Nyugati Magyarság, 1985 (4. évfolyam, 2-12. szám)

1985-06-01 / 6. szám

J

(Átvéve a szerző engedélyével az „Új Látóhatár”-ból. Sztáray Zoltán Hudson-parti álom c. elbeszélés-kötete rövidesen megjelenik a Püski Kiadónál.)

Vannak dátumok, amelyek gránitba vésve maradnak meg az emlékezetünkben. Ilyen nekem 1955. április 16-a. Szombatra esett, s a hét ez utolsó napján csak délután egy óráig dolgoztunk a tokodi üveggyárban. Már előre örültem, korábban kerülök haza Pestre s készülhetek a vasárnapi kirándulásra valahová a hegyekbe a már kizöldült fák, az éneklő madarak és a csendesen csörgedező patakok világába. Déltájt rám nyitott a személyzetis. Nem szólt, hanem csak a maga felé görbített mutatóujjával intett, menjek vele. Követtem a szobájába. Előbb leült, majd amikor látta, én is le akarom magam tenni az íróasztala előtt lévő székre, felállt. Állva maradtam én is, megérezve, valami rossz vár rám. Rekedtes hangon, bizonytalankodva szólalt meg:

— Kiszóltak a minisztériumból, számoljuk le.

— Számoljanak le? Miért?

— Mert kiszóltak. Ha van félbemaradt munkája, adja át a főkönyvelő elvtársnak. Hétfőn már ne is jöjjön be, a félhavi fizetését majd valaki beviszi.

Kezet nyújtott; nem volt rossz ember, csak igennagyon primitív s nem fenyegetésnek, hanem tanácsnak szánva mondta:

— Vigyázzon magára!

Szombaton az autóbuszunk vezetője is igyekezett haza, így nem kellett sokáig várnom rá. Szótlanabb lehettem, mint egyébkor s a lábatlani cementgyárba Pestről kijáró útitársaim ezt észrevették.

— Mi van? — kérdezte az egyikük.

— Kirúgtak — foglaltam össze röviden a mondanivalómat.

— Nem vagy egyedül, engem is — szólalt meg Csohány Pista, aki korábban a szervetlen kémia tanársegéde volt a Műegyetemen, majd két évig kondás Püspökladányban.

Csak otthon döbbentem rá, milyen nagy ember vagyok, amikor eszembe jutott, két nappal korábban menesztették Nagy Imrét s megint Rákosi Mátyás vette kezébe a magyar népet igazgató gyeplőszárat. Azután egyre-másra szólt a telefon:

— Hát téged is? Engem már pénteken elbocsátottak. Gyurkát, Tamást csak ma. Majd csak lesz valahogy s nincs is olyan nagy baj, egyelőre nem kell kiskövet törnünk. Ámbátor, ki tudhatja?

Ha nagyon nem is szerettem, megszoktam a tokodi üveggyárat. Holmi szocialista kegyelemből tűrtek ott meg s adtak havonta másfél ezer forint fizetést, ami akkor nekem elég is volt: lakbérem alacsony volt, élelemre alig költöttem valamit, a múlni nemigen akaró gyomorbajom nem hagyott enni. Lányokra se igen költöttem, elápolgattak ingyen is. Amolyan meghatározhatatlan munkaköröm volt, hol itt segítettem, hol ott. Ha nem értettek valamilyen szerződést, nekem kellett volna megmagyaráznom; meg én jártam a vasúti szállítás során esett károk miatt az Államvasutakhoz. Ez utóbbi volt a legkényelmesebb feladatom: mindig a MÁV-nak volt igaza, mindenre volt paragrafusuk s úgy törhették a legdrágább üvegárut, ahogy akarták. Jóllehet még nyáron is hajnali sötétségben keltem, hogy idejében érjek ki Tokodra s néha csak estére kerültem haza, beletörődtem a sorsomba.

Másnap a Visegrádi hegyekben, az Urak-asztalánál költöttem el az ebédemet, a kicsit mindig penészízű kétszersültet keserű székfű-teával. Meg törtem a fejem, mihez is kezdek?

Hétfőre kiderült, legjobb barátaim zöme terítékre került a legújabb politikai szakasz kezdetével. Munka nélkül maradt Nyeste Zoltán, Kallós Pityu is, mérnökemberek. Csakhamar együtt vizsgálgattuk a jövendő lehetőségeit. Kezdjünk valamiféle vállalkozásba — találta ki egyikünk —, két mérnök, meg egy közgazdász majd csak megy valamire. Estére már készen is volt a terv: rádiókat fogunk javítani. Ebben az időben mindenki panaszkodott, hogy a meghibásodott rádiókat nincs hol megjavíttatni. Ha vállalták is a javító szövetkezetek, hónapokig kellett várni egy készülékre, hogy nemsokára megint recsegjen, vagy végképp elhallgasson. Kallós Pityu elektromérnök, ő lesz a főnök. Néhány nap múlva be is rendeztük a műhelyt Nyestéék Bercsényi utcai lakása ebédlőasztalán. A rádiójavitáshoz nem kell sok szerszám, néhány fogó, egy forrasztópáka, csavarhúzó, miegyéb, elég. Kezdtük számba venni a recsegő vagy néma rádióval rendelkező barátainkat, ismerőseinket. Akadtak jócskán. Hívtuk őket telefonon, elballagtunk hozzájuk, elújságoltuk, éppen rádiójavító műhelyt nyitottunk s megjavítjuk a beteg készüléküket. El is hozzuk, magunk vissza is visszük, kellettük magunkat.

Néhány nap múltán már Nyestéék előszobája is tele volt különféle rádiókkal, jó néhány pedig szétszedve az ebédlőműtőasztalon feküdt. Kallós Pityu keze aranyból volt, olyan masinák is megszólaltak alatta, amelyekre a tulajdonosaik rég keresztet vetettek.

Problémát csak az esetlegesen szükséges alkatrészek okoztak, de valahogy ezeket is pótoltuk. Persze, ezekért nekünk kellett fizetnünk az egyre fogyó készpénz-vagyonúnkból. Vittük haza dagadt mellel a készülékeket. Barátoknak, jó ismerősöknek. Akiktől az ember csak nem várhatja el, fizessenek is?

Egy szó, mint száz, megbukott a vállalkozás. Azután én akartam megmenteni anyagi helyzetünket s megint csak a Nyestéék ebédlőasztalán — közel s távolban ez volt a leghatalmasabb — összeállítottam egy igazi, vörösrézlemezből készült, Leibig-hűtőcsöves lepárlókészüléket. Magdi szerezte a cukrot, az élesztőt az erjesztéshez, a cefrét már a saját lakáNyugati Magyarság — Hungarians of the West

somon főztem le. Kegyetlenül erős volt a párlat s ihatatlan is; az élesztő ízén kívül semmire sem hasonlított. Megoldottuk a problémát, a gyógyszertárakban kapható borókafenyőmaggal ízesítettem a végterméket s úgy találtuk, piacképes. Nevet is kerestünk hozzá. Elhatároztuk, hogy az erdélyi származásúaknak fenyővízként, az anglomániásoknak ginként, a közönséges halandóknak pedig csak borókapálinkaként ajánlgatjuk.

Ebbe a vállalkozásba már Nyeste Zoltán felesége, Magdi is betársult. Ó tartotta a külvilággal a legélénkebb kapcsolatot s hellyel-kózzel el is helyezte a kisüsti termékünket. Ki fizetett érte, ki nem. Arra emlékszem, hogy valaki egy amerikai gyapjútakaróval, amit Magdi számos nyaksállá alakított, nyilvánvalóan azzal a közgazdasági megfontolással, hogy a tőkét forgatni kell. Ezekből a sálakból nekem is jutott, volt is belőlük néhány, amíg az engem ápoló fehérnépek el nem hordták.

Persze, azért ennünk is kellett valamit. Magdi édesanyja, Bolyky mama gondoskodott rólunk, akár a jó Isten az ég madarairól. Ma sem tudom, honnan, de naponta egy-egy ételhordóra való élelemmel jött meg. Ezen éltünk. Az enyhébb, fűszertelen, jámbor ételeket, mint a krumplipürét, nekem hagyták.

Azután bedöglött a pálinkafőzés is. Az eladott fenyővízből, ginből, közönséges borókapálinkából nem jött be anynyi, hogy cukorra, élesztőre, borókamagra futotta volna. Néztük egymást a nagy ebédlőasztal körül s fogyasztottuk Bolyky mama életünket fenntartó mannáit. A politikai helyzet semmit sem javult számunkra, Rákosi Mátyás tartotta magát, amit csak tudott, mindent visszacsinált, s az emberek megint élénken elvtársozták egymást s gorombábbak lettek a villamoskalauznők. Az anyagi helyzetünk kezdett reménytelenné válni.

Egy szép napon, ahogy búslakodva néztünk a sötét jövőnk elé. a szokottnál is viharosabban érkezett meg a külvilágból Magdi:

— Gyerekek, idenézzetek! Ezt kell legyártani! — s a táskájából elővett egy tenyérnyi nagyságú, átlátszó plasztikból készült holmit, afféle lapos dobozkát; megdörzsölte a pulóvere ujjával a tetejét s az orrunk elé tolta:

— Ezt nézzétek meg!

Előbb semmit sem láttunk, ám csakhamar észrevettük, hogy a dobozban két apró pók ugrál. Egymásnak szaladtak, elváltak, a doboz aljára, tetejére ugrottak, táncra perdültek. Közelről megnézve láttuk, nem igazi pókok, hanem papírból valók. Mint technikai tudással megáldott lények, csakhamar rájöttünk, egyféle, a statikus elektromosságot alkalmazó játékról van szó. Magdi elárulta, valaki nemrég hozta Prágából.

Néhány perc múlva már tudtuk: pókos plasztikdobozokat fogunk gyártani s elárasztjuk vele nemcsak Budapestet, de az egész országot. S ha jól megy a vállalkozás, exportra is termelünk.

Nem emlékszem már, honnan hajtottuk fel a szükséges anyagot, a vékony plasztiklemezt, az aluminium-fóliát a doboz aljára, de valahonnan került. Egy-két nap alatt elkészült a prototípus, ugyanúgy fickándoztak ebben is a papírpókok, akár a prágai eredetiben. A pókokkal akadt a legtöbb bajunk: még az én kezem állt legjobban rá a finom munkára, de az én pókjaim sem sikerültek valami nagyon. Beláttuk, a pók-gyártást ki kell adnunk külső munkára, ahogy annak idején mondták, bedolgozónak. De hol találunk ilyen bedolgozót? Olyasvalakit, aki nekünk megfelelő papír-pókot készít? Ismertünk lányokat, asszonyokat, akik kötöttek, horgoltak, selyemkendőket festettek, plasztikból készült labdákat ragasztottak, de senkit, akinek a tevékenysége valamelyest is közel esett volna a pókkészítéshez. De ebben sem adtuk fel a reményt.

Ki ajánlotta, ki nem, ám egyszer mégis bekopogtatott hozzánk egy leányzó. Úgy húsz esztendős lehetett, nádszálkarcsú, finomarcú teremtés, zongorára termett, hosszú ujjakkal.

— Megnézhetném azokat a pókokat? — kérdezte. Szemügyre vette az eredeti prágaiakat. Megdörzsölte ő is a doboz tetejét, a pókok vidáman ugrándoztak, s ő is egy kicsit a meglepetéstől, különben is volt benne valami nagyon kislányos.

— Selyempapírból vannak — jelentette ki. — Vállalom őket. Tudok ilyen pókokat csinálni. Hány kell?

— Sok — mondta Nyeste Zoltán, tetőtől-talpig újra meg újra végigmérve a kislányt.

— Mennyi az a sok?

— Jó néhány száz. Mit kér párjáért, mert látja, egy dobozban kettő van?

— Majd megegyezünk.

A kislány papírt, ceruzát vett elő, lerajzolta a pókokat.

— Majd holnap megmutatom, hogyan sikerültek — mondta elbúcsúzva.

(Befejező rész a köv. számban)

MEGJELENT!

DR. KOVÁCS ERNŐ nagysikerű könyve — „Mi és a világ” — után ez év májusában megjelent kétnyelvű tanulmánykötete az erdélyi kérdésről: „Erdély, egyetlen, végtelen szerelmem” címmel. A 220 oldalas, bőven illusztrált könyv a múlt, jelen és a jövő problémáival foglalkozik. Kapható minden magyar könyvesboltban. Ára: 9 US-$ vagy 11 kan. $, plusz 2 dollár postaköltség.

Kedves Olvasónk! Kérjük, támogassa a magyar Írókat és költőket könyveik vásárlásával!

1985. június

Pintér László:

FUTÁS — ÉLETEKÉRT 1984. március 31—1985. május 19.

(Fonyó István önfeláldozó útjának emlékére.)

Hó ömlött az égből. . .

84 márciusa épp kimúlni készült az atlanti partokoa Egy üdvözlő hullám megcsókolta lábát, mielőtt útnak indult nyugat felé.

Műlábán megcsillant egy hópehelynyi remény.

Elindult. ..!!

Sokan közömbösen

meg se látták, ahogy elbicegett.

Mások sajnálták a baktató futót, és mosolyogtak a kételkedők.

De az elhatározás makacs; kifogyhatatlan az erő; az akarás az ősöktől való; az eltökéltség végleges .. .

Szaladnak a kilométerek:

Newfoundland, Quebec, Ontario; mindennap egy Marathon-nyi táv mögötte marad.

Utad stációin ott vár az időjárás viszontagsága: eső széllel, tavaszi sár, legyek és hőség követi nyárra.

Fáradtság, fájdalom mind vele megy, meg az országút magányossága...; a köztudat kételye ott lebeg: keserű csalódás délibábja.

De a Préri már kitárt kapukat ereszt az ősznek;

érett gyümölcsei a megnyitott szivek.

Mert itt éledt fel a lelkiismeret,

„nemzeti büszkeség, egységtudat” . . .

Kanada újra Kanada lett.

Mert valaki dacolni mert az idővel, megvetve esőt, hőséget, hóvihart; valaki tűrte a testi fájdalmakat, s fogadalma mellett hűséggel kitart a rákosokért. __ így mondta Ő:

„Futottam esőben, futottam jégen, futottam napfényben, futottam hóban, de legtöbbször csak csupasz reményen.”

Kanada zord tele,

mely megkísért minden utazót,

eléje állt, de Ő megküzdött vele.

Az emberek melege feloldozta a fagy bilincseit:

Ott állt a nép az utakon, hogy lássák; arénákban várták, hogy hangját is hallják e féllábú hősnek.

A Fekete Lábúak testvére lesz, mert szándéka bátor, kitartó és nemes.

A Sziklás Hegység magas hágóján B.C. főminisztere várta:

Vernon fia egy ünnepi órán így lépett be a Tartományba.

Innen már diadalmenet minden falu, minden város; innen már vele tártnak a hegyek, követik a folyók, le az Óceánhoz, mert jól ismerik már a rákos vernoni gyereket.

Százak kísérik, ezrek drukkolják; fiatal és öreg mögötte fut. . .

. . . Mögötte látom egész Kanadát, és szalutálnak a politikusok.

De Ó így inti le az ujjongókat:

„Vannak, akik hősnek neveznek . ..

... Én nem vagyok hős;

én csak egy tizenkilenc éves fiú vagyok,

— aki rákot kapott.”

Már csak egy ugrás a cél!!!

Hat műláb elkopott, és tizenhét pár futócipő után a tizenhat milliónyi lépés utolsója nyolcezer kilométer zérójára lép. Négyszázhuszonöt hosszú napot egy „JAHHÓÓ”-val mögötte hagyott, de a rákban szenvedőknek Ó lett az erő,

Ő lett az akarat, a bátorság, az örök remény.

„Lesz Élet még a rák után.”

És beteljesedett:

A Csendes Óceán hűen megnyalja műlábának vasakaratát.

SZTÁRAY ZOLTÁN:

A pókos kislány