Nyírvidék - Szabolcsi Hírlap, 1935 (3. évfolyam, 275-298. szám)

1935-12-25 / 295. szám

(Trianon 16.) 1935. december hó 25. - JSfrÍRVIDÉK ^ •S/ ABOLCSI HIRLAP 13. oldal. Kapcsoljuk egybe az elszakított országrészek magyarságát SZIKLAY LÁSZLÓ DR. TANÁR NYILATKOZIK AZ ELSZAKÍTOTT ORSZÁGRÉSZEKKEL VALÓ ÖSSZEKÖTTETÉS LEHETŐSÉGEIRŐL Megmozdult a nemzet fiatalságában az életösztön, a lelkiismeret.. . Megindult a mozgalom: kezet kell fognunk Pozsonnyal, Szabadkával, Kassával — az elszakított magyar testvérekkel... Szükség van-e erre, miként lehetséges ez, erről kértünk interjút a probléma egyik legkiválóbb ismerőjétől, Sziklay László dr. Kossuth-gimnáziumi tanártól, aki e kérdésről a következőket mondotta: Régi hibánk, hogy bármennyire is hangsúlyozzuk európai kultúrfölényünket, bármennyire is hangsúlyozzuk széles látókörünket, bármennyire is tartozunk azok közé a nemzetek közé, melyeknek fiai a legtöbb idegen nyelvet tudják, mégse látunk a saját kicsinyes viszonyainkon túl. Sőt: még a magunk problémáit sem tudjuk meglátni s nem tudtuk fölfedezni nagy tragédiánk előzményeit Trianon bekövetkezte: a háború előtt sem. Nem vettük észre, hogy nemzetek fejlődtek ki nem is mellettünk, nem is közel hozzánk, hanem közöttünk, a saját talajunkon. Szlovákok, románok, szerbek ébredtek a mi viszonyaink között, mondom, közöttünk nemzeti öntudatra, önálló nemzeti életre és mi lerről nem tudtunk semmit. Ha meg-megszimatoltunk valamit belőle ,ha felcsendült az u. n. „nemzetiségi" vidékeken egy-egy idegen szó az utcán, nem vettük komolyan ,nem tartottuk fontosnak, azt hittük, hogy nemzetiségeink önállóvá fejlődése, tudatosodása gyermekes makrancosodás csak, melyet csendre lehet majd inteni. **** **** *****< < Ennek az átkos, könnyelmű nemtörődömségnek a követkeménye Magyarország összeomlása és mai nehéz helyzete. Ennek a nemtörődömségnek a következménye Trianon. Nem vettük észre, hogy nemzetiségeink nemzetekké fejlődtek, csak akkor, mikor már ennek a fejlődésnek a következményei mutatkoztak: az utódállamok formájában. Sajnos, szélesebb rétegeink még most sem igen akarnak tudomást szerezni róla, hogy igenis, azok, akik régi nemzetiségeink közül ma államalkotó nemzetek lettek, méltó versenytársak s önálló kulturával rendelkeznek. Hogy nemzeti öntudatuk nagy s hatalmas lépésekkel igyekeznek mindazt behozni, amit kultúrában eddig nem értek el. Ez a közfelfogás, mely még most sem veszi az elcsatolt területek nem magyar lakosságát számba, hangos és üres szócsépléssel emlegeti az irredentát, ahelyett, hogy komolyan törődnék a most már szomszédokká vált idegen népek kultúrájával, kulturális fokával, életviszonyaival s a velünk való kapcsolataikkal. Hatalmas frázisokkal emlegetik, hogy az egymástól való eltávolodás, a ledönthetetlen politikai és gazdasági határok mennyire megnyomorították, mind kulturális, mind gazdasági szempontból mind a két felet, de nem veszik észre, hogy munkálkodni kellene ezeknek a válaszfalaknak a ledöntésén s ha ez egyelőre nem sikerül, legalább az enyhítésén. Sajnos, azonban addig, míg elcsatolt saját véreinkkel sem törődünk, amíg a kisebbségi magyarság életsorsa sem érdekli az „anyaország

1 magyarságát, addig a középeurópai összes népek iránt való érdeklődésről nem is lehet szó szélesebb magyar körökben. Szomorú igazság, hogy a magyarországi magyarság egyáltalán nincs tájékozva a szlovenszkói, erdélyi és bánsági kisebbséggé átváltozott magyar tömegek sorsával s ami még szomorúbb, ez a sors nem érdekli, leg feljebb csak akkor, ha rokoni, családi kapcsolatok révén ahhoz a földhöz fűzi valami. Mindég elfacsarodik a szivem, ha Felvidéki Asztaltársaságról, Erdélyi Kultúregyesületről hallok bármely magyarországi városban s ha ez az asztaltársaság, vagy kultúregyesület a mult emlékein rágódik, ahelyett, hogy erősen, intenziven érdeklődnék a kisebbségi sorsba jutott magyarság élete iránt. Igaz, hogy ujabban „divat" lett a kisebbségi sorsba jutott magyarság irodalma: — ez is csak egy-két, a fővárosi kiadók kohóján keresztüljutott reprezentatív munkán keresztül. Hogy a közönség ezeket az erdélyi s ujabban felvidéki írásműveket veszi s egyáltalán, hogy a kiadóknak végre eszükbe jutott a kisebbségi sorsban élő magyarság szellemi életéből is bemutatni valamit, az amolyan lelkiismeret-megnyugtatásnak tekinthető: „íme, mi törődünk elszakadt testvéreinkkel". Sajnos, azonban, ezek a közzétett, népszerű munkák egyáltalán nem mutatják a kisebbségi magyarság megváltozott életmódjának, új sorsának hű képét; A • • * • • • • • • • • • • • • • Magyar Általános Takarékpénztá

r" •nyíregyházi fiókja • i : • • • • Első helyi bekebelezéssel városi és mezőgazdasági ingatlanokra <ölcsönöket folyósít. • • • • • • • • • t • • • • • • • * •> mmmMm^M^m ******* s azok a munkák, melyek ilyesmikről számolnak be, akár Magyarországon, akár pedig az utódállamok területén jelentek meg, igazán csak egy-két nagyon érdeklődő ember könyvtárában találhatók meg. Ezen az eltávolodáson sürgősen segíteni kell. Segíteni kell nemzeti szempontból: mert minél jobban távolodunk el egymástól, annál jobban forgácsolódik szét eddig egységes nemzeti kulturánk. Szorosabb kapcsolatot kellene mindenkinek szereznie az elszakított magyarsággal, aki megteheti: látogathatná a kisebbségi sorsban élő magyarok-lakta területe-ket; s mindenekelőtt: szervezetten kellene olvasni, tanulmányozni azokat a nyomdatermékeket, melyek a kisebbségi sorsban élő magyarság sorsáról szólnak. Kisebbségi magyar napilapok olvasása: vájjon hány magyarnak jutott ez az eszébe? Pedig a magyar hírlapirodalom egész új műfaját jelentik ezek a lapok, új műfajt, mert új sorsnak, szomorú magyar sorsnak a tükörképei. — De rendszeresen kellene olvasni az elszakított magyarság folyóiratait (Erdélyi Helikon, Szlovenszkóból: Magyar írás, Magyar kultura, Magyar Figyelő, stb.) s mindazokat a kiadványokat, melyek akár statisztikai közlésekben, akár tanulmány alakjában visszatükröztetik a kisebbségi magyarság sorsát. Csak kettőt említek itt, a közelmúltból: Jancsó Elemér tanulmányát: „Az erdélyi magyarság életsorsa nevelésügyének tükrében. 1914—1934", mely a nevelésügyön keresztül — az iskola a jelennek s a jövőnek a legjobb tükörképe — mutatja be az erdélyi magyarság mai sajátos arcát s Krammer Jenőét: „A szlovenszkói magyar serdülők lelkivilága", mely ugyanezt teszi a mai szlovenszkói kisebbségi világgal. — Ezeknek és az ilyenfajta munkák szélesebb rétegekben való ismerete elengedhetetlenül szükséges volna ahhoz, hogy a kisebbségi sorsban élő magyarság életviszonyait egész társadalmunk megismerje s így közelebb juttathatnánk egymáshoz az egymástól eltávolodott nemzettesteket. Okvetlenül szükséges a magyarság egymástól szétszakított részeinek az ilyen közeledése egymáshoz, mert a centrumról leszakított magyar kisebbségek egyedül, magukra hagyatva, okvetlenül a lassú elsorvadás borzalmas halálára vannak ítélve, mi pedig elveszítenék azt a hatalmas erőt, amelyet a hegyvidékek magyarsága évszázadok óta jelent. De szükség van erre nemcsak a mi belső, nemzeti szempontunkból, másért is. Azzal kezdtem, hogy micsoda bűn volt a háború előtt indolenciánk, mellyel a nemzetiségek ügyét kezeltük. Bűn volna, ha ezt az indolenciát folytatnók s ma sem igyekeznénk megismerni azokat a nemzetekké serdült népeket, amelyekkel együtt éltünk jóban-rosszban ezer éven keresztül s melyek nélkül nem tudom elképzelni Középeurópa egységességét, — még akkor se, ha kikapcsolom a politikát s egyelőre csak kulturális és gazdasági szemszögből veszem a dolgokat. Meg kell ismernünk szomszéd népeinknek immár sajátos arcát, kulturáját, új életviszonyait s ez a megismerés a velük egy állami keretben élő s így bizonyos szempontokból közös sorsú kisebbségi magyarságokon keresztül történhet. Nem akarom azokat a már Magyarországon is népszerűvé vált szlovák műfordításokat idézni, melyek