Nyugati Magyarság, 1985 (4. évfolyam, 2-12. szám)
1985-11-01 / 11-12. szám
1985. november-december Nyugati Magyarság — Hungarians of the West MICHNAY GYULA: n - r Szökés a recski haláltáborból* 3. rész A recski kényszermunkatáborban az egyik legkedvesebb barátom Dénes István volt, szinte testvéreknek tekintettük egymást. Ő egy másik barakkban lakott, ám ha csak tehette, egy röpke pillanatban mindennap meglátogatott. Ezen a reggelen is benézett hozzám, amikor éppen a barakkban tartózkodtam. — Na, hogy vagy, Jules? Mi újság? — kérdezte szokása szerint. Az izgalom annyira erőt vett rajtam, hogy gorombán válaszoltam neki, talán életemben először: — Pistikém, sürgősen menj innen a fenébe! Dénes megütközve nézett rám: — Jules, megháborodtál? Mi bajod? Én nem hagytam fel a gorombasággal, ingerülten szóltam rá megint: — Fogd magad és kotródj! Szegény Dénes István méltatlankodva kullogott el, nekem pedig majd megszakadt a szívem; elzavartam a legjobb barátomat. Nem mintha attól tartottam volna, elárul, hanem azért, mert nem akartam, hogy bármit is megtudjon a szökési tervünkből, hiszen tudhattam, a szökésünk után úgyis előveszik a nyomozók, s ha semmit sem tud, könynyebben úszhatja meg a faggatást. Bántott az is, hogy búcsúzás nélkül hagyom a táborban, meg az is, nem viszem magammal. De szó sem lehetett arról, hogy a szökési tervbe belevonjuk, sajátosan pesti fiú volt, gyenge fizikumú, aligha tudott volna eligazodni a természetben s nem bírta volna a szökéssel járó fáradalmakat. * A vasárnapi foglalkoztatásnál ugyan minden munkabrigádnak megvolt a kijelölt munkahelye, de ilyenkor volt némi lehetőség arra, hogy a társaink valamelyest összekeveredjenek. A felügyelő AVH-sok sem tudták megállapítani, ki melyik brigádba tartozik. Ezen a reggelen másik jó barátommal, Cseh Ödönnel, gyeptéglát szállítottam hordsaroglyán az ÁVH-s barakkok körüli füvesítéshez. Ahogy a nap kúszott feljebb és feljebb, úgy lettem egyre izgatottabb, türelmetlenebb és a legnagyobb gondom az volt, hogyan tudok megszabadulni Cseh Ödöntől? Végül is ó oldotta meg a problémát, letette a hordsaroglya egyik végét és közölte, elmegy a dolgát végezni. Fellélegeztem s gyorsan eltűntem az erdőben, indultam a megbeszélt helyre, ahol Mózes Mihály már várt rám. Nemsokára feltűntek az erdei úton Lőcsey Gézáék is. Lőcsey oldalt ment, szinte elegáns volt az ÁVH-s egyenruhájában. „Géppisztolyát" kicsit hanyagul lógatta a vállán, úgy, ahogy a tábor területén fegyverrel közlekedő őrök szokták. Sapkáját mélyen a szemére húzta, ennek ellenzője egészen beárnyékolta az arcát. A sort Stern Pál és Stern Mendel nyitotta meg egy téglával megrakott hordsaroglyával. Haraszti József és Kertész Géza ugyancsak hordsaroglyán egy teli cementes zsákot cipeltek. Kihut József szerszámokat, lapátot, keverőkanalat vitt a vállán, Mózes Mihály és jómagam egyegy nagy szikladarabot vittünk a hónunk alatt. A korábbi félelemmel, kétkedéssel teli izgalom eltűnt belőlem, s végtelenül nyugodtnak tűntek a társaim is. Lehetséges, éreztük, élet-halálról van szó, s talán ilyenkor az érzések elkerülik már az embert. A szivem sem dobogott jobban, mint máskor, amikor feltűnt előttünk a kerítés. Lopva Lőcsey Gézára néztem, aki olyan unalommal kísért bennünket, hogy meghazudtolta bármelyik, a vasárnapi szolgálat miatt kesergő őrünket. Közeledtünk a kerítés felé, talán csak húsz méter lehetett még hátra. Ahogy említettem már, az őrtornyok 25-25 méternyire lehettek a középen vágott kerítésnyílástól. A baloldali őr egy pillanatra ránk villantotta a tekintetét, majd más irányba fordult; a jobboldali toronyban álló közömbös arccal nézte csoportunkat. Már majdnem elértük a kerítést, amikor Lőcsey Géza a szájában tartott cigarettájából még húzott egy mély slukkot, majd széles ívben messzire dobta a cigarettavéget Kihut József, vállán a szerszámokkal, a csikk után ugrott. Jó pár lépést kellett megtennie, amíg elérte a ritka kincset. A bennünket eddig közömbösen figyelő jobboldali őr tekintete ösztönösen a sorból kiugró emberre villant, s érdeklődéssel nézte, hogyan keresi meg Kihut az alacsony gaz között a cigarettavéget Mindezt előre megbeszéltük, sót le is játszottuk. Legtöbbet azért aggódtunk, hogy Lőcseyt felismeri valamelyik toronyban szolgálatot teljesítő őr. Lőcsey utolsó slukkja is előre kiszámított volt: amíg hosszan, mélyen szívta a cigarettát, a jobb keze eltakarta a jobbról lévő toronyban álló őr figyelő tekintete elől az arcát. Ha történetesen a baloldali őr figyelte volna a csoportot, akkor balkezével fogta volna a cigarettáját. Számításunk bevált Amíg az őr Kihut Józsefet figyelte, Lőcsey Géza elérte a kerítést, nyugodt mozdulatokkal kiakasztotta a szögesdrótszálakat s ekkor mindkét toronyból már csak a hátát lehetett látni. Átlépett a résen, oldalra állt lövésre készen tartott „géppisztollyal"; megint csak a hátát láthatták az őrök. Mi zárt rendben vittük át terhűnket a kettős szögesdrótkerítésen vágott résen. Ahogy átértünk, néhány másodpercre megálltunk, hogy Lőcsey visszaakaszthassa a drótszálakat, majd nyugodt léptekkel elindultunk a tábort körülfogó, kitisztított irtáson át az erdőben épülő robbanóanyag-raktár felé, ahová már nem láthatott egyik őr sem. Úgy hiszem, ki kell javítanom önmagamat: lépéseink inkább csak nyugodtnak látszottak, valójában talán ez volt életem leghosszabbnak tűnő útja, s valahol belül minden kis gallyroppanásra reagáltam. A kerítéstől az erdőig talán csak ötven métert kellett megtennünk, de ez akkor hosszú kilométereknek tűnt. Szinte legyőzhetetlen érzéssel birkóztam, amely azt sugallta, hogy dobjam le a hónom alatt szorított követ s rohanjak be az erdőbe, mitsem törődve azzal, hogy a tornyokban őrködő ÁVH-sok még szemmel tarthattak bennünket Ám parancsoltam idegeimnek, parancsoltam a lábamnak, kezemnek, hogy végezzék el a számukra rendelt feladatot Annyira erre koncentráltam, hogy szinte mással nem is törődtem, nem láttam a mellettem haladó társaimat, a bennünket kísérő Lőcsey Gézát, csupán az erdő zöldjét, de ezt mintegy elérhetetlen távolságban. Végre elértük az erdőt s a fák lombjaitól már nem láttuk a kerítést, az őrtornyokat Fellélegeztem. Hirtelen kiszélesedett előttem a világ, láttam megint a kék egek a ragyogóan sütő nap fák között áttörő sugarait, erdei virágokat, madarakat A kényszermunkatábor pedig a bányájával, barakkjaival, őreivel valahol messze mögöttem maradt, mintegy acélkeménységű anyagból készült tömör fallal elszigetelve, amelyen az imént valamilyen csoda révén éppen keresztültörtünk. Azután megint elfogott a szorongás: vajon mikor fedezik fel a szökésünket? Nem fogott-e gyanút valamelyik őr, amiért vasárnap egy munkacsoport ment ki a robbanóanyag-raktárhoz? Vajon az őrök közlik-e az őket felváltó ÁVH-sokkal, hogy a kerítésen túl van egy csoport, amelyiknek vissza kell jönnie? S ha az őrök nem vennék észre a szökést, akkor vajon mikor jönnek rá a táborban, hogy nyolc ember hiányzik? Mennyi időnk van addig, amíg nem indulnak el utánunk? Meghánytam-vetettem a lehetőségeket. Ha minden jól megy — gondoltam magamban —, közbe nem jön valami, akkor délnél hamarabb nem fedezik fel a szökésünket. Ám délben egészen biztosan rájönnek, hogy hiányzunk, hiszen vasárnap rendszerint délben is tartottak létszámellenórzést. De ez a vasárnapi létszámellenőrzés gyakran jóval később történt, mint déli tizenkét óra; előfordult hogy csak fél kettőkor, mert a szolgálatos ellenőrző tiszt csak később került elő az ÁVH-s étkezdéből. Előfordulhat hát, szőttem tovább a gondolataimat hogy négy órai előnyünk is lehet. Ezalatt pedig elég messzire juthatunk, s mennél messzebbre jutunk, úgy növekszik a felkutatandó terület nagysága, meg a vállalkozás sikere is. Már korábban kieszeltem egy tervet ha sikerül kívülre kerülnünk a táborból, hogyan mehetnénk tovább. Ez a terv igen merész volt, s talán nem is vettem figyelembe minden eshetőséget, ám ma sem tudom, nem valósíthattuk volna meg? Elképzelésem szerint már az első nap el kellett volna érnünk a csehszlovák határt, ami a recski kényszermunkatábortól mintegy harmincöt kilométer lehetett légvonalban, ezt az utat még bujkálva is megtehettük hét-nyolc óra alatt s már késő délután tikár Csehszlovákiában lehettünk volna A magyar-csehszlovák határt korántsem őrizték úgy, mint a nyugati határt; úgy emlékszem, hogy csupán az ún. átkelő helyeken volt állandó határőrszolgálat. Arra számítottam, hogy mind a nyolcán együttmaradunk, s ha nem is csoportosan, de egymás közelében kelünk át a határon, majd Csehszlovákiában feltartóztatunk egy teherautót, amellyel elérjük az osztrák határt. Számítottam arra is, hogy a szökésünk napján csak Magyarország területén keresnek bennünket s csak később riasztják a cseheket, amikor mi már talán át is értünk Ausztriába. Persze, ennek a tervnek is sok gyenge pontja volt. Nem volt megfelelő ruhánk, hiszen civilruhához a táborban nem juthattunk, nem volt egyetlen fillérünk sem, nemhogy cseh koronánk. A nyelvvel még csak elboldogultunk volna valahogy, de fogalmunk sem volt, milyen viszonyok uralkodnak Csehszlovákiában. De hát akkor, amikor ezt a tervet kiokoskodtam, sokat nem törődtem efféle „kicsiségekkel”, hiszen a lényeg az volt, hogyan kerülünk a szögesdrótkerítésen kívülre. Meg valószínű, hogy nem is voltam képes ezekben az időkben arra, hogy a lehetőségeket reálisan mérjem fel. A rabságban tartott, a világtól hermetikusan elzárt ember ítélőképessége megromlik, az idő- és távolságérzékelése a képzelet világába csúszik: számunkra a legtávolabbi pont a szögesdrótkerités külső oldala volt; minden, ami ezen már túl létezett, szinte távolság nélkülinek tűnt. Magyarul: a tőlünk pár kilométernyire levő község alig volt valamivel messzebb, mint Budapest, Párizs vagy London. Ezért ítélhettem meg talán anynyira könnyelműen azokat a nehézségeket, amelyek a táborból való szökés után ránk vártak. De erről a tervről csakhamar le kellett mondanom. Alig értünk be az erdőbe, társaim jó része ledobálta a cipelt holmikat és mintegy pánikba esve, dél felé kezdett rohanni. Lőcsey Géza, Mózes Mihály s jómagam nem követtük őket s szerettem volna utánuk kiáltani, nem ebben állapodtunk meg, hiszen a terv szerint északnak kellett volna tartanunk. De nem kiálthattam, még mindig közel voltunk a tábor kerítéséhez, az őrökhöz. Lőcsey Géza maga volt a megtestesült nyugalom; míg én kétségbeesve, tanácstalanul álltam, ő csak mosolygott. Még mindig a kezében tartotta a fagéppisztolyt s ezt csak akkor dobta el, amikor hármasban megállapodtunk, észak felé indulunk el mégis; jóllehet be kellett látnunk, hármasban az eredeti tervünket, hogy átmegyünk Csehszlovákiába, már nem tudjuk véghezvinni. A Zagyva folyót szerettük volna mielőbb elérni, hogy annak mentében ne veszítsük el az irányt. A tábortól nem messzire, egy kis völgyecske mélyén, tiszta vizű patak folydogált, nagyot ittunk belőle. Azután átugrottunk a túlsó oldalára, ott eltávolodtunk a medrétől vagy száz méternyire, majd ugyanezen a nyomon visszajöttünk s belegázoltunk a vízbe. A vízben haladtunk tovább jó néhány száz métert, s amikor megint szárazra léptünk, elővettem a zsebemből a régóta rejtegetett klórmeszet, amelyet a tábori latrinákat fertőtlenítő társainktól loptam s azzal jól bedörzsöltük a csizmánk talpát. Szükséges óvóintézHorváth Elemér: LÓTUSZVIRÁG Nem hiszem hogy értelme volt robotolni Cheops piramisán vagy Szemirámisz függókertjein s aki fölgyújtotta Diána templomát nem csinált mást mint folytatta Prométheuszt Michelangelo pietájához elég egy kalapács Thomas Mann műveihez egy gyufa Tel Avivban tilos a Parszifál Moszkvában Marx milliomos Ennek ellenére rendszeresen fogat mosok megformálom ami eszembe jut s elképzelem magamnak a jövőt teljesen illúziómentesen s egy jelentéktelen planétán Kolumbán Miklós: AZ UTAZÓ Apám azt mondta, menjek egyetemre. Négyezer tengeri mérföldet kellett megtennem hozzá. Becsomagoltam: pizsama, három kiló kolbász, két szótár, mindegyik egy-egy világnyelvből. A pályaudvarra anyám kisért ki. Ötven méterrel mögöttem bandukolt annyira függetlennek véltem magamat A hid alatt a Dunán ropogva karamboloztak a jégtáblák. A járókelők puffadt nagykabátot viseltek. Az ajándékcipeléstől fáradtan csodálták a karácsonyfa-fényeket engem észre se vettek. Jegyet váltottam. Megígértem, hogy írok és pizsamában alszom. Mielőtt kibújt volna házából a vonat sikerült egy meleg fülkébe húzódnom. A katonák disszidensek után kutattak. Csend és szuronyvillogás parancsolt tiszteletet körülöttük. Ez volt a divat akkoriban. Vasárnapi ruhám és naiv tekintetem megmentett tőlük. Láttam az ablakból anyám arcát; rosszkedvű volt mint egy közönséges hétköznapon. Nem integetett, csak álldogált nedves zsebkendőjét gyűrögetve. Mintha tudta volna, hogy az utazók többnyire fényévnyi távolságban találják meg az otthonukat. (Oláh János fordítása) kedésről volt ez, biztosak voltunk abban, az AVH-sok nyomunkba küldik a betanított rendőrkutyáikat. Lehetséges, már a vízbegázolás is elegendő lett volna, ám mi biztosak akartunk lenni a dolgunkban: a vizes csizmatalpra szórt klórmész azonnal gázt fejlesztett, s nincs az a kutya, amelyik ettől ne zavarodnék meg. Egy magaslatra értünk, ahonnan láthattuk a tábor őrtornyait. Felmásztam egy tölgyfára, hogy jobban belássak a tábor területére; szabad szemmel is tapasztalhattam, az ÁVH-sok körletében szorgalmasan dolgoznak a társaink, ami azt jelentette számunkra, a szökésünket még nem vették észre. A magaslat elhagyása után kereszteztük a Csevice patakot, ebbe is belegázoltunk, majd megint klórmészt szórtunk a csizmánkra. Törtettünk sebesen észak felé. de csakhamar észrevettük, hogy ebből az irányból a Parádfürdő keleti végén lévő házak cseréptetői piroslanak, így nyugatnak fordultunk, hogy a lakott helyeket elkerüljük. Tartottunk az ezen a környéken különösen vasárnap előforduló kirándulóktól is. Lőcsey Géza ÁVH-s öltözete nemigen lehetett gyanús, de a Mózes Mihály nadrágján, meg az enyémen is, még rajta volt a piros miniumcsik. Alacsony bokrok, cserfák védelmében egy dombvonulaton mentünk tovább s valahol Párád és Parádfürdő kozott kereszteztük a Tárná patak egyik ágát. Jobbról feltűnt a Kál-Kápolna és Kisterenye közötti vasútvonal, igyekeztünk ezzel párhuzamosan haladni észak felé, hogy a Zagyva völgyét érjük el. Ekkor láttuk, hogy az eredeti északi irányunk nem is volt jó, inkább észak-nyugati irányban kellett volna indulnunk Kisterenye felé. (Folytatjuk) * Fejezet a Sztáray Zoltán szerkesztésében megjelenő dokumentum-kötetből. : MEGJELENT! Sztáray Zoltán „HUDSON-PARTI ÁLOM” című elbeszélés-kötete. Az egész-vászonkötésú. 160 oldalas, igényes kiállítású könyv jutányosán megállapított ára: US$10.00 és US-SI 50 postázási költség Megrendelhető: PÜSKI-CORVIN, 251 East 82nd Street, New York, N.Y. 10028, U.S.A.
