Nyugati Magyarság, 1985 (4. évfolyam, 2-12. szám)

1985-11-01 / 11-12. szám

14

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West

1985. november-december

Hagyományőrző tánccal-dallal is együtt a Szellemi Hazában

MAGYAR JUDIT, a Hungária tánccsoport egyik vezetője beszámolója a Budapesten, 1985. aug. 19-20-án rendezett I. Magyar Népművészeti Fesztiválról. (Részletek)

2. (befejező) rész

Augusztus 12-én délután már gyakorlóruhába öltözve, kedves Délibáb-os zenészbarátainkkal közösen készülődtünk a 13-ára beütemezett, zsűri előtti szakmai bemutatónkra. A Délibáb könnyedén és folyékonyan kisért bennünket. A zenei anyagot július folyamán adtam át nekik magnetofonszalagon és a Fesztiválra már tökéletesen játszották.

Amíg a Hungária és a Délibáb saját munkájába mélyedt az egyetem „R" épületének legfelső szintjén, az alsóbb emeletek is zenétől, dobogástól, csapásolástól voltak hangosak. Az egyik nagyobb előadóteremben már folytak a szakmai bemutatók.

A szereplők és a rendezők egyaránt tisztában voltak azzal, hogy nem kis feladattal állnak szemben és a Fesztivál sikerrevitele nem lesz gyerekjáték.

Egyik szabad percünkben megszólítottam a szabadkai táncosokat, hogy ismerkedjenek meg a mi csoportunk tagjaival. Nagyra tágult a szemük, amikor rájöttek, hogy magyarul, méghozzá igen jól társaloghatnak.

Sok hasonló megható, a világ két különböző végéből érkezett magyar közös kötelékre találásáról bizonykodó pillanat adódott a Fesztivál során. Egy másik epizód például: a mi csoportunk ugyanott volt elszállásolva, ahol az egyik felvidéki együttes. Első este a kollégiumtól egy utcányira, egy sörkertben üldögéltünk és meghivtuk asztalunkhoz a felvidékieket. A szívességet másnap azzal viszonozták, hogy meghívtak a Táncházukba, amit a kollégium társalgójában tartottak. Együttesük cigányzenészei és a Délibáb két Bélája kiváló muzsikát játszott, végül egyik nótát a másik után fújtuk. Csodáltuk magyar temperamentumukat, ahogy ők sem győzték mondogatni:

— Biztos, hogy ti Amerikából jöttetek? Olyan magyarok vannak ott, mint ü vagytok? Mi nem ezt halljuk az amerikai magyarokról otthon. . .

Augusztus 14-én kora reggel minden egyes csoport az ország más és más irányába indult, hogy egy-egy helyi tánccsoport vendégeként három napon keresztül ismerkedjék a vidéki élettel és a néptáncmozgalommal. Velünk Debrecen felé szaladt autóbuszunk.

Buszsofőrünk kitűnő idegenvezetőnek bizonyult. Érdekes történelmi adalékokkal szolgált a városokról, amelyeken áthaladtunk. A gyerekek agyában addig elvont fogalomként szunnyadó falunevek, földrajzi egységek, tájképrészletek, amikről már a magyar iskolában tanultak vagy népdalokból hallottak, sorról-sorra öltöttek három dimenziót. Amikor a Bag felé lekanyarodó út jelzőtáblájához érkeztünk, a lányok egységesen a „Sej, árpa, árpa...” kezdetű nótába kezdtek, s abba sem hagyták addig, míg a Bagi Karikázó összes népdalát végig nem énekelték.

A Nagyalföldön felsoroltuk közösen az állatfajtákra vonatkozó különböző kifejezéseket és ellenőriztük, hogy a hortobágyi hid valóban kilenc lyukra van-e állítva.

Kora délután érkeztünk Debrecenbe. Vendéglátóink, a debreceni Népi Együttes tagjai már kész elszállásolási beosztással vártak ránk. Csoportunk tagjai kettesével, hármasával a helybeli táncosok családjainál lettek elhelyezve. A vendéglátásnak ezt a formáját alkalmazták a Fesztiválon résztvevő csoportok legtöbb esetében, és 400 külföldi táncost véve, elképzelhető ennek az akciónak a vendég és a helyi magyarok közötti kulturális és társadalmi kölcsönhatása.

Háromnapos debreceni tartózkodásunk alatt kétszer léptünk fel. Az első a Debreceni Népiegyüttes műsorának keretében a Nagy-KEDVES OLVASÓINK!

Az ünnepek alatt, amikor rokonok, barátok jönnek össze, jó alkalom kínálkozik arra, hogy vendégeik vagy vendéglátóik figyelmébe ajánlják lapunkat. Az együvétartozás ügyét, a tefjes magyarságot szolgáljuk. Kérjük, segítsenek hozzá bennünket munkánk folytatásához, támogassák lapunkat!

erdői Szabadtéri Színpadon volt, augusztus 14-én este. Dr. Béres András. Hajdú-Bihar megye népszokásainak és táncainak jól ismert kutatója és feldolgozója ékesszóló bevezetőben mutatta be együttesünket, ecsetelve utunk célját és jelentőségét, a mintegy 2000-es közönségnek. Ifjúsági csoportunk itt Dunántúli Ugrást adott elő, Karen Whitman széki népdalokat énekelt a Délibáb együttes kíséretében, a nagycsoportnak pedig lehetősége nyílt itt a „Tánc az emigrációról” c. koreográfiát bemutatni. A nézőtéren ültek a debreceni Nyári Egyetem külföldi hallgatói is. Előadásunkat lelkes tapssal jutalmazta a közönség.

Hajdúszoboszlón a csoportunkat körülvevő közönség kezdetben talán 200 fő lehetett, amely az előadás folyamán jóformán megkétszereződött. Az ország legkülönbözőbb pontjairól valók voltak jelen, s jó részük ún. „beutalásos" betegszabadságát vagy rendes nyaralási idejét töltötte. Mindenre gondoltak, csak arra nem, hogy éppen Hajdúszoboszlón egy Amerikából érkezett csoporttól magyar néptáncot fognak látni.

Férjem, Kálmán összekötő szövege segített felvilágosítani őket arról, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk. Mindez még tovább fokozta érdeklődésüket és elismerésüket. Bizonyára valamennyien hallottak már arról, hogy Amerikában élnek magyarok, talán némelyiket ott élő rokonai is meglátogatták már, vagy ők maguk jártak odaát, de hogy ez a ropogós kosztümökbe öltözött, éneklő, bokázó és csizmaverő gárda nem a szomszéd faluból jött, hanem az Atlanti Óceán túlsó partjáról — hihetetlen. Sorra öleltek minket és könnyes szemmel kérték Isten áldását munkánkra. Ez az erkölcsi siker alátámasztotta azt a meggyőződésünket, hogy közös magyarországi látogatásunkkal a magyarmagyar közötti jobb megértést segítjük elő. Ha meggondoljuk, hogy a többi együttesnek is valószínűleg hasonló élményei voltak, óriási méreteket ölt ez a jelenség.

Augusztus 17-én, kora reggel indultunk vissza Budapestre és már útközben edzettük magunkat az elkövetkező napok szellemi és fizikai erőpróbáira.

Augusztus 18-án már a Margit-szigeti Szabadtéri Színpadon gyakoroltunk, a kosztümös főpróba pedig augusztus 19-én, délelőtt 10-től délután 2-ig zajlott le, tekintélyes létszámú közönség előtt.

Az augusztus 19-i előadásra 4000 magyar gyűlt egybe, hogy saját népének a sors által idegen földre vetett, vagy az óhazától már távol született 400 tagjának saját hovatartozását táncban, zenében megnyilvánító előadását megtekintse. így tisztelgett a hazai közönség a külföldi magyar táncosok előtt, amiért azok nemcsak azt a fáradságot vették, hogy szülőhazájuk vagy elődeik hazájának táncait megtanulják, hanem arra is vállalkoztak, hogy a külföldi magyarság öntudatának hirét az óhazába is elvigyék.

Milyen volt végül is összeállításában a színpadi műsor és hogyan jutott kifejezésre benne az egyetemes magyarság szemlélete, amelyről írásom elején említést tettem? Ez utóbbi mindjárt a nyitójelenetben megnyilvánult: először a három hazai együttes (gyöngyösiek, pécsiek és bogyiszlóiak) vonultak be dudaszóra. Hozzájuk csatlakoztak a határon tüli táncosok, akik egy élettel teli dunántúli táncot jártak el. Ebben a jelenetben a magyar néptáncosoknak a világ négy sarkából összejött közössége képviselte az egyetemes magyarság eszméjét.

A nyitókép egyébként egy hatalmas falusi ünnepséghez, vigadalomhoz hasonlított és ezt a benyomást csak megerősítette a népi versek stílusában írt és előadott üdvözlő szöveg, írója Falvay Károly, tolmácsolója pedig Balogh Márton volt, a Népi Együttes egykori táncosa, jelenleg önálló népi énekes. A beszédben minden egyes csoport említésre került.

Ezt követte — igen hasonlóan a Hungária Emigrációs táncának vezérvonalához — az óhazától való elválás szomorúságának és az újhazába való érkezés jelenségének érzékeltetése. Ekkor vonult színpadra felnőtt csoportunk, a Thunder Bay-i Budapest csoport készséges táncosainak társaságában és egyetlen citera kíséretére elénekeltük a „Tánc a kivándorlásról” c. koreográfiánk nyitódalát:

Sűrű, sötét felhők vándorolnak az égen, Maradásom nincs ezen a vidéken;

Az van írva rá a vándorfelhőkre,

Isten veled, Magyarország, örökre!

Aztán az új haza iránti vonzódást ecsetelték azok az együttesek, akik befogadó országuk táncaiból is hoztak a Fesztiválra ízelítőt. A Hungária (New Jersey) és a Budapest (Thunder Bay, Kanada) csoport „square dance”-et járt, a strasbourgi, ill. helsinki lányok francia, ill. finn táncokat mutattak be.

A színes, lelkes műsort a szatmári táncrend: Verbunk és Csárdás zárta. Ebben ismét

megjelent az összes táncos és együtt forogtak, énekeltek a jól ismert és kedveit szatmári muzsikára. A közönség kívánságára a finálét többször is meg kellett ismételni, s így ért fokozatosan véget az emlékezetes, izgalmas este. A műsort Táncház követte a szabadtéri színpad bejárata előtti Víztoronynál. A zenét a Muzsikás együttes szolgáltatta. Éjfél után 1 óra volt már, mire elcsendesedett a sziget

Augusztus 20-i nyilvános programunk eltért a 19-itől annyiban, hogy délután egy kosztümös menettáncban vettünk részt a pesti Korzón, majd vízibuszok a Margitszigetre szállítottak bannünket Az éló zene és az ének végig nem szűnt szólni.

Az augusztus 20-i műsort 2000 néző látta és az minden tekintetben úgy folyt le, mint az előző esti előadás. 1985. augusztus 20-a volt Budapesten, de éppúgy lehetett volna 50 évvel korábban, a Szent István-napi Gyöngyösbokréta idejében is. Az igaz magyar hagyomány szelleme töltött el szereplőt, nézőt egyaránt.

99

IFJÚSÁGI FÓRUM”

— Faust Ilona rovata —

A magyarság legégetőbb kérdése napjainkban: Erdély. Az emigrációs magyarság másik égető erkölcsi problémája: vajon meg tudjuke tartani kultúránkat hagyományainkat, nyelvünket? Meg tudjuk-e őrizni magyarságunkat?

A Nyelvünk és Kultúránk 1985. júniusi (59.) számában olvashattuk Nagy Károly beszámolóját a San Fernandó Völgyi Magyar Református Egyház havonta egy alkalommal tartott, de akkor kétnapos hétvégi iskolájáról. Többek között a következőket írja:

„...Az iskola ez évben (84/85) 76 beiratkozott tanulója minden hónapban egyszer, szombaton reggel 9.30-kor kezdi a .gyermeknapot’ templomi megnyi tóval. 10- től délután 1.30-ig négy tanórán folyik a formális oktatás. A közös ebéd után kirándulásra viszik a diáksereget: egy közeli parkban sportolnak és játszanak uzsonnáig. Visszatérve két szakköri foglalkozás várja őket, majd vacsora után műsoros tábortűz, filmvetítés fejezi be a napot.

Vasárnap reggel vallásóra és játék a program. Délelőtt 11-kor magyar istentiszteleten vesz részt az iskola, ekkor már a szülőkkel együtt. A másfél napos gyermeknap közös ebéddel zárul, de néha még vasárnap délutánra is jut egy-egy műsorra, összejövetelre alkalom.

így tulajdonképpen havonta egyszer, két napon át magyarul ,élnek' a gyermekek: magyarul tanulnak és játszanak, imádkoznak és énekelnek, étkeznek és sportolnak, barkácsolnak és szerepelnek, alszanak el és ébrednek fel. .. ”

Ennek az iskolának 15 tanulójával beszélgettem. Kislányok mind, a fiúkat jobban érdekli a foci ebben a korban. Kilencen az Államokban születtek, hatan az utóbbi években érkeztek. A diákok kor szerinti megoszlása: kilencéves Faust Kata, Kékessy Csilla és Máté Réka; tizenegy éves Balogh Emese, Csicsics Edina, Kékessy Kinga és Undi Edit; tizenkét éves Foltényi Kriszta, Pallos Kriszti, Palotay Júlia, Palotay Márti, Papp Edit és Somogyi Zsuzsa; tizenhárom éves Veres Erzsi és tizennégy éves Papp Vera.

A gyerekek szinte kivétel nélkül szüleiktől, nagyszüleiktől tanulták a nyelvet, az anyatejjel szívták magukba magyarságukat Az iskolában minden gyermek jól beszél magyarul, az olvasás már nehezebb. Nyelvtani tudásuk bizonytalan, helyesírásuk gyenge.

Első kérdésem így hangzott: Tudsz-e magyarul olvasni? — Meghatóan őszinték, ahogy önmagukat látják: „Persze hogy tudok!” „Természetesen, szeretek olvasni.” — „Elég jól.” — „Érzésem szerint jól, de angolul jobban.” — „Gondolom, jól.” — „Csak kicsit.” — „Nem jól.” — Sorolhatnám a válaszokat amelyek hasonlóak, néha azonosak. Hármas-négyes csoportokban beszélgettünk, igazából nem egymást ismételték, önmagukat adták.

Szereted-e a magyar nyelvet? — kérdeztem kissé szorongva. Ez számomra az egyik mérvadó kérdés. A válaszok szívből jöttek, örömmel töltöttek el. Az itt születettek szinte egyhangúan lelkesedtek: „Szeretem, mert nagyon szép!” — „Szeretem, mert anyanyelvem.” — „A magyart szeretem jobban, mert ezt a nyelvet nem beszélik sokan Amerikában.” — „Szerintem a magyar az egyik legszebb nyelv." — Az otthonról jöttek az angolt részesítették előnyben, nekik most az a fontosabb, s nem utolsósorban jóval könnyebb.

Tudják-e az iskolában, hogy magyar

vagy? — fűztem tovább. — Gyermeke válogatja. A bátrabbakat, aktívabbakat sokan ismerik, a csöndesebbekről csak tanáraik, osztálytársaik tudják, hogy magyarok.

Mit gondolnak rólad az iskolatársaid? — kívánkozott ki belőlem. — „Csúfolnak!” — „Vap, aki érdekesnek talál, van, aki irigykedik.” — „Nem érdekel senkit, ki milyen országból való.” — „Csúfolnak, nem tudom, miért.” — „Mindenki azt hiszi, Magyarország cigányország!" — „Felnéznek rám, mert én két nyelvet tudok.”

Megindítóak és szívszorítóak ezek a válaszok. Elnéztem bájos kis arcukat, őszinte gyermekszemüket. Ez a tizenéves generáció súlyos terhet cipel. Küszködnek a hovatartozással; harcolnak, maguk sem tudják, miért. Büszkék, hogy magyarok, s már most pofonokat kapnak. Lelkes űj nemzedék, megmaradsz-e magyarnak . . . ?

Segit-e a tanulásban, hogy magyarul is beszélsz? — próbálok enyhíteni a hangulaton. — A beszélgetés felélénkül, a hang vidámabb: „Mindenben segít, még számolni is magyarul számolok. (Én is, villan az agyamba.)” — „Magyarországon jártam óvodába, ott minden nehezebb volt, így itt most minden könnyebb.” — A legtöbben arra hivatkoznak, hogy a „spelling” könnyebb, mert magyarul gondolkodnak, s a házi feladatok megoldásánál mindenkor hasznát veszik.

Erzed-e a hátrányát, hogy magyar vagy? — „Nem, nem érzem.” — „Nem zavar.” — „Igen, a kiejtésem.”

Egyik kérdésem kívánta a másikat. Vacsora-terítéshez kongattak, ránk esteledett. Feltettem a két utolsó kérdésemet:

Van-e szükség magyar iskolákra? — A válaszok hideg zuhanyként értek: „Nem nagyon, mert már tudjuk a nyelvet" — „Igazából már tudjuk, amit ott hallunk.” — „Nincs szükség, mert otthonról hozzuk a tudást.” — Már éppen kezdtem elkeseredni. Van-e értelme a lelkesedésemnek? Van-e értelme annak, amit csinálunk? Rájöttem, hogy van. Minden csepp tudás, amit magyarul töltünk ezekbe a kis fejekbe, magyar gyümölcsöt érlel: „Szerintem nagyon jó, hogy van magyar iskola.” — „Nagyon fontos, használ a nyelvtudásban.” — „Ott találok barátokat" — „Szeretném, hogy minden hétvégén lenne.” — „Van értelme a magyar iskolának, segít abban, hogy ne felejtsük el a kultúránkat”

Vajon teszünk-e eleget azért mi, felnőttek, hogy gyermekeink meg is ismerjék azt a kultúrát, amit szeretnénk nem elfelejteni? Ezt a kérdést természetesen lenyeltem, s föltettem az utolsó kérdést:

Meg tudod-e őrizni magyar nyelved, ha felnősz? — A választ senki sem hamarkodta el. Kis szünet után, szinte dadogva kezdték: „Szerintem igen." — „Talán . . . Szeretném. Nem tudom." — „Talán ...” — „Gondolom, meg lehet tartani." — „Én nem fogom elfelejteni.” — „Igen, azt hiszem, legalábbis szeretném.” — „Igen. megőrzőm, mert a véremben van örökre." — „Mivel engem édesanyám tanított erre a nyelvre, szeretném én is átadni a gyermekeimnek.” — „Megtartom a magyart; jó lenne, ha a következő generáció is tanulná.” — „Szeretnék mindig úgy élni, hogy tudjak magyarul. Gyönyörű nyelv!”

Kérdéseiket, hozzászólásaikat a következő címre küldhetik olvasóink: Mrs. Ilona FAUST, 3506 Brandywine St., San Diego, Calif. 92117.