Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1986-01-01 / 1. szám

1986. január Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 3. oldal BÁRÁNY JÁNOS: A NEMZETI ÉRDEKEKÉRT! számos politikus magától értetődő javaslatként hangoztatja: a nép csak akkor legyen szabad, ha már élni tud a szabadságával. E magvas megállapítás méltó az anekdotabeli bolondhoz, aki tudvalevőleg elhatározta: csak akkor megy úszni, ha már megtanult úsz­ni... ” A bíznitudók kiváltsága, hogy jósolhatnak. A pesszimistáknak nincs ünnepük. Ki­egyensúlyozottnak lenni mámor; s talán csak az őrültek élik az életet olyannak, ami­lyen. Az ellentmondások azt jelentik, hogy a fafejűek megérkeztek Kánaánba Aki gondol­kodik, az pedig bajkeverő. Ha nincs Einstein, a világ ma egyszerűbb és áttekinthetőbb, s ha egyes fontoskodó írók nem teremtenék folyton újra a káoszt akkor emigráns poli­tikus és nép végre egymásra találna E mese­beli menyegzőn persze ott állna a megbo­­csájtás is, jobbján az ördögi, de nem rossz­indulatú tudománnyal. Mert a politikus hamarabb kibékül Einsteinnel, mint Thomas Mann-nal; hiszen mi lehet humánusabb, mint a kétszer-kettö? Könnyű annak, aki megálmodja a való­ságot de mit tegyen, aki úgy véli, hogy álom és valóság között egy valóságos szakadék húzódik? És mi legyen a többi világszomo­­rítóval, akik nyakatekert fogalmazványokkal gyötrik olvasóikat ahelyett, hogy a fehér­fekete (jó-rossz) fogalmi kettősben föloldódva áttangóznák agyukat az aranykorba? Nincs a világon olyan összeesküvő, aki többet árthatna a hatalomnak, mint a hatal­­monlévők. Erkölcsös politika pedig — nincs! Sztálin és Hitler szövetsége csak a moralis­tákat érte váratlanul, de az „Európát” egye­dül védő Anglia, két évvel később, már a Szovjetunió szövetségese. A második front „késleltetésének” orosz propagandája hamar elfelejtette, hogy majd két évig egyetlen kato­nája sem esett el (Lengyelország közös lerohanásáról nem is beszélve), míg Anglia vérrel fizette a sztálini (szerintem okos) manővert. De senki ne higgye, hogy fordított esetben az angol propaganda és memória másként működött volna. Az ősmagyar „betegség”, mely nemzetközi szerződéseket becsületbeli ügyként kezel, politikai-taktikai abszurdum. Ahogy a fikció kategóriájába tar­tozik a „politikai reszkír” állandó kiküszöbö­lésének kísérlete is. A magyar külpolitika vonalvezetése ma kísértetiesen hasonlít a Horthy-féle időkre. De Magyarország ember­vesztesége semmivel sem lett kisebb, mintha Hitler ellen harcoltuk volna végig a világhá­borút Magyarország nem Lengyelország. Kato­­napolitikailag jobb pozícióban van, mint bár­melyik (kivéve Romániát) szomszédja, ideért­ve Bulgáriát, Lengyelországot és az NDK-t A Szovjetuniónak semmi érdeke nem fűző­dik — pusztán katonai értelemben — ahhoz, hogy csapatai magyar területen állomásoz­zanak! Magyarországon keresztül nem vezet­nek hadiutak sehova, és ha a SzU-nak nincs támadó szándéka (ki tudja?), akkor már régen fölösleges pénzkidobás — a feltehetően magyar költségen — otthon állomásozó had­sereg. Sajnos magyar szempontból a román és csehszlovák nemzetiségi politika miatt — paradox és rendkívül sajnálatos módon — erre, úgy tűnik, nagyon is szükség van. És ha ezért most megint elátkoznak, akkor talán nem árt felhívni a fö-fó okos magyarok fi­gyelmét a román (23 milliós ország) és a csehszlovák (iparilag fejlettebb ország) had­seregre. Mellesleg: Románia fegyverexport­ban az első tíz közé került Továbbá: a magyar nép morálisan szétzúzott nemzeti ön­érzete és a hazafias nevelés negyvenéves hiá­nya ma még egy kötélhúzó-versenyre sem elég, a politikai vezetés pedig még egy olim­piai részvételt sem volt képes — ugyanezen okokból — kiküzdeni. Ezenkívül: a román és csehszlovák államra ma csakis a Szovjet­unió tud hatni — még magyar nemzetiségi ügyekben is! Refrén az itteni magyar nyelvű sajtóban, és sajnos az ige hirdetői, úgy tűnik, hisznek is Köszönjük, hogy megújította előfizetését! FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Megrendelő szelvény a a 12. oldalon abban, hogy az Egyesült Államoknak valamiféle érdeke fűződik vagy fűződhet a kelet-európai kisnemzetek sorsának megvál­toztatásához. A politikai moralizmus, még egy olyan gazdasági-katonai nagyhatalom esetében is, mint az USA, zsákutcába vezet (lásd Carter), Magyarország esetében pedig egyenesen felelőtlenség. Tudomásul kell venni végre, hogy az USA politikája (igen helyesen!) nemzeti érdekeket védő politika és nem valami elvont humanitás jegyében szer­veződött eszköz. Az USA cselekvési „szabad­sága” nem terjed túl nemzeti érdekeinek határain. Ez még akkor is így van, ha az USA kor­mányát — adott esetben — sem a nép, sem a történelem nem igazolja. Tévedhetetlen kormány nincs, de felelős kormánynak len­nie kell, mely ez esetben leköszön. Az osz­tálytartalmú elemzés bajnokainak azt üzenem: marxista kategóriák teljességgel alkalmatlanok mai társadalmak feltérképe­zésére. Mert ha alkalmasak, akkor Kelet- Európában és a Szovjetunióban történelmi szükségszerűség a proletárforradalom. Azt a harcot, amit Kelet-Európábán vív­nak, azoknak kell végigharcolni (a diplo­mácia fegyvereivel), akik ott élnek. Nekünk a segítség szerepe is elég feladat Végighar­colni, mégpedig azzal a tudattal, hogy amint a diplomáciai leszakadási kísérletek túllépik a SzU érdekeinek elviselhető, vagy Moszk­vában annak ítélt (ami ugyanaz) határait, Magyarország, Lengyelország, Csehszlo­vákia, de Románia éppúgy, erkölcsi szó­lamokon és némi segélyen (élelmiszer, diplo­mácia) kívül semmire nem számíthat a Nyugattól. Ezért, bármilyen elkeserítő, tudo­másul kell venni, hogy a magyarság prob­lémáinak megoldása az idő és főként a nem­zetközi helyzet függvénye. A magyar külpolitika, csekély lehetőségein belül (kockázatot is vállalva!), elsősorban a semleges vagy mérsékelt külpolitikát folytató államokkal kell erősítse kapcsolatait, különös tekintettel Ausztriára és — a problémák elle­nére — Jugoszláviára. Ezt csak óvatosan teheti meg az árgus szemmel figyelő SzU, valamint a többi kelet-európai állam mellett. A már elért kapcsolatrendszer „értékelhetővé tételéhez”, nemzetközi lereagálásához azon­ban csakis az időn keresztül vezet út Elsőrendű feladat kell legyen a SzU nem­zetközi helyzetének, gazdaságának állandó elemzése, hogy a kis lépéseket olyankor tegye meg, amikor azok vissza nem fordít­hatók, és akkorákat amelyek még elvisel­hetek az adott helyzetben a Szovjetunió szá­mára. Egyszerűsítve: figyelembe kell venni a Szovjetunió érdekeit is! Egy ilyen külpolitika megvalósításának feltétele, hogy a magyar kormány merjen végre szakítani azzal az alapkoncepcióval, ami lényegét tekintve a szovjet propaganda és diplomácia „kon­cepciója", hogy ti. minden eltávolodási kísér­let a világbékét veszélyezteti (mert ez nem igaz, lásd: Kína!) és ezzel szoros össze­függésben, ennek az ellenkezője, hogy ti. Nyugat-Európa és az USA se tartsa túl élesnek és nagynak — adott helyzetben — a magyar lépéseket (lásd: Lengyelország!). Ennek a kettős érdeknek a figyelembe­vételével kell a magyar külpolitikának laví­roznia, és akkor még nem beszéltem a sakk­ban tartás lehetőségeiről (pl. a nemzetiségi ügyek), amelyek a SzU rendelkezésére áll­nak. Ennek a kérdésnek az „indulatos” feszegetése ugyanis nemcsak román, cseh­szlovák érdekekbe ütközik, hanem éppen a Szovjetunióéba, Jugoszláviáéba, de még a semleges Ausztriáéba is. (Itt, itt is le kell válni a Horthy-féle koncepcióról!) A nemzet­közi kihatások pedig a német problémáig nyúlnak. E problémák „területi kezelése” pedig Bulgáriától Franciaországig, a Szov­jetuniótól az USA-ig és Finnországtól Len­gyelországig mindenkire frászt hozna. Ez persze nem jelenti azt, hogy a magyar kormány — pl. gazdasági reformokért aggódva — tétlenül szemlélje közvetlen szomszédságában a fasizmus újjászületését. Ez még akkor is veszélyes, ha Erdélytől elte­kintünk! így pedig százszorosán az! S ha Ma­gyarország a magyarság jövője, akkor a két és fél millió magyar sorsa Erdélyben fon­tosabb, mint a gazdasági reform (de nem lehet fontosabb, mint a tizenegymillió! Értsd: nem háborúzunk!), a Dunán építendő vízlép­cső pedig — politikai agyrém. A szerződésszegést —feltéve, ha még nem késő — nemcsak megfizettetni kell a néppel! A megkérdezése nélkül döntőket felelősségre kell vonni! Mert ha egy politikus nem tartozik felelősséggel a népnek, akkor nincs joga kiváltságokra sem. Senki sem képzeli, hogy ezért fejbelövés jár, de akik a kormány dön­tését ebben az ügyben előkészítették, azok alkalmatlanok arra, hogy olyan pozícióban tevékenykedjenek, amilyenben vannak. Ha pedig ez naivitás, mert diktatúrák felelőssége nem számonkérhető, akkor a belpolitikai fe­szültség tudatos fokozásáról van szó. Ti. egy demokrácia a bukással mintegy levezeti a fe­szültséget, s ha ebbe senki nem bukik bele, az politikai értelemben azt jelenti, hogy vala­kiknek érdeke ezt a feszültséget fenntartani. Ne feledjük: egy politikus nem turista, aki a magyar nép pénzén ide-oda utazgat a nagy­világban. A kiváltság magában kell foglalja azt a kockázatot, hogy téves döntés esetén a pozíció elvész. Diktatúra ide, demokrácia oda, vezető pozícióban lenni végül is nem azonos egy életre szóló ingyenes üdüléssel. (Ingyenes, ti. az ár maga a kiemelt felelősség. Ezzel kell fizetni!) Egy diktatúrának sem árt, ha legalább saját érdekeit felismeri, a de­mokratizálódó magyar rendszernek pedig el­engedhetetlenül fontos. A nehézség, amivel szembe kell nézni, kettős. Magyarországnak a szovjet-magyar kapcsolatok állandó erősítése mellett kell függetlenségét visszaszereznie. Tetszik, nem tetszik, a Szovjetuniónak garanciákra van szüksége, hogy magyar területről, vagy azon keresztül a Szovjetunió biztonságát nem fe­­nyegeü veszély és határai mentén nem kelet­keznek háborús feszültséggócok, pl. román­magyar. Értelmeden, hogy a tizenegymilliós magyarság egy 270 milliós szomszéddal — történelmi sérelmek vagy bármi más okból — ne legyen jó viszonyban (lásd francia­német történelmi viszony). Magyar semle­gesség nincs és nem is lesz a Szovjetunióval (vagy bárkivel) szemben. Ezt a szovjet sem engedné! Lehet, hogy a szó: „engedné", magyar ál­forradalmároknak és sztyeppéi lovasparancs­nokoknak nem hangzik jól, de — sajnos — arra, hogy Magyarország legalább akkora és olyan erős nagyhatalom legyen, mint a SzU, még pár ezer évet várni kell! (37 évesen az embernek erre már valahogy nincs türelme.) A másik probléma jóval bonyolultabb, és azt hiszem, hogy még az őszintén jót akarók is ritkán veszik figyelembe. Pedig legalább olyan fontos, mint az előző. Nyugat-Európának nem, az Amerikai Egyesült Államoknak még annyira sem érdeke egy demokratikus keleti blokk, a Szovjetunió demokratikus fejlődése pedig (hosszú távon) egyenesen amerikai nemzeti érdekeket sértene. Ha meggondoljuk, hogy a demokrácia mennyi értelmes energiát szaba­dítana fel a SzU-ban, hogy ipara és mező­gazdasága „beláthatatlan sebességgel" fej­lődne — esetleg hamarosan túlfej lódné az USA-t, mert természeti adottságai kiválóak! —, akkor könnyen belátható, hogy az USA­­SzU ellentét „a bajkeverés szintjén" mozog, amerikai oldalról. (A háborús részt másokkal vívatják a világban.) S ha veszélyes konflik­tusok — Disznó-öböl, Vietnam, Granada — adódnak is, ezek csak ennek a mindkét fél által tudott és elfogadott „egyezségnek” a túllépéséből következnek. (Az egyezség be nem tartása — természetesen — a Szovjet­unió érdeke. Ez vitathatatlan.) Ez a felelős, vagy felelőtlen „napközisdi”, s persze a klikkbe való bejutás, szülte Mao agyában a kettős imperializmus elméletét. A világot ma sokkal inkább jellemzi a nemzeti érdekek mindenáron való érvényesítése, mint azt a nacionalizmus fénykorában valaha is elképzelték. A román politikai agytumor ezért (is) bocsánatos betegség. „Bajkeverő eszköz” a propagandaharcban, és ugyan­akkor az USA és a SzU sem lát mást benne, mint „érthető" nemzeti fellépést a világpoli­tika színpadán. Magyar nemzeti érdekek védelme tehát sokkal „szimpatikusabb” fogadtatásra találna ugyanitt ha a magyar politika tudná, hogy kinek, mire, mikor és hogyan van igénye. (Mert becsületre a kutya sem kiváncsi.) Magyar nacionalizmustól nem kell félni. Félni a nemzeti tudat sorvadásától kell! És ha a magyar külpolitika és diplomácia makacsul Tűz Tamás: TÉLVÁRÁS várjuk a havat dehogy várjuk itt terem az úgyis hamar cipótalpunkon az a pár lyuk a járda locs-pocsába hal tegnap már szállingózott egy-két tétovázó lágy hópihe aztán kiadta szűzi lelkét és átolvadt a semmibe de megjön majd a puha vastag fehéren izzó hólepel amin szép angyalok suhannak s ezer boróka térdepel Akik nem születtek meg (Folytatás az 1. oldalról) szerint csaknem kizárólag a 15 éven aluliak, vagyis a gyerekek és kisgyerekek korosztá­lyának a további létszámcsökkenése okozza. Csökkenése? Zuhanása! Nem, erre már nincs más szó. Zuhanás. Zuhanás a mélybe. A mélységes semmibe. Gondolják meg, 15 év választ már csak el a 2000. évtől, amikor — ha így haladnak to­vább a dolgok — annyi gyerek lesz csak e hazában, amennyi legfeljebb egy 6 és fél mil­liós népesség utánpótlásához elegendő. Hiába leszünk országosan még mindig 10 millió­nyian, ha elvesztjük a jövőnket. Jaj, dehogy sürgetek én harsányabb ma­gyarságot! De a nemzeti önismeret és önvé­delem szükséges minimumát, a közös cselek­vés feltétlen felelősségét, azt igen és igen és igen! Bár szívem mélyén, bevallom, ott rág a kétely: nem késtünk-e el? Nem gondolkodik­­e már — nyíltan vagy titokban, vagy az ön­tudatlanság tompa ködében — a társadalom többsége is úgy, mint dr. Sz.L., aki az Élet és Irodalom népesedési vitájához szegedi kelte­zéssel és pontos postafiókszámmal küldött hozzászólásában kereken kimondta: „A mai kor individualista embere élni a­­kar és nem szaporodni." Tudjuk, hogy csalóka evangélium ez. Bol­dog csak az leheti már itt a földön is, aki megtanul másokért áldozatot hozni, mások­nak örömet szerezni. Először is a maga csa­ládjában, már akinek ez megadatik, de azon jóval túl is. Van-e még kiút? Hiszem és vallom, hogy van, de csak sub specie aeternitatis. Ahogy a magtalan, vén Abrahámot — a majdani Ábrahámot — vitte ki Isten egy éjjel a sátra elé: „Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat — ha ugyan megszámlálhatod —, és mondta néki: — így lészen a te magod.” (Az lÓH5. szepl. 14-i szárszói konferencián elhangzott előadás rövidített változata.) (Reformátusok Lapja) és következetesen (néha kockáztatva is) nemzeti érdekekért harcolna különböző fóru­mokon, az az USA és a világ demokratikus részéről megértést, a Szovjetunió részéről pedig respektust jelentene. (Az 56-os forra­dalom legnagyobb felismerhető eredménye ez a respektus. Tovább-nem-fejlesztése az év­század legnagyobb magyar baklövése lenne!) A Szovjetuniót ma sokkal kevésbé foglal­koztatja Európa — Magyarország, Jugoszlá­via és Románia pedig szinte csak rutinból —, mint azt az otthoni szuperkommunisták és az itteni lengógatyás álforradalmárok gondol­ják. A világpolitika színpadán soha még ilyen árnyékba nem kerültünk. (Ugyanakkor pl. az északi államok semlegessége mogé lassan odakúszik egy kérdőjel!) Ha a magyar politika ezt most elmulasztja kihasználni, nyugati hőseink pedig tovább vi­­csorgatják megmaradt fogaikat, akkor ki tudja, mikor jön még egy olyan történelmi helyzeti amikor ezt megtehetjük. Ehhez Rá­kosi élesztgetése éppoly fölösleges otthon, mint bugyuta nyilaspalánták röfögése itt. Magyarországon nincs demokrácia. De annak kell lenni! Különben a lét elveszti értelmét és odajutunk, hogy az USA-ban többen fogják beszélni nyelvünket mint ott­hon. „A bableves legyen bableves!" — mondta Kádár. De ez a magyar politikára nem vonatkozhat Mert ha néha steak-nek. néha ruszlinak nevezzük is, attól még az. ami. Bableves politikus-módra.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents