Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1986-04-01 / 4. szám
6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1986. április M1CHNAY GYULA: ^ .. -g r Szökés a recski haláltáborból 7. (befejező) rész Ekkor nézegethettem csak körül. Fölöttem, a dombtetőn, egy feszület körvonalai látszottak; a nem messze lévő falu, Deutschkreutz toronyórája öt órát ütött Recsken most kelnek fel, jutott eszembe. Vajon merre lehet Lócsey Géza? Mi lett Mózes Mihállyal? Hová lettek a szökésben részt vett többi társaim? Ezek a gondolatok azután be is felhózték az ujjongó örömömet Mi lesz a kényszermunkatáborban maradt ezernyi társammal? Megérik-e valaha is a szabadulást? Ott pusztulnak-e hétszeres kerítés mögött? Azután megint elfogott a kétkedés, vajon jól tettem-e, hogy Budapesten, meg másutt is beszámoltam barátaimnak a recski kényszermunkatáborról? Tartottam attól, hogy bajba sodortam Pogányékat, akik olyan örömmel fogadtak. Végül is megnyugtattam magam, hiszen nem cselekedtem mást, mint hírt vittem a recski kényszermunkatáborban pusztulásra szánt, ártatlan társaimról. Nem hallgathattam el, a Mátra csendes lankái, dombjai mögött elevenen eltemetve sóvárognak a szabadság után megkínzott, embertelen munkával agyonhajszolt testvéreim. Babits szavai jutottak e szembe:.......vétkesek közt cinkos, aki néma." És ott, túl már a veszedelmen, a deutschkreutzi harang kondulásakor, a dombon lévő feszület tövében újból megfogadtam, nem nyugszom addig, amíg be nem számolok a nyugati világnak is a recski haláltáborról. S amikor továbbindultam a szólók alján a község felé, öntudatosabban lépkedtem, talán még a fejem is magasabbra tartottam: hírnök voltam már; pusztulásra ítélt, ártatlan emberek hírnöke. Deutschkreutzban, az egykori Németkeresztúron is voltak ismerőseim. Bementem hozzájuk, igen szívesen fogadtak, enni adtak, lefektettek aludni. De álom nem jött a szememre, minduntalan azon törtem a fejem, vajon merre vegyem az utamat? Eddigi terveim csak a határon túli első lépésekig szóltak, hogy azután mi is lesz velem, nem érdekelt De most már túl voltam a határon. Amire felkeltem az ágyból, ruhám, fehérneműm ki volt mosva, vasalva. Ismerőseim megebédeltettek. Elmondták, az oroszoktól nemigen kell tartanom; hacsak valamiért nem tűnök fel nekik, békén hagynak. Németül anyanyelvi szinten beszéltem, így kiejtésemmel sem okozhattam feltűnést Ismerőseimtől kaptam 50 Schillingen majd kikísértek a vasútállomásra, ahol ők váltották meg nekem a jegyet Bécsbe. A vonat Burgenland alsó részéből jött s egy rövid szakaszon magyar területen, Sopronon és környékén is átmegy. Furcsa érzés volt amikor a vonattal megint keresztülmentem a magyar határon, ahol a lépcsőkre határőrök kapaszkodtak fel. Sopronban meg is állt a szerelvény, géppisztolyos határőrök vették körül, de a fülkébe senki be nem jött Vagy húsz percig álltunk itt, majd új mozdonyt kapcsoltak a vonat elé s a lépcsőkön lógó határvadászokkal elindultunk Bécs irányába. Furcsa volt az is, hogy a magyar területen az osztrák utasok, sőt még a vasutasok is, szótlanabbá váltak, s kíváncsian nézegették az állig felfegyverzett határőröket Azok, akik korábban kihajoltak az ablakon, most hátrább húzódtak. Csakhamar megint közeledtünk a határhoz, a vonat lassított, a magyar határőrök leugráltak a lépcsőkről, a mozdony füttyentett egyet s a fülkékben az utasok megint mosolyogni kezdtek. Este kilenc órakor érkeztem meg Bécs angol zónájába, a Meidlinger Südbahnhofra. Most már igazán a szabad világban voltam. A pályaudvar tájékán szereztem egy hotelszobát, rá is ment minden pénzem, vacsorára már nem maradt. Megbántam, hogy nem fogadtam el a deutschkreutzi ismerőseim által összecsomagolt elemózsiát: minek nekem az — gondoltam —, hiszen estére már a szabad világban költőm el a vacsorámat. így azután valamelyest éhesen hajtottam álomra a fejem, s elalvás előtt némi öngúnnyal mondtam magamnak: na, ez is jól kezdődik. De boldog voltam, kimondhatatlanul boldog. Reggel öt órakor — nemhiába szoktam ezt meg Recsken — már talpon voltam. Még mindig alig hittem, Bécsben vagyok. A szállodában megérdeklődtem, hol jelentkezhetnék mint most érkezett magyar menekült. A portás eligazított, menjek a Nussdorferstrassén lévő United States Refugee Control Service-hez. Igyekeztem, még ki sem nyitották a hivatalt, amikor odaértem. Útközben megálltam egy tejcsamok előtt, de csak néhány Groschen csörgött a zsebemben, nem volt elég egy pohár tejre, pedig már éhes voltam. A hetekig tartó feszültség, izgalom alighanem mégis megviselhette az idegeimet, hirtelen kényelmetlen érzéseim támadtak: mihez is kezdek a szabad világban, hol alszom majd s mit eszem? A járókelők közömbös arccal mentek el mellettem, a kutya sem törődött velem, s a menekültügyi iroda ajtaja is zárva volt Vajon mi vár rám odabent? — kérdeztem magamtól. Végre kinyitották a hivatalt egy portás igazított el, merre menjek. Akik fogadtak nemhogy nem voltak barátságosak, de még udvariasak sem. Előadtam, honnan jöttem. Recskről — mondtam —, a recski kényszermunkatáborból. Végighallgattak, s azután mintha mosolyogtak volna a beszámolómon, szemmel láthatóan egy szavamat sem hitték el. Nem kezdődött valami jól az amerikaiakkal való kapcsolatom. Közölték velem, hogy védóőrizetbe vesznek s majd egy villában helyeznek el. Tiltakoztam, méltatlankodtam, nem értettem, miért kell engem őrizni? Őriztek engem eleget az ÁVH-sok Recsken, miért kell ezt folytatnom a szabad világban? Azután megmagyarázták, hogy a saját érdekem teszi szükségessé a védőőrizetet, hiszen akár el is rabolhatnak az ÁVH ügynökei. A villában végeredményben jó sorom volt, enni, inni bőven adtak s aludhattam annyit, amennyit akartam; de csak nem értettem, miért kell engem fogva tartani. Azután szerettem volna üzenetet küldeni haza, Magyarországra, rádión keresztül, telefonon, levélben; akárhogyan is, hogy tudták volna meg azok, akik engem féltettek, hogy akiket én féltettem, hogy kiérkeztem a szabad világba. Ma is méltatlannak találom, hogy erre őrzőim semmiféle lehetőséget nem adtak: lehetséges, talán számosán nem kerültek volna az ÁVH kezére, ha idejében megtudják, sikerült megszöknöm az országból. Ám így, akiket miattam őrizetbe vettek azzal a gyanúval, hogy náluk jártam — azután, hogy megtévesztették őket az ÁVH-s nyomozók, engem elfogtak —, mindent bevallottak. Rossz szájízzel gondolok vissza arra is, hogy nem adtak módot arra, hogy piszkos ingemet tisztára cseréljem. Arra is, nem beszéltek velem azon a hangon, amelyet joggal elvárhattam volna Bennük volt a hiba? Bennem? Ok voltak-e udvariatlanok, néha neveletlenek, túlságosan szőrszálhasogatók, fölényesek, vagy pedig énbennem volt nagyobb megértésre, emberibb hangra igény? Ám nem tudom ma sem felmenteni őket, tudniuk kellett volna hogy az az ember, aki a recski pokolból szabadult, nem kezelhető holmi kalandorként, mert időnként így bántak velem. Ez a bánásmódjuk azután igen természetesen kiváltotta az én ellenszenvemet is, nem hagytam, hogy foghegyről beszéljenek. Persze, ma már tudom, ez is csak nekem ártott, s hogy a rólam adott minősítésük hosszú ideig végigkísérhetett; s nem lehetetlen, hogy amikor ki akartam vándorolni az Egyesült Államokba ezért nem teljesítették a kérésemet Jó emlékem maradt a Szabad Európa Rádió munkatársáról, Lázár Ödönről, aki egy teijedelmes ripotot készített a menekülésemről, s akinek mintegy hatszáz recski rab nevét diktáltam le, hogy ezeket beolvassák a rádió magyar nyelvű adásában. A teljes bizonytalanságban lévő, aggódó hozzátartozók legalább megtudhatták volna, szeretteik, ha szörnyű körülmények között is, de élnek a recski kényszermunkatáborban. Beolvasták-e ezeket a neveket vagy sem, későbbi érdeklődésem ellenére sem sikerült megtudnom. Talán egyszer valaki ki tudja ezt deríteni. Úgy tudom, ez a névsor jobb fogadtatásra talált az Amerika Hangjánál. Menekülésem után három hónappal Weiss Edith közbenjárására, Magyarország felé sugározták volna. Ám, erre sincs bizonyítékom. Amikor a bécsi karanténom véget ért, az amerikaiak egy igen kockázatos úton átsegítettek Linzbe, ahol kaptam egy Salzburgig szóló vasúti jegyet s tíz Schillinget, ami akkor nagyjából negyven amerikai centnek felelt meg. A salzburgi menekültügyi szervek beutaltak a parschi táborba Az itteni elhelyezésem nem volt valami fényes, az elszaporodott poloskák majdnem annyira keserítették itt az életemet, mint annak idején Recsken a bolhák. Azután egy jóakaróm segítségével átkerültem a halleini menekülttáborba ahol elviselhetőbb volt az élet Az akkori menekültügyi szervekről valami sok jót nem tudok elmondani, rendkívül primitív módon működtek, a menekültet afféle páriának nézték s alig találtam valahol is segíteni valóban kész, emberi szeretette. Olyan hely is akadt, ahol a beosztott alkalmazottak kimondottan rosszindulatúak voltak. Közben meglátogattam Bécsben Lócsey Géza ott lakó édesanyját és nővéreit Sajnos, Lócseyról semmit sem tudtak. Elmeséltem nekik szökésünk történetét s biztattam őket Géza mindenütt feltalálja magát s kitűnő egészségnek örvend. A Recsken maradt társaim sorsa továbbra is izgatott, mindent elkövettem, hogy a világ felfigyeljen erre a haláltáborra. De erőlködésemet nem koronázta siker, hónapokba került amíg valahol bármit is elértem. Egyedül a bécsi Arbeiter Zeitung közölt egy igen értelmes cikket beszámolóm alapján, amelyet azután néhány világlap kivonatosan átvett Kísérleteztem Svájcban is, gondoltam, ha valahol, akkor a szabadság hazájában csak segítenek a szabad világ figyelmét felhívni a recski kényszermunkatáborban sínylődő, szerencsétlen, ártatlan társaimra. Az ottani „Sie und Er” kiadójánál jelentkeztem egy német nyelven megírt beszámolóval. Elolvasták, majd a következő szavakkal adták vissza a kéziratomat „Érdekes, nagyon érdekes, de nem közölhetjük, attól tartunk, ez veszélyeztetné semleges országunk érdekeit" Az Egyesült Nemzetek Szervezetében akkortájt folyt egy kampány a szovjet megszállta országokban létesített kényszermunkatáborokban sínylődök érdekében. Az Egyesült Államok salzburgi konzulátusán eskü alatt tettem tanúvallomást* a recski haláltáborról, majd kértem, vigyenek el arra az ülésre, amelyik a magyarországi kényszermunkatáborok ügyével is foglalkozott Hiába kértem, nem vittek el. Hányszor, de hányszor jutott eszembe a Nyugaton töltött hosszú évek során, hiába fogadkoztam a deutschkreutzi feszület tövében: szószólója leszek a Recsken hagyott társaimnak, testvéreimnek. Lehet én sem tettem meg mindent, ám igyekeztem. Kemény munka s nem könnyű élet jutott nekem a vasfüggönyön erről is; a mindennapi robot elrabolta az időmet s bizonyára el is fásultam lassan-lassan a minduntalan jelentkező érdektelenség miatt De igyekeztem szólni; s volt hogy kiabáltam. Sajnos, kiáltásom pusztába kiáltott szó maradt csupán, nemigen akadtak, akik meg is akarták hallani. Sokan, nagyon sokan pusztultak el a recski kőbánya tövében: nagyon sokan haltak éhen, sokat vertek halálra a szadista ÁVH-sok, sokan múltak ki az ott szerzett betegségek következtében. Az idő múlásával lassan-lassan behegednek a sebek, felejtem én is sérelmeimet azt, hogy a menekülésem utáni első napokban emberi szavak helyett bántó bizalmaüanságot kaptam; elfelejtem, hogy hiába kopogtattam a zürichi „Sie und Er" szerkesztőinél, kiadójánál, feledem azt is, hogy hiába szerettem volna kivándorolni az Egyesült Államokba; ám nem tudom felejteni, hogy talán ártatlan emberek százait lehetett volna megmenteni a haláltól, súlyos betegségektől, ha hisznek s cselekednek azok, akiknek módjukban állott volna. *A Recski Szövetség közlése szerint ez a tanúvallomás el is jutott az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében alakult és 1951-től 1953-ig működött Ideiglenes Kényszermunka Bizottságához. E bizottság munkája az ENSz vonatkozó határozatával egyetemben — ugyancsak a Recski Szövetség felmérése szerint — nagymértékben járult hozzá a Sztálin halála utáni ún. enyhüléssel együtt a kényszermunkatáborok felszámolásáhot. Elmondhatjuk hát, Michnay Gyuláék vállalkozása mégsem volt hiábavaló. Megjelent a KÖLTŐK FORRADALMA Antológia, 1953 — 1956 új kiadása Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” c. versének a költő által kiegészített teljes szövegével. E fontos dokumentum első kiadása elfogyott. A második kiadás ára elővételben: US-$5.00. Kérjük a megrendelést a következő címre küldeni: Occidental Press, P.O.Box 1005, Washington, D.C. 20013, USA. KÁLMÁN JANICS: “Czechoslovak Policy and the Hungarian Minority, 1945—1958” Columbia University Press, N.Y., 1982, 241 pp. — „A hontalanság évei” angol nyelvű változata Illyés Gyula előszavával. J.F. CADZOW, A. LUDÁNYI, L.J. ÉLTETŐ ed: “Transylvania — The Roots of Ethnic Conflict” The Kent State University Press, 1983, 368 pp. — Tizennégy tanulmány Erdély múltjáról és a magyar nemzeti kisebbség jelenlegi helyzetéről. A FORRADALOM TANÚI BESZÉLNEK Aczél Tamás, Faiudy György, Gosztonyi Péter, Horváth János, Király Béla, Kiss Sándor, Kopácsi Sándor, Kővágó József, Lipták Béla, Méray Tibor, Nagy Imre, Nyeste Zoltán az 1956-os magyar forradalomról. MBK — Ady Records kazetta. Kaphatók könyvesboltokban, megrendelhetők: MBK—ITT-OTT, P.O.Box 112, Ada, OH 45810, USA. Kérjük, támogassa a Magyar Baráti Közösség ITT-OTT cimű folyóiratát! Megrendelhető: ITT-OTT, P.O.Box 112 Ada, OH 45810, USA
