Nyugati Magyarság, 1985 (4. évfolyam, 2-12. szám)

1985-11-01 / 11-12. szám

1

1985. november-december

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West

HHRF

CHRR HÍRADÓ

SIKERES TÁJÉKOZTATÓ MUNKA A MAGYAR KISEBBSÉGEKRŐL A BUDAPESTI KULTURÁLIS FÓRUMON

Az 5. Helsinki utókonferencia, az október 15-tól november 25-ig tartó budapesti Kulturális Fórum záróokmány nélkül és éles kelet-nyugati vitával zárult. A Washington Post november 26-i cikke szerint a 35 ország mintegy 800 résztvevőjét a kulturális együttműködés keresésében gyakran akadályozták kelet-nyugaü hivatalos politikai konfrontációk.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a delegációk nem tudnak megegyezni egy formális záróokmány szövegében, a vendéglátó Magyarország küldöttsége egy rövid zárónyilatkozat elfogadását javasolta. E javaslatának elfogadását a román delegáció akadályozta meg. Előzőleg — írja a cikk — „Magyarország és Románia összecsapott a romániai magyar kisebbségek ügyében”.

Jelentések szerint a záróülésen Klein Márton, a magyar Külügyminisztérium Kulturális Főosztályának vezetője, a magyar delegáció tagja, beszédében azt mondotta, hogy Magyarország érdekelt a határain kívül élő magyarok sorsában. Hangsúlyozta, hogy Magyarország elítéli a nacionalizmust, az előítéleteket és az erőszakos asszimiláció minden formáját. „A minden állampolgárt megillető egyéni jogok mellett a nemzetiségek számára sajátos, kollektív jogokat is biztosítani kell az anyanyelvűk használatához, kulturális hagyományaik őrzéséhez és ápolásához szükséges keretek fenntartása érdekében.”

A Hungarian Human Rights Foundation munkatársai hivatalos sajtóakkreditációval vettek részt a konferencián, amelyről rövidesen részletes beszámolót ad ki az Alapítvány. Az alábbiakban röviden ismertetjük annak a tájékoztató munkának néhány eredményét, amelyet a HHRF a magyar nemzetí kisebbségek ügyében végzett a Kulturális Fórumon.

Tíz ország mintegy hetvenöt képviselője vett részt azon a fogadáson, amit a Hungarian Human Rights Foundation október 31-én rendezett Budapesten. A fogadáson a magyar nemzeti kisebbségek helyzetéről adtak tájékoztatót a HHRF munkatársai, szóban és többnyelvű írásos dokumentációval.

A fogadáson részt vettek Anglia, Hollandia, Írország, Kanada, Norvégia, Nyugat- Németország, Portugália, Svájc és az USA kulturális küldöttségeinek tagjai. A több mint negyven külföldi résztvevőt a magyarországi értelmiség jelenlévő képviselői is tájékoztatták, többek közt: Csoóri Sándor, Benda. Gyula, Demszky Gábor, Harasz ti Miklós, Joó Rudolf, Kenedi János, Konrád György, Kosa Ferenc, Pomogáts Béla, Rajk László, Tamás Gáspár Miklós és Tordai Zádor. A találkozón a Muzsikás együttes is szerepelt.

Másnap a műemlékvédő hivatalos munkaülésen Nancy Cooledge, az amerikai küldöttség egyik tagja beszédben tette szóvá az erdélyi magyar műemlékek sorsát. „Az elmúlt tíz évben felbecsülhetetlen értékű építészeti kincseket romboltak le Romániában — mondotta. — Az erdélyi Brassóban, Gyulafehérváron, Kolozsvárott, Marosvásárhelyt és Segesváron olyan műemlékeket tüntettek el, amelyek az erdélyi kisebbségek számára nagy jelentőséggel bírnak. Más városokban és községekben is hasonló sors vár a kisebbségek műemlékeire, hacsak azonnali intézkedés nem történik megmentésükre" — figyelmeztette a Kulturális Fórumot

A romániai delegátus hosszú és ingerült válaszbeszédében felelőtlennek és komolytalannak minősítette Cooledge szavait, kijelentve, hogy azok nem egyeznek az Egyesült Államok Romániával kapcsolatos hivatalos véleményével sem. Sértegető felszólalása folyamán a jelenlévő küldöttek számára nyilvánvalóvá vált a román nacionalista álláspont. Azt hajtogatta, hogy a romániai kisebbségek jogai teljesen biztosítottak, és hogy Romániában 2050 éve őrzik a latin kultúrát és annak műemlékeit.

November 14-én három amerikai delegátus is felszólalt a Kulturális Fórum hivatalos ülésszakain az erdélyi magyar kisebbség védelmében.

William Least Heat Moon író többek között a következőket mondotta az Irodalmi Szakbizottság ülésén:

„Ismételten hallunk a Romániában élő és Nyugaton is nagyrabecsült íróról, Szőcs Gézáról és arról, hogy ő házi őrizetben van és kitépik a papírt az írógépéből. Arra kérem a romániai küldötteket, hogy úgy becsüljék íróikat, nemzeti kisebbségi íróikat is, mint nemzeti kincset — mint például Nadia Comanecit —, akik megbecsülést szereznek Romániának, ahogy Jaroslav Seifert Nobel-díjat szerzett Csehszlovákia népének.

Ezzel zárom szavaimat van, aki úgy gondolta, hogy ezen a Fórumon nincs helye a veszélyeztetett kisebbségek és bebörtönzött írók ügyének. De arra kérem írótársaimat hogy vigyék haza magukkal elhallgattatott írótársaink neveit. Mondják, hangoztassák, tegyék szóvá e neveket írószervezeteikben, a sajtóban, az iskolákban, az egyetemeken! Ne vájjunk olyanokká, mint azok, akik egyszer azt mondták: nem tehettünk semmit Auschwitz és Buchenwald ellen, mert nem tudtunk róla ... írótársaim: tudjátok a neveket! Azt remélem, hogy ez a tudás, mint

Ádámot, amikor szemei megnyíltak, mindannyiótokat cselekvésre ítél!”

Moon drámai szavaira válaszul a román delegáció Hajdú Győző marosvásárhelyi szerkesztőt hívatta a budapesti Fórumra. Hajdú Győző röviden szólt, mondván, hogy a magyaroknak ugyanolyan jogaik vannak Romániában, mint a románoknak, és hogy ó maga is közölte lapjában Szőcs Géza írásait.

William L.H. Moon viszontválaszában örömét fejezte ki, hogy közlik Szőcs Géza írásait, és reményét arra nézve, hogy a keleti és a nyugati olvasóközönség az elkövetkező 40-50 évben is olvashatja majd a fiatal író megjelent müveit. „Mind a kétszáz jelenlévő delegátus határozottan számít erre!” — mondotta Moon.

William Jay Smith amerikai költő és műfordító is bekapcsolódott a vitába. Azt mondotta, hogy nemrég elhunyt jó barátja, Illyés Gyula, akit több ízben javasoltak a Nobeldíjra is, több írásában rámutatott arra, hogy a Romániában élő magyarok igenis kulturális jogfosztottságtól szenvednek. Hangsúlyozta, hogy Illyés Gyula észrevételei ellentmondanak Hajdú Győző állításainak, és felszólította a román delegációt, hogy válaszoljon

ezekre a nagyon súlyos sérelmezésekre.

Pontosan ugyanebben az időben az „Egymás kultúrájának ismerete” szakbizottságban Nathan Glazer, az amerikai delegáció szociológus tagja szólalt fel a romániai magyar kisebbség ügyében. Kifejtette, hogy ö már több ízben szólt a Szovjetunió-beli zsidóság védelmében, de fontosnak érzi, hogy más üldözött kisebbségekért is szót emeljen. „Amerikai magyaroktól azt hallottam — mondotta —, hogy Románia kisebbségei kulturális jogfosztottságtól szenvednek. Hangsúlyozni kívánom a Helsinki Egyezmény nemzeti kisebbségeket védő határozatainak fontosságát!” Ezek után Nathan Glazer szóról-szóra felolvasta az említett határozatok szövegét.

November 15-én reggel a munkabizottságok utolsó ülésén Francis King angliai iró, a nemzetközi PEN következő elnöke bírálólag szólt a Szovjetunióról és Romániáról. Többek között a következőket mondta: „Mi, angolok, az elmúlt századokban szintén kulturális genocídiumot folytattunk az írek ellen. Sikertelenül. A gyűlölet, a bosszú érzése, amit ez fakasztott, a mai napig is érezhető. Románia másképp kell viselkedjen magyar kisebbségével, amelyet ma köztudottan növekvő elnyomás alatt tart”

Walter Stoessel, az Egyesült Államok külügyminiszter-helyettese, az amerikai delegáció vezetője november 26-án értesítette a HHRF vezetőségét, hogy határozott felkérésükre a román delegációval való tárgyalásai során követelte Borbély Ernő, Búzás László és Páll Béla erdélyi magyar értelmiségiek szabadon bocsátását.

A HHRF folytatja munkáját az amerikai kormányzati és kulturális, valamint nemzetközi fórumok tájékoztatásával. 1986 januárjában a New York-i nemzetközi PEN-konferencián, áprilisban a berni, novemberben a bécsi Hel sinki utókonferencián vesznek részt az Alapítvány munkatársai, hogy eredményeket érjenek el az elnyomott magyar nemzeti kisebbségek helyzete ismertetésében és jobbításában.

HELSINKI SZELLEME BUDAPESTEN”

99

Lapunk októberi számában beszámoltunk arról, hogy a HHRF munkatársai már az okt. 15-tól nov. 25-ig tartó budapesti Kulturális Fórum első napjaiban nyilvánosságot biztosítottak a magyar nemzeti kisebbségek helyzetének. Beszélgetések, találkozók, többnyelvű dokumentációs anyagok segítségével tájékoztatták napról-napra a külföldi delegációk megjelent tagjait. A nemzetközi sajtó is hírt adott arról az összejövetelről, amelyet a Kulturális Fórum megnyitásának napján magyar írók rendeztek a külföldi delegátusok számára egy magánlakásban. Nagy hatást váltott ki ott a küldöttekben, amikor Hámos László, a HHRF egyik vezetője felolvasta Szőcs Géza erdélyi költő üzenetét a Fórumnak. „Elkötelezettje vagyok egy olyan nemzetköziségnek, amely számára a kisebbségek nem gyötrő gondot jelentenek, hanem ígéretes lehetőséget” — üzente Szőcs Géza a HHRF-en keresztül.

Ugyanerről a találkozóról ír az alábbiakban Jeri Laber, az amerikai Helsinki Bizottság vezetője is, a New York Times november 3-i számában. Az alábbiakban közöljük cikkét eredeti formájában, annak az ugyancsak e találkozón elhangzott egyik felszólalásnak egy részletével együtt, amelyet Danilo Kis, Párizsban élő jugoszláv író olvasott fel.

BUDAPEST — A two-day literary symposium that took place here last month has made history. Never before have private citizens from East and West met openly in a Warsaw Pact country to discuss such topics as ethnic identity, censorship, the writer under repression and the exile and, above all, the future of European culture in a politically divided Europe.

These topics were addressed by a dozen or so distinguished panelists: Hungarian writers such as George Konrád and Sándor Csoóri and visitors including Susan Sontag from the United States, Per Wastberg from Sweden. Hans Magnus Enzensberger from West Germany, Timothy Garton Ash from Britain, Jiri Grusaia Czechoslovak writer who is now a citizen of West Germany), Alain Finkielkraut from France, Amos Oz from Izrael and Francois Bondy from Switzerland. Also among the visiting writers was Danilo Kis, a Yugoslav who currently lives in Paris and whose paper "Censorship — Self-Censorship," which was presented at the symposium, appears below.

The unofficial literary symposium was timed to coincide with the opening, on Oct. 15, of the European Cultural Forum in Budapest, an official East-West meeting held mainly in closed session and attended by delegates from the 35 countries that signed the 1975 Helsinki Final Act. Sponsored by the United States Helsinki Watch Committee and nine other Helsinki Watch groups in Europe and Canada, the unofficial symposium was conceived as an open forum that would stimulate international interest in the official proceedings. The organizers were acting in accordance with the Hungarian Government's assurances that private groups would be allowed to meet freely in Budapest during the Cultural Forum. They were acutely aware of the constraints on free expression in Hungary and the other Warsaw Pact countries, but saw the unofficial symposium as a way of expanding the limits on how far one could go.

A few hours before the unofficial program was to begin on Oct. 15, with more than 50 foreign participants from some 13 countries already assembled, the Hungarian Government bowed to presure from other members of the Eastern bloc and denied the visitors permission to use the public space that they had rented well in advance. The meeting, according to the Government, “could disturb the atmosphere and work of the (official) Forum."

It was then that the Hungarian intellectuals who were to have been the guests became, instead, the hosts. Graciously, without complaining about the risks or about the effort involved, they found a private apartment and stocked it with refreshments for the 150 or more people who good-naturedly crowded together there, sitting on the floor of a room that quickly filled with smoke and dynamic conversation. The meeting took place without interference, charged with excitement of breaking new ground in a country where such discussion is not usually possible. For those few days in October, the Helsinki spirit was alive and flourishing — perhaps as never before — in Budapest.

9. oldal

DANILO KIS:

Censorship — Self-Censorship

However you look at it, censorship is the manifestation of a pathological condition, the symptom of a chronic illness, self-censorship, that develops in conjunction with it. Invisible but there, far from the public eye and buried deep in the most secret parts of the spirit, it is far more efficient than censorship. While both depend on the same means — threats, fear, blackmail — self-censorship masks, or at any rate does not reveal the exercise of. constraint. The fight against censorship is open and dangerous and thus heroic, while the battle against self-censorship is anonymous, lonely and unwitnessed — a source of humiliation and shame for the collaborator.

Self-censorship means reading your own text through someone else's eyes, a stuation that makes you your own judge You become stricter and more suspicious than anyone else could, because you, the author, know what no censor could ever discover —- your most secret, unspoken thoughts, which you feel can still be read between the lines. You attribute to this imaginary censor faculties that you yourself do not possess, and to the text a significance it does not have. You pursue your thoughts to absurd lengths, to the dizzy end where everything is subversive, where even proximity is dangerous and damning.

The self-appointed censor is the writer's double, a double who leans over his shoulder and interferes with the text in statu nascendi. keeping him from making an ideological misstep. It is impossible to win out against this censor-double: he is like God. he knows all and sees own fears, your own nightmares. This battle with your double, this intellectual and moral concentration, necessarily leaves visible scars on the text, unless the struggle ends in the one and only morally acceptable gesture — you destroy the manuscript and give up on the project. But even this renunciation. this victory, has the same effect — a sense of failure and shame. For whatever you do. your double always wins. If you've got rid of him. he mocks your fears; if you've listened to him. he taunts you for your cowardice.

In the final analysis, the writer's double succeeds in undermining and tainting even the most moral individual, one whom outside censorship had not succeeded in breaking. In refusing to admit to self-censorship, the author yields to lies

and spiritual corruption.

* =1= *

if the writer does manage to avoid radical selfdestruction and. by dint of all his talent, concentration, courage and ingenuity, does succeed in fooling his tempter-double, traces of this battle will appear in his writing — in the guise of metaphor. This constitutes a double victory: not only has the text, in spite of everything, finally got written; the ruse of reducing the idea to a metaphor (of transposing the real into the figurative) means the self-censor has transformed his idea into a figure of speech and deflected it into the field of poetics. One could draw far-reaching conclusions here, in literary history and literary theory; and on the basis of the predominance of metaphor, one could analyze the genesis of numerous literary works, for example Russian avant-garde literature of the I920's. Self-censorship gave this literature a specific coloring and tone. Boris Pilnyak and Isaac Babel in their prose, Osip Mandelstam and Marina Tsvetayeva in their poetry, drew excellent literary effects from the fight against self-censorship A bitter and tragic victory.

Self-censorship is the negative pole of creative energy; it is distracting and irritating: sometimes, when it comes in contact with the positive pole, it produces a spark. When that happens, the writer, overcoming his fear, kills his double, and in the violent collapse of years of prudence, shame and humiliation, the metaphors disintegrate, the circumlocutions crumble and there remains only the raw language of action — the pamphlet, rhere is no more censor-double to discover what lies between the lines; everything is written black on white, down to the last atom of your discontent. (It was at such a time that Mandelstam wrote his poem about Stalin, the second one. which liberated him from self-censorship and humiliation and cost him his life.)

The moral principle kills either the writer or the literary work when it triumphs.

The censored “I," which has long suffered the oppression of fear, seizes on the pamphlet as an avenging sword. And this triumph over the censor-double has made more than one émigré writer sterile. Victims of self-censorship for years, they suddenly cross the line that separates art from propaganda and reach a phase Czeslaw Milosz has referred to as “narrowing."

* * *

What conclusion ran one draw from all this? That the act of self-censorship inevitably leads to artistic and human catastrophe, no less lethal than that caused by censorship itself; that self-censorship is a dangerous manipulation of the mind, with grave consequences for literature and the human spirit