Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1986-01-01 / 1. szám

4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1986. január Az egyik Los Angelesben megjelenő lap ’85. december 6-i számában egy olyan írás látott napvilágot, amelyet nem hagyhatok szA nélkül. A cikket Dr. Rétfalvi Tamás írta, címe: „Ki a gyilkos Óbecsén?” Amikor e címet elolvastam, azonnal fájdalmas emlékek szorították össze szívemet Mielőtt röviden ismertetném a cikket egy személyes emlék­kel szeretném kezdeni. Gyermekkoromban édesanyám, anyai nagyszuleim gyakran emlegették az óbecsei rokonokat. Úgy rémlik, Dr. Waldner volt a családfő neve és Óbecsén, ebben a valamikor Bács-Bodrog vármegyei nagyközségben volt köztiszteletben álló orvos, sok emberélet megmentóje, egyben a szegényebb sorsú szerb és magyar lakosság ingyenes gyógy­kezelője. Amikor — a déli országrésszel e­­gyütt — Óbecsét is elcsatolták és „Stari Be­­cej” lett az új neve, a derék orvost átmene­tileg ágynak szögezte a kétségbeesés. Bár messzi ősei valahonnan a Szentföldről szár­maztak, Dr. Waldner már generációk óta magyar föld szülötte, magyar iskolák neveltje volt és életét nehezen tudta elképzelni ma­gyar kultúra nélkül, hiszen önmagát mindig is magyarnak tartotta. Úgy emlékszem, két lánya volt; mindkettő gyógyíthatatlan csipőficammal született Nos, ha sánták is voltak a lányok, apjukhoz hasonlóan kiváló magyar emberek lettek. Amikor az idős Waldner meghalt Óbecse nem maradt melegszívű, magyar érzésű or­vos nélkül: az idősebbik lány ugyancsak or­vos lett és órzóangyalként szolgálta Óbecsét. 1941 áprilisában Óbecse — sajnos csak átmenetileg — ismét Magyarországhoz tar­tozott. Az óbecseiek kitűzték a magyar zász­lót Emlékszem egy levélre, amelyet az or­vosnő küldött. Boldog levél volt Azt írta, hogy a Tisza és a Ferenc-csatorna találkozá­sánál nagy ünnepség volt és hatalmas ma­gyar zászlót tűztek ki, és ó is kitűzött egy nemzetiszínű lobogót a házára . . . Aztán megérkezett hozzánk a megdöb­bentő hír: 1942. jan. 4-23. között a Zsablyát, Csurgót Óbecsét, Temerint, Mozsort stb. megszálló magyar csendórség közel 900 em­bert ölt meg! Az ártatlanokat — köztük járni is alig tudó öregeket asszonyokat és gyer­mekeket — a folyó jegére tették és lövés­sorozattal végeztek velük. A hullákat elvitte a jeges ár, vagy hevenyében a föld alá kapar­ták. Az orvosnő is az áldozatok között volt s vele együtt Óbecse valamennyi „nem árja" lakóját kiirtották! Most pedig rátérek Dr. Rétfalvi Tamás cikkének lényegére. Azt írja, hogy Óbecsén (és másutt is) „a magyar hatóságok” tulaj­donképpen „tisztogattak” és csak azért mert terroristák, partizánok, kommunisták, cset­­nikek több magyar csendórjárört megöltek, gyújtogattak, a szerb templomtoronyból a járókelőkre lövöldözni kezdtek. Az óbecsei „üsztogatás" oka is az volt, hogy a szerb ter­roristák megelőzően egy két csendőrből álló őrjáratot orvul megöltek. Akkor is csak azt „ítélték el” (a cikkíró tehát ártaüan családok tömegirtását „ítélet’-nek nevezi), tűdre egy elfogott terrorista felesége állítólag rávallott „Tehát a túszok nem voltak ártatlanok Óbe­csén" - írja a cikkíró. Erről a témáról Horthy Miklós kormány­zó kabinetirodájának fennmaradt anyaga, ill. a Vezérkari Főnökség bíróságának 1943. évi december havi iratanyaga, valamint Horthy Miklós emlékirata szolgáltat adatokat, ill. utalásokat A délvidéki tömeggyilkosság témájával foglalkozott Dr. Rektor Béla egye­temi tanár is „A Magyar Királyi Csendórség oknyomozó története" (Árpád Könyvkiadó, Cleveland, 1980.) c. könyvének 232-237. ol­dalain. A kormányzó kabinetirodája 1943. december 16-i kelettel ír „Emlékeztetőt" a bácskai vérengzés hadbírósági fótárgyalá­­sáról, ill. „az 1942. év januárjában Zsablya- Újvidék területén elkövetett túlkapásokról”. A Vezérkari Főnökség bírósága 1943. dec. 14-én 9 órakor kezdte tárgyalni Budapesten, a II. kér. Margit körút 85-87. szám alatti fő­­tárgyalási teremben az Újvidéken és kör­nyékén 1942 januárjában honvéd- és csend­őrkarhatalmak által elkövetett túlkapásokban vétkesnek talált honvéd- és esendőrtisztek bűnügyét. A vádlottak száma 15 volt 3 honvédtiszt és 12 csendőrtiszt A honvédtisz­tek közül a legismertebb vitéz Feketehalmy- Czeydner Ferenc ny. áll. altábornagy volt A főtárgyalás elnöke: Náday István m.kir. al­tábornagy, a bíróság tagjai: vitéz Németh Jó­zsef és vitéz Kiss János m.kir. altábomagyok, HARASZTI ENDRE: „Ki a gyilkos Óbecsén?” tárgyalásvezetó bíró: Gazda Imre hadbíró százados, ügyész: Babos József hadbíró ez­redes. A tárgyalási anyagból kiderül, hogy a Bácskának 1941 áprilisában a honvédség által történt birtokbavétele után valóban csak az erőszakos csetnik-ellenállás erélyes letö­résével sikerült viszonylagos nyugalmi álla­potot teremteni. A kinyomozott szerb cset­­nikeket a szegedi polgári kir. törvényszék halálra ítélte és kivégeztette. Kommunista szervezkedés is volt a megszállt területen s számos jogérvényes ítéletre került sor. A nyomozó csoportok a területet 1942 január­jáig nagyjából megtisztították, csupán Óbe­cse, Zsablya, Csurog, Sajkásvidék környéke volt nagyrészt felderítetlen. Az újvidéki nyomozó csoportok ellenőrzésére és par­­tizánok felkutatására 6 csendőrnyomozót vezényeltek ki, és további karhatalmi csopor­tok kivezénylése vált szükségessé. Ezután következett a baklövés. Itt szó szerint idézek a Vezérkari Főnökség emlékiratából: „Az események következtében a karha­talomban, de még inkább vezetőiben olyan sajnálatos pszichózis keletkezett, hogy a később beérkezett karhatalmi parancsnokok és felelős vezetők a helybeli lakosság ellen­őrizhetetlen rémhíreinek és 20 éves elnyo­matása alatti elkeseredésének hitelt adva, a helyzetet rendkívül súlyosnak ítélték. Kellő ellenőrzés nélkül besúgásokra, mint tényekre alapítva, súlyos megtorlásra adtak parancso­kat” Kiderül az emlékiratból, hogy a honvéd­­csendőr karhatalmak összekeveredtek és ellentétes rendelkezéseket adtak ki, amelyek még fokozták a fejeüenséget A hadbírói nyomozás megállapította, hogy 1942. jan. 4- 23. között Zsablyán 653, Csurogon 869, Ó- becsén 168, Temerinben 47, Mozsoron 195, Tündéresen 32, Dunagárdonyban 74, kisebb helyeken 879 ember vesztette életét. Összesen 3309 polgári egyént, köztük 147 gyermeket és 299 elaggott férfit vagy nőt öltek meg! A Vezérkari Főnökség bírósága az ille-: tékeseket hűtlenség bűntette címén helyezte vád alá, amit azzal követtek el, hogy a kar­hatalmi erőket — a magyar honvédség és csendórség jó hírének csorbításával — törvé­nyes rendeltetésüktől elvonták s az állam' érdekeivel ellenkező célokra használták fel. A jogsérelmeket nem vizsgálták ki, aláren­deltjeiket bűncselekmények elkövetésére buzdították. Ezáltal okozói lettek annak, hogy a karhatalmi tisztogatás vérengzéssé, kegyetlenkedéssé és fosztogatássá fajult A bíróság ezután név szerint felsorolta a vádlot­tak egyéni bűncselekményeit. Dr. Rektor Béla könyvében ez olvasható: „ . . . a kivég­zéseket a dunaparton, a strandon hajtották végre. Az áldozatokat itt tarkón lőtték, holt­testüket pedig a Dunába dobták." (234. old.) Továbbá, hogy „a kijelölteket bírói ítélet nélkül kivégezték”, „az istállóban őrzött fog­lyokat agyonlőtték”, stb. (236. old.) Egyhónapi tárgyalás után a hadbíróság a vádlottakat bűnösnek találta Feketehalmy- Czeydner Ferencet, Grassy Józsefet, Deák Lászlót, Zöldy Mártont és Korompay Gusz­távot halálra ítélték. Húsz személyt 5-15 évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek. (237. old.) Horthy Miklós kormányzó természetesen megemlíti ezt az emlékirataiban s kihangsú­lyozza, hogy eleinte a vizsgálat eredmény­telenül végződött, mert „a gyanúsítottaknak sikerült a tényállást elhomályosítaniok”. Végül is a „homály” eloszlott és a bűnösök elnyerték méltó büntetésüket A „homályt” csak 1985 decemberében terjeszti még műidig a cikkiró, aki vagy azért, mert szándékosan félre akarja vezetni az olvasót vagy azért, mert maga is tájé­kozatlanul fogott íráshoz, még mindig terror­isták és partizánok ellen irányult „tisztoga­­tás”-ról ír Óbecsén! Béla deák: TÁRSTALANSÁG Ha elhagynám a magyar formát vad gyilkosnak képzelném magam, mint kapitány vesző hajóját ha gondja csak magára van. Ha bástyám omlik is alattam, nem kell kötél s nem a létra, nem baj, ha magam maradtam, vijjogok, akár a héja Ha rút hiénák falják azt fel, ami szentséges volt nekem, dühösen, foggal és körömmel a hörgésig védelmezem. Véreres szemű, vad bikaként állati kínnal bódülök, _a sok árnyéktól nem látok fényt, de kivirágzik a tülök. Mondjanak „ósdi”-nak, „barokk’-nak, rántsák a sárba énekem, úgysem értik, mit makognak, mert nincsen bennük értelem. Végül — az olvasó és talán a cikkiró utó­lagos tájékoztatására — szeretném megem­líteni, hogy a főbűnös, a fógyilkos Fekete­­halmy-Czeydner Ferenc, a bácskai vérengzés szervezője 1943 végén Németországba szö­kött, de Szálasi 1944. okt 16-i uralomra jutása után — most már mint SS-tiszt — visszajött Budapestre és a nyilas hadügy­miniszter helyettese lett! Nyilván délvidéki „érdemei” jutalmául. 1945 után Jugoszlá­viában kivégezték, bár tetteiért nemzetközi vagy magyar bíróság előtt kellett volna felel­nie. Külön érdekességként említem, hogy a kaliforniai újság ebben a dec. 6-i számában a 2. oldalon „szeretettel küldi legjobb kívánsá­gait Hanukát ünneplő kedves barátainak és olvasóinak”, all. oldalon pedig ezzel a vér­­lázítóan fogalmazott és neonáci-nyilas lapokba illő cikkel „kedveskedik” az ünnep­lőknek. DOMOKOS SÁNDOR: Ellenség vagy ellenfél? Mondanivalóm bevezetéséül hadd mond­jak el egy kis parabolát, amely jól rávilágít a lényegre: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két bokszoló, akik egy világbajnoki mérkőzés keretében kellett összemérjék erejüket A nyugati bajnok és keleti ellenfele nagyjából egyforma erős volt Amikor a sportújság riportere meginterjúvolta a Nyugat bajnokát, az a következő kijelentést tette: — Becsületesen akarok győzni. Ezért nem fogok patkót tenni a bokszkesztyűmbe, nem fogok sem rúgni, sem övön alul ütni. Nekem fontos, hogy a becsületem megőrzésével győzzek. A Kelet bajnoka azonban rejtélyesen mosolygott amikor a szabályok betartásáról érdeklődött az újságíró, és csak azt mondta: — Az egyetlen célom a győzelem! így azután, amikor megkezdődött a mér­kőzés, a Nyugat bajnokának szabályos ütéseit a másik rúgással, harapással és övön aluli ütésekkel viszonozta. Végül is a Nyugat megsokallta a sok szabálytalanságot és egy hasonló övön aluli ütéssel válaszolt a Kelet provokációjára Ám ekkor a Világ Nemzetei­nek Bírája azonnal lefújta a mérkőzést mondván: — Én önt a világsport szabályainak megsértéséért diszkvalifikálom. — De, kérem, a másik is. . . — próbált védekezni a Nyugat mire a Bíró felháboro­dottan mondta: — Ne védekezzen. Önmaga állította fel a saját becsületének szabályait így ön szegte meg az ígéretét A Kelet bajnoka nem tett semmiféle kötelező ígéretet így nem szegte meg a szavát. Ezért öt nyilvánítom győztes­nek! Remélem, nem kell sok magyarázat ahhoz, hogy e kis mesének korunkra és nap­jainkra vonatkozó értelmezését megértsük. A Nyugat ellenfele akar lenni a Keletnek, míg a Kelet ellensége a Nyugatnak. Nagyon fontos erkölcsi szempont az, ami az ellenfelet megkülönbözteti az ellenségtől. Míg az ellen­féllel szembeni küzdelem azonos eszközökkel és a véleményszabadság tiszteletbentartása mellett folyik, addig az ellenséggel szemben elfogadott módszer az „A cél szentesíti az eszközt!” elv könyörtelensége. Az ellenféllel szemben az igazságon alapuló érvek igénybe­vétele az eszköz a meggyőzés céljából. Az ellenséggel szemben a hamis vádak, ellen­őrizhetetlen állítások és rágalmak, valamint az elhallgattatásra való törekvés övön aluli ütései is megengedett eszközök. Nagyon fontos ezt szem előtt tartanunk itt, az emigrációban, mivel nemzetí emigrációnk célkitűzése egy dialógusra épülő, az ottho­ninál különb társadalom kialakítása. Ez az ellenségünknél „különb” magatartás elen­gedhetetlenül szükséges kelléke az eszmei harcnak. Márpedig azt egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ma a küzdelem a két ellentétes világnézet között elsősorban szellemi síkon folyik. E szellemi küzdelem során nekünk, a Nyugat táborához tartozóknak, mindig felkészülve kell lennünk arra, hogy övön aluli ütések fognak ben­nünket érni. Ilyen övön aluli ütés a Jaltai Egyezmény, a Helsinki Egyezmény és min­den olyan megegyezés, amelyet mi magunk­ra nézve kötelezőnek tekintünk, míg a másik fél csak azt tartja be belőle, ami számára elő­nyös. Ilyenkor merül fel a kérdés: meddig lehet egy ilyen küzdelemben sikerrel harcolni? Nagyon nehéz a válasz erre. Ha viszont kijelentjük, hogy a győzelem érdekében mi is elfogadjuk „a cél mindent megszentelő ere­jét” és mi is övön aluli ütésekkel viszonoz­zuk az ellenfél csapásait, mi fog megkülön­böztetni bennünket tóle? — Ha itt is oda süllyedünk, hogy a cél érdekében bevezetjük a cenzúrát, az ellenünk szólók elhallgattatását vagy rágalmakkal való erkölcsi megsemmisí­tését, akkor mi marad meg az eszméből, amit zászlónkra tűztünk? Mi marad meg a szólás­­szabadság azon nagyszerű elvéből, amely nélkül nincs igazi szabadság és emberhez méltó élet? Itt vetem fel az emigrációs magyar saj­tóban napjainkban felbukkanó nézetkülönb­ségek kérdését. (...) Sajnos gyakran előfor­dul sorainkban, hogy a provokációkra hasonló övön aluli ütésekkel reagálunk. Nem az otthoni rendszert ítéljük el, hanem egyé­neket pellengérezünk ki, mert azok álláspont­ja az, hogy az otthoni szervekkel együtt akar­nak működni. Én évek óta elítéltem és elíté­lek minden ilyen megalkuvást, de ennek elle­nére elismerem mindenkinek a jogát a saját álláspontja hangoztatásához Mert nem az a hasznos idióta, aki elvhűségében az ellenfél szólásszabadságáért küzd, hanem az, aki nem ismeri fel, hogy mig nekünk mindig elvhűen kell küzdenünk, addig az otthoni kormány — a kommunista ideológiából kiindulva — bennünket mindig ellenségnek és nem ellen­félnek fog tekinteni. Ez az erkölcstelen kettős mértékkel való mérés azonban soha nem jogosít fel bennünket arra, hogy lesüllyed­jünk a dialektika „minden eszközt megen­gedő” aljasságához. Sajnos ezen a téren igen sok a hiba a ma­gyar emigráció és az annak szószólójaként szereplő emigrációs sajtó berkeiben. E sorok írójának is volt számtalan alkalma a saját bőrén tapasztalni azt, hogy amennyiben meggyőződése nem engedte, hogy a hazafias­ság látszata érdekében egyes tényeket megmásítson, akkor nem kapott közlést vagy egyenesen elítélték, hogy hazafiatlan sajtó­termék hasábjain is megjelennek cikkei. Én nem hiszek abban, hogy az emigráció egyé­nei ne lennének elég felvilágosodottak ahhoz, hogy ne az újság hasábjait hanem a cikkek tartalmát vegyék megítélésük alapjául. Soha nem fogom alávetni magam semmiféle külső nyomásnak és nem fogom megváltoztatni mondanivalómat azért, hogy egy bizonyos szerkesztő jóindulatát elnyerve publicitást kapjak. Más szóval: én mindenkinek, aki nem ért egyet velem, mindig csak ellenfele maradok, még akkor is, ha az illető engem ellenségként kezel. Ez az álláspont ugyanis egyenesen követ­kezik a keresztényi kötelezettségből. Aki kép­telen arra, hogy a gyűlöletre, a hazugságra és más övön aluli ütésekre ne hasonló módon reagáljon, az ne is vallja magát keresztény­nek. Nagyon gyakorlatiatlan, nagyon nehéz és a mai erőszakon alapuló világban célhoz aligha vezető magatartást követel ez részünk­ről. Igen, de mégis ez az egyetlen módja an­nak, hogy különbek maradjunk és erkölcsi fölényünket bizonyítsuk. Mert hosszú távon mégiscsak az erkölcs győz, amely mindig vonzóbb mint a nyers erőszakra épülő győze­lem. Soha egyetlen diktatúra sem volt törté­nelmileg tartós, mert soha nem támaszkodott egy meggyőzésből fakadó erőre.

Next

/
Thumbnails
Contents