Nyírvidék, 1930 (51. évfolyam, 274-296. szám)

1930-12-25 / 293. szám

* 1930. december 25. J/VÍKYIDáK. Karácsonyi mese... Irta: Holló Lenke. Szent este... fehér minden, mintha az angyalok cukorral hintették volna tele a földet örömükben, — hogy a glóriás Szent estén tündököljön fehér fényben minden a földön. Örüljenek a gyerekek a hónak és kacagó jó kedvvel, hidegtől pirosra csipett arccal hólabdát csinálhassanak. Éjfélkor pedig, mikor majd a bekötött fejű anyókák mennek az éjféli misére, ropogjon a hó a lábuk alatt, hogy elmondhassák: »Gyönyörü fehér karácsony, sohasem volt még ilyen szép.« A nagy körönd előtti fenyők is fehérruhába öltöztek és vágyakozva nyújtották fehér karjaikat az ég felé. Mindenütt fehérség, tün. döklés és csupa csillogás. A házakon, a földön, a szemekben. — Mindenütt örömteli vágyakozás) sietés, készülés. Mindenütt siető, boldog emberek. Csomagokkal, ajándékokkal megrakodva. Készülés a szent estére... A kirakatok előtt az 'utca' szegény gyermekei amint laposra nyomják kicsiny orrukat a kirakatok üvegén és bámulják a karácsonyfa-díszeket, a szines gyertyákat

l a babát, a mackót, a gyönyörű játékokat. Bennt az üzletekben pedig a gazdagon öltözött bundás asszonyok "és férfiak, kiket az üzlet előtt az autó vár, hogy hazavigye a gazdagok ajándékait. Kinnt a csillogó szemű kicsiny rongyosok. Nem érzik most a hideget, pedig alig van rajtuk ruha, csak vágyakozva nézik a sok gyönyörűséget a kis Jézuska ajándékait. Mutogatják egymásnak a játékokat. »Nézd Jancsi, milyen szép baba. vájjon csak a gazdag gyermeknek küld ilyet a Jézuska ?«, »én is jó voltam, tudom a Mennyből az angyalt is, meg a verset is«, »hátha nekünk is hoz ilyet.« Tárgyalnak, vágyakoznak. — Siető, vásárló emberek tovább taszítják őket, nem érzik, nem látnak mást, csak a sok szép csillogó holmit. Nem veszik 'észre a hátuk mögött álló leány-alakot sem, aki könnyes szemmel "hallgatja őket és nézi vörösre fagyott kicsiny kezüket a kirakat üvegén és hirtelen pénztárcáját kinyitva, megnézi, — mennyi is van még benne, mert ínég sok vásárolni valója van mindazoknak, akiket szeret, a családjának. c. Hirtelen számol és a könyvekről, amit karácsonyra még saját magának venni "akart, egy könnyű mosollyai'már fe is mond a két gyermek javára és kihozza a megbámult babát és mackót és a kézükbe adva a kicsinyeknek azzal, hogy: »a kis Jézuska súgta m

eg, hogy nektek kihozzam.« A két gyermek csodálkozva szorítja a játékot és boldog mosollyal szalad tova, csak "a rongyos kis cipő kopog az aszfalton, a keményre fa. gyott havon és a kis le'íiny rongyos piros kendője virít még elő egy darabig a siető emberek között. Elmentek... de a Mária szivébe amint utánuk néz, kimondhatatlan béke és nyugalom száll és a gyermekek boldog mosolyától egyszerre tündöklően szép lett a világ... Fennt az égben pedig a »Jóság« angyala, kinek ma különösen sok a dolga, mert számon kell tartani a jó szívűek, a könyörületesek tet. teit, mosolyogva hajlik a nagy könyv felé és beírja: »Teljesüljön a ma esti óhajod.« Mária pedig megy tovább, siető emberek meglökik, nem érzi, csak a két boldog kicsire gondol. Megfordulnak utána, nem veszi észre, pedig sokan megnézik, mert ugyan ma este nem újság a boldog mosollyal siető ember, de ő még ma is feltűnik és megfordulnak a bájos kis alak után. Megnézik a vékony finom arcot, a nagy kék szemeket, amelyben a jóság fénye tündöklik és az egész kis kedves drap bun- I dás, fehér sapkás alakot. De ő ! nem lát senkit, csak megy tovább és elgondolkozik, hogy íme mindenkinek megveszi a kis ajándékait, csak egynek nem vehet, aki felé minden gondolata száll, aki ragyogóvá és széppé teszi neki a világot, de aki elérhetetlen a számára és elgondolkozik, hogyan és mit is küldhetné neki. Gyorsabbra veszi lépteit és besiet egy virágkereskedésbe és kiválasztja a legszebb fehér rózsátAranyzsinórral átkötteti és az illatos virágot, félve, hogy meg ne ártson neki a hideg, bundáját kinyitva, a szive felé helyezi és most már gyorsan szalad a fehér uton a fehér rózsával... , Egy nagy sarok ház előtt félve megáll. Lélegzete gyors lesz az izgalomtói, a szive dobogását, — amelyben a tavasz minden Ígérete dalol, dalolja az örök himnuszt, a szerelem dalát, — a torkában érzi. Mikor pedig meglátja az elősiető inast, elveszti minden bátorságát és egy percre a kapuhoz dől, de aztán erőt vesz magát és átadja a virágot és az inas kérdésére, hogy ki küldte, csak annyit mond: »Mária.« A nevét nem mondhatja meg, mert hisz akkor elárulná magát, hogy régen, titkon, csak őt szereti és szalad tovább, boldog izgalommal, mint a két kis rongyos gyermek... i A fehér virág a pazarul berendezett szobába kerül, ahol egy magas barna férfi dolgozik. Sok még a munka, még ma sincs pihenése. Az inas nesztelen léptekkel jön, a vastag perzsa felfogja a léptei zaját. Leteszi az asztalra a virágot. Következik a vallatás, ki küldte, hogy nézett ki? Az inas leírja a kis drap bundát, a fehér sapkát~ a nagy kék szemeket. A szigorú, magányos férfi egyedül marad a rózsával. Kinnt csilingel egy szánkó, valahol nevetnek, messze sir egy hegedű, ide minden tompán hallatszik. A szobára lassankint ráül a csönd.,, az emlékezés... Elgondolkozik... Mária! Látja maga előtt a í

elkes, kék szemeket, hallja a lágy hangot és kitalálja, hogy ki is az a Mária. A csönd tovább mesél... Eljött hozzád a magányoshoz, elhozta hozzád a rózsán keresztül á szivét... Téged szeret.. ( >. Már nincs semmi nesz a szobában, csak a fény és pompa között egy szív dobog... egy sziv vágyakozik.. magányosan egyedül... Este van... A kültelek egyik kis nyomorúságos viskójában, szalmaágyon fekszik a két gyermek. Csak az olajmécses világit az asztalon, ahol a szegényes vacsora maradványa van és egy kicsi fenyő ág, pár gyertyával és papirdisszel. A mécses kialudni készül, mégegyszer fellobban és a picike fény megvilágítja a két aranyos főt a szalmán, a mosol yg5 ajkakat és a kis sovány maszatos karokat, amint boldogan szo ritják a mackót és a babát. Álmában beszél a kis leány, mégis csak angyal volt az Jancsi... és mosolyogva szorítja tovább a babát. A mécses kialszik, a szobára ráborul a csönd... Éjféli misére harangoznak, gling.. giang... Mária imádkozik. A lelkes kék szemek tele vannak áhitattal, az ima áhítatával, amint lassan rebegi az ajka... őh add, hogy szeressen, óh add meg Istenem!! Güng.. giang... A magányos férfi ajkához szorítja a rózsát, Mária rózsáját... , Fennt az égen a »Jóság« angyala pedig lezárja a nagy könyvet és mosolyog, meg van elégedve, ő tudja, hogy miért... A harang szól tovább, imára hiv_ ja az ájtatos híveket. Güng.. giang... Dicsőség! (Regény.) ' 54 Irta Péchy-Hőrváth Rezső. Bement az étterembe, hogy valamit igyék. De a terem ajtajánál tovább nem juthatott. Tömött sorok szorongtak az asztalok között, az emberek — civilek, nők és katonák — egymás hátán álltak, a hőség fullasztó volt és csak ritkán jutott valaki előbbre. A sze-< mélyzet izzadtan, a fáradságtól támolyogva, gépszerűen teljesítette kötelességét. Szó nélkül kifordult a perronra és egy ideig elődöngött a népáradat között. Aztán megfájdult a szeme a zajló színektől és a tnap világításától és fölhágott a kocsijába. Ott üldögélt egy ideig, szundikált is egy kicsit, amit abban az alapnélküli reménykedésben tett, hogy azalatt a vonat hátha elindul... [Milyen jó is volna, ha felébredve, látn%,c hogy a vonat már nem vesztegel az állomástan, hanem zakatolva törtet előre, fenn a magas pályán, a tiroli havasok gerincén!... Aztán megint leszállt, ásítozva álldogált a kocsija mellett. Mozdonynak, indulásnak a wonatja körül híre-hamva sem volt. Arra sietett egy vörössapkás hivatalnok, három aranyrozettával a bőségesen aranyozott vállpántján. Megszólította. — Hja, azt én is szeretném tudni, mikor megy el innét a személyvonat! — hangzott a •ok hasonló zaklatás miatt kissé unott és Ingerült, stereotip válasz. — Majd talán az íéjjel... De nyomban vigasztalólag tette hozzá, hogy látta a kérdező elszontyolodását: — A katonákat kell előbb elszállítanunk, csak azután kerülhet a sor a polgári forgalomra. Felületesen intett szalutálást a kezével és elsietett. Győrffy Zsolt elgondolkozva bámészkodott utána, csak éppen hogy valamerre fordítsa a tekintetét. Jó darabig bámult abba az irányba, szinte megmeredten, amíg eljutott agyába az a kép, amelyhez az »aranyos« vasutas oly szaporán igyekezett. .Tartalékosok szálltak ott be nótáikkal és számos batyuikkal közönséges marhaszállító teherkocsikba, szürke katonák felügyelete alatt. Egyik-másik visszacsúszott a kocsihoz támasztott deszkáról, legurult és ilyenkor egészséges férfikarban harsant fel körülötte a részeg társaság kárörvendő röhögése. Győrffy Zsolt elsétált arra felé és egy ideig elszórakozott a katonák mókáin. Az az érzése támadt eközben, hogy a hangos jókedvük és a tomboló vidámságuk csupa eről(Letettség — nem is szólva a kiürített palackok nagy számáról, —, mert mindegyik palástolni és elleplezni igyekszik a megindultságát és a szorongását, a fájdalmát és a félelmét. És még egy felfedezést is tett e szemlélődés közben: más államokban a katonákat, akik holnap talán már az életüket is odaadhatják az állam céljainak, nem szokták közönséges és otromba, állati piszoktól bűzlő teherkocsikba gyömöszölni... Emberi álllamban legalább nem ... Amint megtelt egy-egy vonat, hatalmas gép nyomult az elejére, huhogva füttyentett egyet és zilálva, szinte túlságos sietséggel vonszolta el magával a nótás, virágos vonatot. báit az elbujtatott »cíler«-ek. Estére bágyadt az alkony és egyenként lobogtak fel a tiszta égboltozat sötét kárpitján az apró égi mécsesek. Lámpák gyulladtak mindenfelé és Dyőrffy Zsolt, folytonosan aggódva, hogy a vonat itthagyja, felületesen és kapkodva megvacsorázott a pályaudvar melletti korcsmában. De a vonat nem hagyta ott, hanem Elszemlélődött ezen is egy darabig. Később megint benyitott az étterembe, de a tolongás még nagyobb volt, mint az előbb. A vasutasok még mindig nem tudtak semmi bizonyosat a vonat indulásáról. Lassanként beesteledett. A hegyek felett szikrázva villódzott a rózsaszínűre gyulladt hósipka és a völgyekből felnőtt a homály. A nap bíboros korongja lassan lehányta fényes, tüzetszóró szemét és rőt fényzuhatagot ömlesztett végig az egyik havason, — amelynek vállán egy pillanatra megpihent. Lilás fénypászmák, citromsárga szalagok és ólmos csikók sorakoztak a nyugati ég peremén és a nap ekkor hírtelen elsülyedt, mintha láthatatlan kezek vonszolták volna lefelé izzó korongját, mint a katonai lövöldék sajmég éjfélig sötétlett ott az elevenségtől nyugtalan állomás legelső sínpárján. Győrffy Zsolt egy ideig nagyokat szippantva s zívta be a nehéz, ózonos hegyi levegőt, aztán hirtelen elhatározással bement a kocsijába. Elfoglalta a helyét a csendes kis zúgban — útitársai mindnyájan ott voltak már és megcsendesedve szundikáltak — aztán továbbfűzte gondolatait. A katonavonatok szakadatlanúl gördültek ki az állomásból, a perronról és az állomás környékéről elhalkúlva zümmögött fel a morajlás és a pályaház villamoslámpái meg-megpislákolva árasztották szét sárgás fényüket. És ebben a csendben és nyugalomban valahogyan egyszerre eszébe jutott Marili !... Szégyenkezve, furdalásokat érezve a lelkében, gondolt reája egy pillanatig. Mennyivel tartozott annak az édes kis leánynak, mennyi hálával és harmatos csókkal, a hála kicsor. dulásig édes borral telt kelyhével, hogy anynyi káprázatos gyönyörűségben részesítette öt — önzetlenül! És ő elfutott előle, búcsúzás nélkül szökött meg tőle !. •. Lecsüggesztette a fejét és lesütötte a szemeit. Mintha a kislány előtte állt volna és nagyot toppantva, mint édes szokása volt, mosta volna aj fejét... (Bolyt WW-i