehetne Európában a béke rendszere.

Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia megkapták a történelmi leckét, tehát nagyon is fel kellett ismerniük mozgáslehetőségük határait. Magyarország, okulva 1956-ból, az adott keretek között alakította ki szocialista módra a polgáriasodás útját. Az emberek növekvő vállalkozókedwel az adott lehetőségek tágítására törekszenek.

A fejlődés további menete természetesen nagyban a Szovjetunión belüli mozgástól függ. A nemzedékváltással még nem látható a helyzet világosan, egyelőre ellentmondásos irányzatok vannak kibontakozóban, amikről nem sokat lehet megállapítani. Egy biztos: a Szovjetunió fejlődését erősen befolyásolja az elkövetkező időben nemzetiségi politikája. Az eddigi hierarchikus rendszer felülvizsgálatra szorul; nagyon ajánlatos volna egy sajátságos szovjet Commonwealth létrehozása. A szükséges reformok is csak ezen az alapon valósíthatók meg. Figyelembe véve a Kínában felgyorsult mozgást, az a veszély áll fenn, hogy a Szovjetunió Eurázsiában fejlődésében megrekedt állam marad. A külvilág kissé hozzásegíthetné az új orosz intelligenciát a szükséges előmenetel előmozdításához, az út azonban mindenféleképpen nehéz lesz.

A magyarországi liberalizálódást Konrád György korlátozottnak tekinti. Megvan a cenzúra, ha védekező és visszahúzódó jelleggel is. Azaz minden lépésekben halad, és ez az ütem tovább tart

(Átvéve a Bécsi Naplóból)

A magyar nép, sem otthon, sem itt nincs híján olyan lapszerkesztőknek és újságfabrikátoroknak, akik mind a politika, mind a propaganda síkján kis telepúzott léggömböket eregetnek az égre. Fölöslegesnek tűnik tehát, hogy az említett újság, a „dimenziók átugrása" céljából, mosolygós Rákosit és markáns Gerät próbáljon exportálni ide, ahol egyesek még politikai indiánosdit játszanak és ideológiai gyógyfüvekkel kereskednek.

Azok az „életképek", amelyek az egybefej diktátor legendáját hivatottak feléleszteni — sajnos — sem nem igazak, sem nem hatásosabbak, mint egy szülést levezető Mengele portréja. A Félész és Téboly Cézárából Z T. „tárgyilagossá sorvasztott", ügyeskedő írása sem faraghat politikust. Azon egyszerű oknál fogva, hogy politikusok — többnyire — politikai eszközökkel politizálnak. (Ebben különböznek a diktátoroktól.)

„A Rákosi körüli személyi kultusz magyarázza, hogy mellette a többi kommunista vezető — legalábbis a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején — elhomályosult." (Sic!)

Nem térek ki arra, hogy a személyi kultusz magyarázza-e az elhomályosulást. De alig lehetne cinikusabban — akár mai vezető kommunisták szempontjából is — megfogalmazni Rákosi rémtetteit, mint ahogy süppedt agyú tanítványa teszi.

Rajk elhomályosult és vele még százak, ezrek, kommunisták és nem kommunisták. De a szintén elhomályosítással foglalkozó Szálasiknak, Hitlereknek, Sztálinoknak ma sincsenek olyan védőúgyvédeik, akik legalább a propaganda „játékszabályait" ne ismernék és ne tartózkodnának ilyen irritáló és perverz derűtől.

Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a Szovjetunióban Sztálin hívei „mozgolódnak”. De több mint harminc év után hogyan lehet ennek olyan belpolitikai lecsapódása, hogy a Magyarországon megjelenő újságban Rákosi szellemét így élesztgesse valaki: „Emlékeim szerint a főtitkár szellemi szintje, tájékozottsága és humora alkalmas volt arra, hogy a jelenlevőkre hatást gyakoroljon." Vagy: „Vezető amerikai lapok egyöntetű megállapítása szerint — az amerikai tárgyalópartnerekre Rákosi Mátyás politikai egyénisége gyakorolta a legmélyebb benyomást." (Hadd ne fűzzek ehhez kommentárt!)

Z T. természetesen megfogalmazza az okot is, amely feltehetően a Rákosi-nosztalgia alapja (nála és elvbarátainál): „Azokban az években számos olyan döntő fontosságú eredmény született, amelyekre ma is építeni lehet; amelyek nélkül az ország hátrább tartana. Volt egy általános, népi lendület, amely átfogta szinte az egész társadalmat." (Ismétlem: az az újságírói agyrém, hogy a „célzott tömeg" a Nyugaton élő magyarság, valószínűleg példa nélküli a magyar sajtó történetében és méltán lesz tananyag az újságírói iskolán.)

A cikk írója persze nem sorolja fel ezeket a döntő fontosságú eredményeket és nem indokolja, hogy miben is tartana hátrább az ország. A lendület pedig, „amely átfogta szinte az egész országot”, — többek között — eltüntette a magyar demokrácia csíráit, lesöpörte a padlást, megteremtette Recsket, a kitelepítéseket, a koncepciós és nem koncepciós pereket, az elfuserált ipart és gazdaságot. megteremtette 56-ot, kétszázezer menekülttel és ki tudja, hány halottal, stb. Ez a teremtő lendület oda vezetett, hogy az ENSzben egy szovjet állampolgár képviselte a „magyar érdekeket", hogy irodalmunkból kiesett tiz év, és megteremtette azt, hogy a Z.T.-k orra nem érzékeny többé a hullaszagra. Mindezt természetesen a „népi" lendület.

Nagy úr a megszokás és „az évek szállnak, mint a percek", de az a sötét kor, amely ennek a tökkelütött propagandistának oly igen kedves, remélem, úgy eltűnt, mint a lihegő nyilasoké, és a nyafka terrorlegények (a színskála minden árnyalatában) többé sohasem boldogíthatják és kergetik lendületbe á magyar népet.

Újságot írni nem lehet indulatból; anélkül meg nem érdemes. De ha itt kis nyilastestvérkék lóbálgatják az ideológiai kötelet, akkor a lélekben haza tántorgóra ne mosolyogjon a hóhér.

Senki se kívánja, hogy Z.T.-t most más, jobb pozícióban lévők elhomályosítsák, de megfontolandó, hogy „kiengedjék-e a fényre". Annál inkább, mivel mások — többek közt ifi. Rajk is — a homályban kénytelen nem diktatórikus társadalmi ideákért „kuporogni".

*Az újság nevét nem tüntetjük föl, mivel az itt tárgyalt cikk megjelenése után új főszerkesztőt kapott és szelleme igen pozitívan megváltozott. — A szerk.

Jó két évtizede immár annak, hogy e sorok írója a kies bajor Pöckingben járt, a Villa Austriában. A villa öreg és megviselt volt,, lakója sem éppen fiatal, de annál dinamikusabb: dr. Habsburg Ottó, IV. Károly király fia. Mint emlékezetes, Habsburg Ottó 1961-ben írta alá a nyilatkozatot „Lemondok a Habsburg-lotharingiai házhoz való tartozásomról, minden, ebből eredő uralmi igényemről, és a köztársaság hű polgára leszek ...”

Ottó csak ennek, az 1919-es osztrák törvény által kívánt nyilatkozatnak az aláírása után térhetett vissza Ausztriába — ahol egyébként a Habsburg-család sok tagja él, ók e nyilatkozatot már régebben aláírták. Ottó azonban nemcsak a családfő, hanem a monarchista mozgalom vezetője volt, aki ráadásul a Habsburgok „magánvagyonaként” bizonyos ingatlanokat igényelt vissza az osztrák államtól.

Mindez már legújabb kori történelem. Dr. Habsburg Ottó viszont — annyi harc után — érdekes módon végül mégsem telepedett le Ausztriában, hanem Bajorországban maradt. Az ok a pályaválasztás: Otto von Habsburg a CSU, Franz Josef Strauss pártjának képviselője a strasbourgi Európa-parlamentben.

A hosszú évek utáni első beszélgetésen, amelynek színhelye — stílszerűen — a bécsi Hotel Regina volt, így kézenfekvőnek tűnt az első kérdés. Amelyből adódnak a többiek. Alább a beszélgetésnek lényegében szó szerinti szövege, csak terjedelmi okokból rövidített.

— Miért nem tér vissza Ausztriába?

— A legfontosabb az európai egyesülés, s ez az út látszott a legjobbnak. Ausztriából nem lehettem volna európai ebben az értelemben.

— Ki lakik tiroli otthonában, amelyet az újraletelepedés céljára vett?

— Gyermekeim, amikor az innsbrucki egyetemre járnak.

— A legidősebb már végzett, neki milyen ambíciói vannak?

— Kérem szépen, őt nagyon érdekli a politika, azt hiszem, politikus lesz belőle.

—- Olyan, mint az édesapja?

— Azt nem tudom, meg fogja találni a saját útját.

— S a lányok?

— A legidősebb egy grófot vett férjül, jól el van helyezve, Mónikát egy katalán herceg vette el, Gabriella pedig szobrász.

TAMÁSI ÁRON, a kiváló székelyföldi író húsz évvel ezelőtt hunyt el.

— Lehet, hogy valakik trónörökösnek tekintik az elsőszülött fiút?. . .

— Igen, de hát, kérem szépen, én se csinálom most már ezt.

— Mióta nem csinálja?

— Ez, kérem, nagyon lassú út volt Engem, nemde, arra neveltek, hogy a trónöröklés, és igy tovább. Aztán láttam, hogy nem realista. . .

— Mikor látta ezt?

—- Ez, kérem, lassan kezdődött, úgy 1938 táján. Egyébként mindig az volt a véleményem, hogy a szuverenitás otthon van, az államforma kérdésében csak ott lehet dönteni.

— Ha igy látja, miért támadta olyan hevesen a Carter-kormányt, miután visszaadta Magyarországnak a koronát?

— Igen, támadtam, ez tény, de most úgy érzem, a visszaadás jó dolog volt (...)

Heltai András (MAGYARORSZÁG)

KÖZLEMÉNY

A Hungarian Ethnic Lexicon Foundation vezetőségi tagjaihoz az utóbbi időben több kérdés érkezett, a Körösi Csorna Társaság és a Lexicon Alapítvány kapcsolatát illetően. Fentiek alapján az Alapítvány Vezetősége részéről szükségesnek tartjuk az alábbiak nyilvánosságra hozását.

A Körösi Csorna Társaság részéről még korábban felvetett javaslatot az Alapítvány 1986. február 2-án megtartott Igazgatói Tanácsülése megtárgyalta és jegyzőkönyvileg rögzített határozatában elutasította: „Tanácsülés a kérdést megvitatva lerögzíti, hogy a Körösi Csorna Társaság nem szerve a Lexicon Alapítványnak, hanem attól független vállalkozás..."

Amikor az Igazgatói Tanácsülés február 2- án hozott hivatalos állásfoglalását ezúton nyilvánosságra hozzuk, egyúttal szükségesnek tartjuk lerögzíteni, hogy a Körösi Csorna Társaság rendezvény-programjába a Lexicon Alapítványnak beleszólási joga nincs és korábban sem volt, annak elszámolására vonatkozó ellenőrzési joggal nem rendelkezik.

Calgary. 1986. május 18.

Bondár László a Lexicon Alapítvány elnöke

Montreal area Member of Parliament Vincent Della Noce (Duvernay), at left, newly appointed Parliamentary Secretary to Multiculturalism Minister Otto Jelinek is seen here being congratulated by Prime Minister Brian Mulroney and Mr. Jelinek.

„A VISSZAADÁS JÓ DOLOG VOLT”

— Interjú Dr. Habsburg Ottóval —