Nyugati Magyarság, 1982 (1. évfolyam, 2-9. szám)
1982-02-01 / 2. szám
1982. februir Nyugati Magyarság - Hungarians of the West 7. oktal A NAGYBÁNYAI MESTEREK MESTERE Ekkor már a mesterek mestere; amit festőként és nevelőként cselekszik, annak hosszú-hosszú időn át nyoma marad a magyar képzőművészetben. Érdekes, tanulságos — egyben Hollósyra rendkívül jellemző — az a birkózás, ahogyan újra meg újra nekigyürkőzött ennek a kétségkívül nagy témának. Vázlatok egész sorát készítette el hozzá, plein air (szabad levegős) tanulmányokat végzett, ám — évre év — maga a nagy mű mégsem nyerte el végső formáját Egy be nem fejezett, de ilyen állapotában is nagyszerű torzó maradt Mindemellett egy olyan főmű is, amely újabb és újabb alakot öltött az idők folyamán. És festőnk — karakteréből következően — nemcsak a megörökítés hogyanjaival, mikéntjeivel tusakodott hanem közvetlen környezetével is. Majd miután súlyos nézeteltérései támadtak, továbbállt 1902-tól Fonyódon, Vajdahunyadon, majd halálának helyén, Técsőn dolgozott Ide, a Tisza-parti településre szintén sok tanítványa követte, leginkább a nyári hónapokban. Halála előtt két évvel, 1916-ban festette meg drámai hatású Önarcképét, amely forrongó, lázadó egyéniségének hű tükre. Egyúttal pedig olyan mű, amely legjobb tanítványainak — Réti Istvánnak, Thorma Jánosnak, de kivált Rudnay gyulának — nagyszerű leckét adott abból a tragikus, drámai látta tás bői, amely aztán oly sok festményén jelent meg újra, s vált az első világháborúra készülő időszak nyomasztó közérzetének kifejezőjévé. A.L A magyar képzőművészet múlt század végi megújulásának kiemelkedő személyisége volt a most százhuszonöt éve született Hollósy Simon (1857—1918). Azért is, mert — lévén eredendően erős karakter, mint mondani szokás, vezéregyéniség — többször és több helyütt köréje tömörültek a kor újra törő, mást akaró magyar festői, de nem kevésbé azért is, mert saját művészetében szintén a nagy váltások lépcsősorát járta be. Tizennyolc éves korában kezdett rajzot tanulni a pesti Mintarajziskolában. Igaz, nem sokáig, mert alig kétesztendei vázlatolás után Münchenbe ment, hogy az akkor oly híres ottani akadémián képezzé magát tovább. Eleinte Hollósy is a hagyományőrző példákat követte, de amikor 1885-ben kikerült ecsetje alól első híres képe, a Tengerihántás, azon már többet is, mást is látni. Méltatóinak véleménye szerint e mű fő értékét egyrészt a régi holbnd festők megnyerő finomsága adja, másrészt pedig az, ahogyan képes megidézni az anyagot Nem kellett sok idő ahhoz, hogy Hollósy társai közül kiemelkedjen, és mint ifjú mester, magániskolát nyisson. Szenvedélyes, indulatos, eredeti személyiség lévén, csak úgy vonzotta a tanítványokat; műhelye afféle találkozóhely lett, ahol a Münchenbe érkező magyaroknak illett megfordulniuk. 1896-ban követőinek, tanítványainak élén Nagybányára ment, ahol megalapította a híres nagybányai festőiskolát, illetőleg annak hivatalos intézményét, a művésztelepet A KEREKI VÁR KÉT ÚRNŐJE Nem szeretem azokat a színházakat, amelyekben számozatlan ülőhelyek vannak. Azért nem, mert az emberek az érkezés sorrendjében foglalják el a legjobb helyeket Aztán a jobbakat, majd az egyre kevésbé jókat, s a pontosan érkezők már csak a kakasülők között válogathatnak. Nem is beszélvén az előkelőn késlekedőkről. Azok úgy járnak, mint a háborús élelmiszervásárlók, ha már csak a sorbanállók legvégére kerülnek. Csak akkor jutnak a sóvárgott élelmiszerhez, ha még valami maradt a készletből, még akkor is, ha volna elegendő jegyük hozzá. Itt tehát jobban jár az, aki a meghirdetett kezdési időpontnál legalább egy félórával előbb érkezik. A színház ismeretében én is az utóbb vázolt módszert választottam, és nem hiába, mert igen jó helyre kerültem. A hosszú várakozási idő alatt megpróbáltam szórakoztatni magamat Figyeltem az érkezőket Meggusztáltam és magamban megbíráltam azok — különösen a hölgyek — szépségét és eleganciáját. Szememmel többször végigpásztáztam az eleinte rohamosan, később vontatottabban telő nézőteret Udvarias mosollyal üdvözöltem az ismerősöket s mielőtt unottan kezdtem volna belebámulni a levegőbe, elővettem a Nyugati Magyarság első számában közzétett műsort Abból láttam, hogy az est tulajdonképpen Ádám Erzsébet előadóestje. A műsor legnagyobb vonzerejét kifejtő szám Móricz Zsigmond „Erdély” c. trilógiájának A nap árnyéka című harmadik regénye, illetőleg az abból kivonatolt helyesebben leegyszerűsített, egyetlen szereplős, valószínűleg „monodráma” kell legyen. Az egyetlen szereplő a híressé vált, de előttem egyelőre még ismeretlen Ádám Erzsébet Hogy ismert, sót híres színművésznő, azt az előadás előtt az előcsarnokban egy dollárért árusított ügyes kis képes pamflettből vettem ki. Benne néhány jó tollú kritikus (Izsák József és Szász János) tömör írása a valóságban is helytálló ismertetést nyújt Ádám Erzsébet magas színvonalú művészetéről. Az írásokon kívül néhány jól sikerült fénykép is ízelítőt ad a művésznő kecses bájáról, fiatal szépségéről, nőies egyéniségéről. A pamflett összhatása pitypangként fújta el unalmamat s utána érdeklódésteljes várakozással néztem elébe a közeli előadásnak. Aztán egyszercsak ott termett a Kereki vár mindkét úrnője, azaz Báthory Anna és Károlyi Zsuzsánna egy személyben. Két halálos ellenség. Mindkettőjük tétje Erdély legnagyobb fejedelme, Bethlen Gábor. Az egyik, Károlyi Zsuzsánna, a hisztériásán féltékeny hites feleség, akiben már lánykorában is volt valami öreges. A másik, életének delén is szép és kívánatos, elpusztíthatatlan szenvedélyű szerető, a parázna Báthory Anna. Ám a nagy tétet, Bethlen Gábort is az est fényes csillaga, Ádám Erzsébet alakítja, ha nem is férfiasán, de mindenesetre bámulatos biztonsággal és diadalmas sikerrel. Az est csillagán látszik, hogy Hetedhétországból indult el és az Üveghegyen meg az Óperenciás tengeren keresztül jutott el nem éppen fatomyos új hazánkba. Ádám Erzsébetet nem lepi meg az új környezet a kis kerek, arénaszerű színpad, ahol olyan otthonosan mozog, mintha az volna a törzsszínháza Hetedhétországban. De bennünket meglepnek mindazok a bámulatos művészi képességek, amelyekkel megeleveníti mind a három fentebb felsorolt történelmi alakot Az ember hajlandó azt hinni, hogy nem igaz az, amit a szeme lát mert a színpadon mindig két személy vitatkozik, vagy eszmecserét folytat a szinte látható másikkal. Mind a hárman soha sincsenek együtt, mert az a történelmi valóságban sem fordult elő. A művésznő ügyes és gyakorlott mozdulatokkal választja el egyik jelenetet a másiktól. Gesztusai határozottak és érthetők. Nincs súgó, nincs ügyelő és nincs kellékes. A súgót teljesen feleslegessé teszi Ádám Erzsébet bámulatos emlékezőtehetsége. Nincs megakadás, de még csak szótévesztés sem. A másik (vagy harmadik) személy megelevenítésének egyetlen titka a hangszínezés. A sok bájt sugárzó saját hangját soha sem torzítja el. Illő megemlékeznem a calgary-i ifjúság közreműködéséről. Székely táncszámaik méltó keretet adtak a nagy csillag előadó-művészetéhez. Ugyanúgy Dr. Barabás Árpád szavalatának is megvolt ez a hatása (Petőfi: „Erdély”). A második részben bennünket vezetett vissza Ádám Erzsébet rég elhagyott Hetedhétországunkba Kedves, stílusos székely paraszti ruhácskája hatásosan húzta alá fiatal, barna magyarlányos szépségét, és mi repültünk az aranyszórű táltoson a Hargitára, a Küküllók mentére, a Mezóségre, Kriza János és Ádám Erzsébet kalauzolása nyomán. Kicsit megpihentünk a Kőrösöknél, aztán továbbrepültünk a méltósággal folyó Maros partjára. Közben megsirattuk Kádár Katát és felkiáltottunk magos Déva várába, hogy ne búsuljon az örök magányra ítélt Kómíves Kelemenné. B.d. A MINDENHATÓ POLITIKA Éva a „kertben” sétálgat Színpompás virágok, szebbnélszebb gyümölcsök díszítik az egész tájat A madarak éneke fokozza az Éva arcáról sugárzó megelégedettséget Az ő boldogságát semmi sem zavarja meg. Bánatot nem ismer, mert nem is volt múltja; jövőjéről meg gondoskodott „más”. Egyszer csak a csendet egy sugallat zavarja meg: „... ha eszel a gyümölcsből, olyan leszel, mint Teremtőd ...” hangzott el a világ első politikai szónoklata. Ki tudja, hány ezer vagy millió év telt el azóta. Annyi bizonyos, hogy az ember mindazóta teljes egészében a politika vasmarkában vergődik. Ahogyan az ősszülők hallgattak a propagandára, amely teljes emancipációt ígért, úgy még ma is szívesen hallgatunk hasonló szóra, anélkül, hogy megvizsgálnánk, kitől is származik a csábító szó. A fenti epizódot igazán csak példának szántam. Amit hangsúlyozni szeretnék, az az, hogy az ember teljesen rabja a politikának. Az ember a politika jóvoltából fogan, születik, nő, s majd abban is temetkezik el. Kezdjük a törvényekkel. Van törvény, amely megengedi, hogy ha akarják megszületem, ha nem akarják, akkor nem. Törvény rendelkezik tanításomról. Nemcsak arról gondoskodik, hogy tanulnom kell, hanem arról is, mit és hogyan: milyen filozófiai magyarázattal. Végül megszabja életem minden fázisát, egészen a sírhely megválasztásáig. Igen ám, de az törvény — mondhatja valaki. Kérdezem, van-e olyan törvény a világon, amelyet nem politika szült? Tekintet nélkül arra, hogy a törvényt diktatórikusán vagy parlamentárisán iktatták be, mert az akkor is politikai rendszer, ha egyetlen ember a diktátor. Na már most, ha így van, lehet-e egyáltalán nem politizálni? Sokan hiszik, hogy lehet A valóságban csak kétféle politizálás van: aktív és passzív. Aztán, ha a mélyére nézünk a dolognak, a passzív politizálás többet árthat mint az aktív, mert a hallgatás valamelyik irányzatot erősíti. Közvetlenül a háború után hallottam először: „A papok ne politizáljanak!” Mondanom sem kell, hogy a papok túlnyomó többségének politizálása a nemzet féltéséből állt csupán. Mégis, milyen sok embert meghódított az az elhallgattató propaganda. Mostanában halljuk honfitársainktól: „Eh, ne politizáljunk!” Megfigyelhetően ez a nem politizálás csak akkor érvényes, ha valamelyik baloldali rendszerben találunk kifogásolni valót Amikor azt állapítom meg, hogy a régi rendszernek is voltak hibái, az, kérem, egészen más, az már nem politizálás. Nincs szándékomban rendszereket összehasonlítani, nehogy véletlenül a „politizálás” nagy bűnébe essem, de meg kell kérdeznem, milyen fórum döntötte el, hogy a régit szidni erény, a jelen rosszat bemutatni pedig bűn? Akárhogyan van is ez a dolog, a politika mindannyiunk ügye. Tőle függünk, benne élünk, és életünket teljes egészében meghatározza, illetve korlátozza Semmi, még a vallásunk sem, befolyásolja természetes életünket jobban, mint a politika Részt veszünk benne — akarattal vagy akaratlanul. Természetesen, szabadakaratú lények vagyunk s ki-ki úgy vesz részt benne, ahogy akar, de teljesen kitérni előle nem lehet Vagy öntudatosan, a magam tetszése szerint politizálok, vagy másnak adom át a szabad akaratomat, hogy szavazzon (döntsön) helyettem. Gondolatommal, szavammal és tettemmel én akarom kifejezni önmagamat, hogy az engem irányító hatalom alakuljon át az én tetszésem szerint — legalább egy parányit Seibert Albert
