Nyugati Magyarság, 1985 (4. évfolyam, 2-12. szám)
1985-06-01 / 6. szám
1985. június Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 9. oldal Fordította: MISKA JANOS 2. (befejező) rész Julián felállt, a piros szandálos nő helyére ült, s kihívóan nézett anyjára. Azt meg elöntötte a méreg. Julián most olyan nyomást érzett keblében, mintha nyíltan hadat üzent volna anyjának. Kedve támadt beszédbe elegyedni a négerrel, s megvitatni vele a politikai helyzetet, a modern művészeti irányzatok problémáit, vagy valami mást, ami messze meghaladja a többi utas szellemi szintjét. A néger azonban passzív maradt az újság mögött. Azt a hirtelen helycserét valószínűleg teljesen figyelmen kívül hagyta, vagy talán észre sem vette az egészet. Julián igyekezett alkalmat találni mélységes szolidaritása kifejezésére. Anyja rosszallóan nézett rá. A nagyfogú asszony is olyan pillantásokat vetett feléje, mint egy bérgyükosra. — Kaphatnék egy szál gyufát? — kérdezte a négert. Anélkül, hogy felnézett volna, az ember elővett egy doboz gyufát és átnyújtotta. — Köszönöm — mondta Julián, s ostobán bámult a gyufára. A „Tilos a dohányzás” felirat még nem is lett volna anynyira végzetes akadály buta meggondolatlansága leplezésére. A tény azonban, hogy már hónapokkal azelőtt lemondott a dohányzásról, anyagiak miatt, nevetséges helyzet elé állította. — Bocsánat — mondta és visszaadta a gyufát. A néger ingerülten rápillantott, zsebre vágta a gyufát és tovább olvasott. Anyja, ahelyett, hogy kihasználta volna Julián nagy leégését, csak nézett rá. Ráncosodó arca feltűnően lázas volt, jelezvén hirtelen emelkedő vérnyomását. Julián egy szikrányi részvétet nem mutatott. Ellenkezőleg, igyekezett minden eszközt felhasználni anyja kioktatására. Megleckéztetné ő most is, hogy megemlegetné, ha ez a néger szóba állna véle. De minden próbálkozás meddő maradt. Julián karba tett kezekkel, flegmával elnézett anyja feje fölött. Leszálláskor így kellene maradnia, gondolta. S amikor odaszól, hogy gyere hát, ő csak nézne rá fapofával, mint egy ellenszenves idegenre, aki tévedésből szólította meg. Az utcasarok, ahol le kellett szállniok, rendszerint kihalt volt, de az utca olyan jól meg volt világítva, hogy akár egyedül is elsétálhat a Y-ig. Majd meglátjuk — gondolta. Lehet, magára is hagyom. Tízkor megvárom az épület előtt. De ezt nem mondom meg neki, hadd izguljon. Elvégre, nem támaszkodhat örökké rám. Képzeletben ismét a magas mennyezetű, antik bútorral gyéren berendezett kastélyban járt. Lelke felszabadult egy pillanatra, de e szép, romantikus vízió egyből elillant, amint anyjára gondolt. Most hűvösen tanulmányozni kezdte. Dundi lábait, melyek nem érték el a padlót, gyerekesen lóbálta. Fáradt szemeivel szemrehányóan nézett rá. Julián ebben a pillanatban semmi kapcsolatot nem érzett vele. Legszívesebben nyakon csapta volna, mint egy gondjaira bízott haszontalan kölyköt. Megpróbált kiagyalni mindenfélét, hogy rendre utasítsa. Talán barátságot kellene kötnie néhány hires néger professzorral vagy jogásszal, s meghívni őket a lakásukra. Ez lenne a legtermészetesebb dolog, de az anyja vérnyomását biztosan felszalasztaná háromszázra. A legborzasztóbb azonban az, hogy néger barátok szerzésében kevés szerencséje volt. A buszon gyakran megpróbált ismeretséget kötni velük, különösen azokkal, akik külsejükkel és megjelenésükkel egy-egy professzor, lelkész vagy ügyvéd látszatát keltették. Egyik reggel például egy megkülönböztetett külsejű néger mellé ült, aki választékos fönséggel válaszolgatott kérdéseire. De a végén kiderült róla, hogy csupán temetkezési vállalkozó. Másik alkalommal meg egy szivarozó, gyémántgyűrűs néger mellé ült. Néhány szívélyes szóváltás után azonban az ember felállt, meghúzta a csengőt, s miután kiszuszakolta magát a keskeny ülésből, két sorsjegyet nyomott a markába. Aztán maga előtt látta anyját, halálos betegen, s ő néger orvost hív hozzá. Ez az ötlet fölöttébb felvidította, de hamar átcsapott egy másik gondolatba. Képzeletben csatlakozott a négerszimpatizánsok csoportjához és egy szolidáris ülődemonstráción vett részt. De ez annyira hétköznapi elgondolás, hogy még az időt sem érdemes rá pazarolni. Aztán hátborzongató ötlete támadt. Mi lenne, ha szerelembe esne egy néger babával? Ez már így van — mondaná az anyjának. Ebbe bele kell nyugodnia. Mondja már! Szép is, önérzetes is, intelligens is, sót jólelkű is. Hát mit akar? Ezt azért választottam, mert nagyon sokat szenvedett, s azt mondja, hogy nem talált benne semmi élvezetet. Most aztán minden oka megvan, hogy ránk tegye a nyerget. Kergesse ki a házból. Kergesse ki a házból. Kergesse ki, érti?! De vegye tudomásul, hogy akkor ütheti az én nyomomat is.. . A busz hirtelen fékezése újból kizökkentette képzelődéséből. Az ajtó nagy suhanással kinyílt, s az utca sötétjéből egy rikító ruhás, dühös kinézésű néger asszony szállt fel, egy kisfiút tolva maga előtt. A rövidnadrágos, négy év körüli gyerek fején kék tollas tiroli kalap volt. Julián azon áhítozott, hogy a gyerek melléje kuporodjék, a nő meg az anyja mellé. Ennél ravaszabb elrendezésre még csak gondolni sem lehet. A jegyre várva, a nő körülhordta tekintetét, s Julián azon izgult, hogy vajon oda ül-e, ahol legkevésbé óhajtják? Ismerős vonásokat vélt felismerni ebben az óriás nőben, de nem emlékezett rá, hogy hol láthatta. Arcának mogorvaságával biztos több ellenszenvet váltott ki mindenkiből, mint jóindulatot. Lefittyenő, vastag alsó ajka valami ilyes felszólítást juttatott az ember eszébe: „Távozzatok tőlem!” Zöld flanell ruhája pattanásig feszült termetes alakján, s pöffedt lábain piros cipőt viselt. A kalapja förtelmes volt. A zöld alapszínen egy vörös-bársony legyező fityegett, az egyik oldalon FLANNERY O’CONNOR: Lecke lekonyulva, a másikon felfelé ágaskodva. Inkább hasonlitott az egy esetlen vánkoshoz, mint egy ízléses kalaphoz. Kezében hatalmas szatyor volt, mely úgy kipúposodott, mintha kővel lett volna megrakva. Julián bosszúságára a gyerek felmászott az anyja melletti üres helyre. Az öreg hölgy nyájasan rámosolygott. Odáig volt a gyerekekért. Számára valamennyien, fehérek vagy feketék, egy kategóriába tartoztak: ÉDES. Sőt, a néger gyerekeket édesebbnek találta a fehéreknél. A trabális hölgy pedig levetette magát Julián mellé. Anyja arca elfehéredett, amint bepréselte magát a két férfi közé. Némi elégtétellel könyvelte el, hogy anyját ez sokkal jobban bántja, mint őt. A fekete hölgy félhangosan szitkozódott. Julián egy szőrét felborzolt kutya morgásához hasonló hangokra lett figyelmes. Nem láthatta a nőt, csupán a hatalmas piros szatyrot duzzadó ölében. Aztán megjelent képzeletében, amint ott állt jegyet váltva, súlyos termete kiemelkedvén piros cipóiból, vaskos csípőkbe szökkenve, a csupor keblek és ronda kalappal ékesített gőgös fej oszlopos támaszára. Szeme hirtelen tágra meredt. A két kalap azonossága oly felemelóen hatott rá, mint a felkelő nap ragyogása. Sose remélhette, hogy a Sors ily fondorlatosán megleckézteti anyját. Véleménye kinyilvánításául hangosan kuncogni kezdett. Anyja fájdalmasan nézett rá. Szeme kékje most rozsdásbíboros volt, s tekintete ártatlansága egy pillanatra zavarba hozta. De csak egy pillanatra, mert lényegében a tények őt, Juliánt igazolták. Az igazság alapján joga volt a röhögésre. Rosszmájú vigyorgással azt akarta tudtára adni, hogy ime, megkapta a szolgalelkűeknek kijáró büntetést! Ezt legalább megemlegeti élete végéig. Anyja a néger nőre fordította a tekintetét. Ebben a percben még ezt a torz arcot is rokonszenvesebbnek találta fia vigyori képénél. Julián képzeletében ismét megjelent a mellette ülő lény hátborzongató alakja. A néger nő úgy dohogott, mint egy kitörni készülő vulkán. Anyja szája széle kezdett mosolyra húzódni. Julián megdöbbenésére, arcán kezdtek megjelenni a megbékélés nyomai. Csalódással töltötte el a gondolat, hogy a végén nem is lesz belőle lecke, mert anyja csupán egy humoros incidensnek tekinti az egészet. Leereszkedő mosollyal nézett a néger asszonyra, mint egy komikus majomra, mely ellopta a kalapját. A gyerek tágra nyílt, kiváncsi szemekkel nézett fel rá. Már percek óta igyekezett magára vonni az öregasszony figyelmét. — Carver! — kiáltott rá az anyja. — Ide gyere! Végül, hogy sikerült magára vonnia a figyelmet, Carver maga alá húzta kicsi lábait és kuncogva Julián anyjához húzódott. — Carver! — ordította a nő. — Siket vagy? Ide gyere' Carver lecsúszott az ülésről, s úgy maradt guggolva a busz közepén, háttal az anyjának. Fejét ravaszkásan Julián anyja felé fordította, aki nyájas mosollyal nézett le rá. A néger asszony elmarkolta a gyerek grumázát, s a térdére ültette. A kisfiú szilajul lóbálózott, Julián anyjára nevetgélve. — Hát nem édes? — mondta a nagyfogú nőnek. — De mennyire... — válaszolta amaz foghegyen. A néger nő magához szorította a gyereket, de az hirtelen kicsúszott a kezéből, átfutott a másik oldalra, s vidám kuncogással felkapaszkodott az ülésre, szerelmese mellé. — Szereted a nénit? — kérdezte Julián anyja, s átmosolygott a néger asszonyra. Olyan lekezelő, nyájas mosoly volt az, amilyennel a nálánál alacsonyabb rendűeket szokta volt illetni. Julián elveszettnek látott mindent. A lecke úgy lepergett róla, mint eső a bádogtetőről. A néger nő felállít, s elráintotta a gyereket, mint egy ragályos betegtől. Arca eltorzult a dühtől, mert ő nem tudott olyan lekezelően mosolyogni, mint a fehér asszony. Jól a lábaszárára csapott a gyereknek, mire az elkezdett bömbölni, fejét anyja gyomrába fúrva, s apró lábával jól sípcsonton rúgta. — Viszket a bőröd?! — kiáltotta dühösen az asszony. A busz megállt, s az újságot olvasó néger leszállt. Az asszony odébb húzódott, s a gyereket, erősen fogva a térdénél, szorosan maga mellé húzta. A csöppség hamiskásan eltakarta arcát kezével, apró ujjai között Julián anyjára kukucskálva. — Látlak — mondta, s a gyereket utánozva ő is eltakarta a szemét. — Te! — kiáltott a néger nő, a gyerek kezére csapva. — Ha nem viselkedel illedelmesen, kiverem belőled a Jézust is! Julián megkönnyebbült, amikor az ő megállójukhoz közeledtek. Meghúzta a csengőt. De abban a pillanatban a néger asszony is a zsinórért nyúlt. Te jó Isten, döbbent meg a fiú. Valahogy az a borzalmas gyanúja támadt, hogy amikor leszállnak, anyja belenyúl a retiküljébe és egy ötcentest ád a gyereknek. Ez olyan természetes gesztus volt nála, mint a lélegzés. A busz megállt, az asszony felállt, maga után vonszolva a kisfiút, aki semmi hajlandóságot nem mutatott a leszállásra. Julián és anyja is felállt, s a kijárat felé indult. Amikor az ajtóhoz értek, Julián el akarta venni anyjától a retikült. — Engedd csak — mondta az anyja. — Adni akarok a kisfiúnak egy ötcentest. — Ne! — sziszegte Julián. — Ne adjon semmit! Ügyet sem vetve az intő szóra, anyja rámosolygott a gyerekre és kinyitotta a retikült. A busz megállt, az asszony hóna alá kapta a gyereket, lelépett, s mielőtt letette, dühösen jól megrázta. A lépcsőn lefelé a fehér asszony becsukta retiküljét, de mihelyst földet ért, újból kinyitotta és motoszkálni kezdett benne. — Nem találok csak egycentest. De ez újnak néz ki — mondta. — Ne csináljon cirkuszt! — sziszegte vadul Julián. Anyja azonban az utcalámpához lépett, hogy jobban lásson. A néger hölgy gyors léptekkel nekivágott az utcának, a karján csimpaszkodó gyerekkel. — Oh, kisfiú! — kiáltott az anyja, s gyorsan utánuk eredt. — Nesze, itt van egy fényes penny — mondta, amint utolérte őket. A pénzdarab megvillant a kezében. A hatalmas nő hirtelen megfordult, s elóregömyedt vállakkal, arcán fagyos és kicsinyes gyűlölettel nézett az előtte álló asszonyra. Aztán robbanásszerűen kitört magából, mint egy túlfűtött gőzkazán. Julián önkívületlenül becsukta a szemét, amikor a hatalmas, piros szatyor a fekete kézben ütésre lendült. — Nem vágyik a’ senki pennyjére! — ordította. Amikor ismét kinyitotta szemét, a nő már eltűnőben volt a sarkon, a válla mögül ijedten visszabámuló gyerekkel. Anyja meg a járda szélén feküdt — Hát nem megmondtam? — mérgelődött Julián. — Ugye, megmondtam, hogy ne csináljon botrányt! Egy pillanatig ott állt anyja fölött, fogait csikorgatva. Az asszony szétterpesztett lábakkal ült, kalapjával az ölében. Julián lehajolt hozzá és kifejezéstelen arcába nézett — Ezt megérdemelte. Keljen fel. Felvette a retikült, összeszedte a szétszóródott holmit felvette a kalapot is. Megpillantotta a fényes pénzdarabot a járda szélén, felvette és sokatmondó gesztussal, az anyja szeme láttára beledobta a retikülbe. Aztán kiegyenesedett és előrehajolva, segítő kezet nyújtott anyjának. De az nem mozdult. Júlián nagyot fújt. A hatalmas bérházak az utca két oldalán kiszűrődő fények szabálytalan szögéből meredeztek rájuk. Egy ember lépett ki a közeli kapuból, s gyors léptekkel eltűnt az ellenkező irányban. — Okay — mondta Julián. — S mit szól hozzá, ha egy rendőr idejön és tudni akarja, hogy mért ül a járda szélén? Az asszony belekapaszkodott a feléje nyújtott kézbe, s nehezen lélegezve feltápászkodott. Kissé megingott, mintha az utca keringene véle. Káprázott, zavaros tekintetét a fiára meresztette. Julián igyekezett kifejezést adni ingerültségének. — Remélem, ebből a leckéből tanulni fog. Az asszony szótlanul előre dóit, fia arcába meredve, mintha kilétét kutatná. Aztán, mintha teljesen idegennek találta volna, előre dőlt testtartással elindult az ellenkező irányba — Hát nem a Y-ba megyünk? — Haza... — suttogta az asszony. — Gyalog?! Válasz helyett tovább támolygott. Julián hátra tett kezekkel követte, s rosszmájúan arra gondolt, hogy e remek leckét nem lenne szabad megfelelő kommentár nélkül hagyni. Legjobb, ha itt mindjárt megmagyarázza neki, hogy tulajdonképpen mi is történt — Nehogy azt higgye, hogy ez csupán egy gonosz néger asszony volt. Az egész színes faj üzenete volt ez, hogy egyáltalán nem vágyik a maga nyomorult fillérjére. Hát ezt alaposan megkapta. Micsoda csapás! Látja, a néger nő is viselhet olyan kalapot, mint maga S meg kell hagyni — toldotta meg bölcsen, mert ezt nagyon okos megfigyelésnek találta —, az ő fején sokkal jobban állt mint a magáén. Most aztán be kell látnia, hogy a régi világ letűnt Az ősi szokások nevetségessé váltak, a maga nyájassága pedig nem ér egy fabatkát sem. Julián keserűen gondolt a romantikus, büszke kastélyra, melynek jóillatú falai már nem nyújtanak számára védelmet. — Maga egyáltalán nem az, akinek képzeli magát. Az asszony figyelmen kívül hagyva fia kioktatását, tovább vonszolta magát. Haja az egyik oldalon széthullott Elejtette retiküljét, s ügyet sem vetett rá. Julián felvette, odanyújtotta neki, de nem vette el. — Most éppen úgy megjátssza magát, mintha a világ dőlne össze. Ne ijedjen meg, nem dől össze. Csupán be kell látnia, hogy ez egy új korszak, s végre szembe kell nézni a rideg valósággal. Csak szedje össze magát, ne féljen, nem hal bele. Az asszony levegő után kapkodott — Szálljunk fel egy buszra. — Haza... — hörögte az asszony. — Ki nem állhatom ezt a viselkedést. Épp úgy tesz, mint egy gyermek. Ennél sokkal komolyabbnak képzeltem magát. Azzal megállt, hogy anyját is megállásra bírja — Én egy tapodtat sem megyek innen — mondta szétvetett lábakkal. — Busszal megyünk, érti? Anyja tovább vánszorgott, mintha nem is hallaná. Julián utána lépett, elkapta a karját és arcába nézett Elállt a lélegzete is, mikor meglátta azt a gyötrelmes arcot. — Mondjad nagyapádnak, hogy jöjjön értem ... — hörögte. A fiú megdöbbenve nézett rá. — Oh, Caroline, gyere értem... — nyöszörögte. Julián megrökönyödve elengedte a karját, s anyja tovább dülöngélt, mint egy kábult liba. Amikor viharverte alakja kezdett eltűnni az utca sötétjében, a fiú felordított: — Anyám! Drága anyám, várjon! A nő összeroskadt és elterült a járdán. Julián odarohant leborult melléje, hangosan jajveszékelve: — Mama! Mama! Hanyatt fordította. Egy eltorzult arc meredt raja. Egyik tágra nyitott szem lassan bal felé fordult, a másik az arcába meredt, s miután most sem talált benne ismerős vonásokat lassan becsukódott. — Maradjon itt! Várjon meg itt! — ordította a fiú, s felugrott, hogy segítségért fusson a távoli villanylámpák irányába. — Segítség! Segítség! — kiáltotta, de vérszegény hangját elnyelte a rideg sötétség. Minél tovább futott, a fények annál távolabbra sodródtak, s minél idegesebb lett, béna lábai annál lassabban vitték előre. A vak sötétség özöne visszasodorta anyja teteméhez, hogy pár perccel ezzel is késleltesse bevonulását a bűn és gyötrelmek világába
