Nyírvidék, 1930 (51. évfolyam, 173-197. szám)

1930-08-10 / 181. szám

1930. augusztus 10. Vasárnapi írások Interriew Önmagammal A »Nyirvidék« számára irta : Gondos Sándor, a clevelandi Szabadság belső munkatársa. Pápa Őszentsége, XIII. Leó, nyolcvanas évei felé járó aggastyán volt harmincöt év előtt. A föld legjelentősebb uralkodói pálcájának birtokosa. Jó magam bajusztalan siheder voltam. A legnagyobb budapesti napilap legifjabb legjelentéktelenebb riportere. Hanem azért mégis megintervjuvoltam őszentségét. A pápa nem tudott ma gyárul. Én nem tudtam olaszul. A már földi életében is szent aggastyán elmondta a magáét olaszul. Én, a már földi életemben is pokolra való újságíró megirtam a magamét magyarul. így készült a leghíresebb interjúm. Ha ilyen nehézségek dacára sikerült a reámbizott munka, akkor talán megfelelek annak is, amit a 'Nyirviüék szerkesztője bizott mK>st reám. Hogy saját magammal csináljak interjút. No, sokat hittem m\p.gam felől, de azt sohsem hittem volna, hogy valaha olyan hires ember legyek, akihez újságírót küldenek, hogy véleményét megkérdezze. Nincs abban semmi érdemem. A kitüntetésnek a nagy távolság az q|ka. A^ messze Amerikából két évtized után látogatóba jött ^szürke, jelentéktelen amerikai míigyar iljságiró a közbeeső hatezer kilóméter távolságon és a szabolcsi magyar lapszerkesztő kartársi barátságának teleszkópíján keresztül nagynak látszik, holott... az ám, holott a valóságban kicsi biz az és gondolatokban szegény, mint a templom áira egere. i. Mi suiya lehetne a szürke amerikai ujságirócska szavának Magyarországon még az esetben is, ha csakugyan lenne valami mondanivalója ? Ki törődnék azzal, ha az interjú során például ezeket mondanám : ! • • ! * . — Hej, milyen áldott jó sora van a magyar nemzet fiainak és milyen szomorú a mi balsorsunk Amerikában ? Ki az amerikai koldus? Senki. Ki aaz amerikai mii" liomos ? Éppen olyan senki. Milyen nagy gyönyörűség a mi amerikai demokráciánkban eldurvult magyar lelkünknek az, amikor a hegyeshalmi határon átlépve »nagyságos« urak, majd az amerikai méretű borravalók kiosztása, után »méltóságosak« leszünk. Él" tünk hűséges párja eleinte meghökken, mikor »kezeit csókolgat] ák« Mi is megdöbbenünk egy percre, mikor tanult, miüvelt gimnáziumi tanár, aki Győrben száll fel a vonatra és akivei a vasúti kocsiban ismerkedünk meg, három perc alatt ötvenegy izben mondja, hogy »kérlek alássan«. Lelkünk kéje azonbap akkor fakad gyönyörűségre, mikor régi barátunkkal, kenyeres társunkkal, az Alkotmány cimü néhai katholikus napilap egykori igazán jelentéktelen riporterével, Huszár Károllyal találkozunk, akinek Allah jóvoltából ha nem is nőtt hoszszura a szakálla, de a »kegyelmes« cim jár. Demokratikus gondolkodásban megrögzött amerikai lel" künk nagyszámú »kegyelmes« barátunk láttára kéjelegve kiált fel: — Ez kell a magyarnak ! Ettől dögük a légy! Nem boldog a ma" gyar, ha minden második ember nem kegyelmes, vagy legalább is félkegy elmés. Ez az amit a két évtized után Amerikából hazatérő szürke magyar ujságirócska élvez, mikor magyar földön partra teszi a lábát. De folytatása is van. Boldogtalan vasúti kocsink megérkezik velünk a budapesti pályaudvarra és minket, hazatérő husz magyar kivándorlókat, nyolc rendőr fog körül és birka módjára terel az állomási rendőrségi irodába. Mindössze reggel hat óra. A rendőri fogadtatásra mi, jámbor amerikaiak, megdöbbenünk és aggódva nézünk körül, hogy hol az amerikai konzul vagy követ, aki segítségünkre lehetne. Nincs pártfogásra szükségünk. A nyolc rendőr mindössze egy rokonszenves képű, igaz magyar arcú rendőrőrmester elé állit bennünket, akii becsületes nejvére Tóth Istvánnak hivnak és aki ünnepi pózba helyezkedik és Apponyi Albertre emlékeztető ékesszólással a következőket mondja : — Kedves amerikai magyar testvéreim ! Engedjék mBg nekem, hogy a magyar haza, a magyar nemzet, a magyar kormány és a magyar társadalom nevében igaz szeretettel üdvözöljem önöket. Hajnali hat óra van és mi nem kevésbé ünnepélyes arccal és n«m kevésbé nagy ékesszólással feHORTOBÁGYI JUHTURÓ Tejszövetkezet* Központ Budapest 4., postafiók 20. 4175— leljük : — őrmester ur, az Egyesült Államok elnöke, az Egyesült Államok népe és az Egyesült Államok kormánya nevében szeretettel köszönjük e szives fogadtatást. Két hetet töltöttünk Budapesten. Többnyire magyar ujságirók között, akik szivük szeretetét tenyerükön hozzák régi kenyeres társuk elé Magyar ujságirók között, akiknek nyelvére és agyvelejére valami ismeretlen rém bilincseket vert és akik nem mernek megszólalni, akik nem merik megmondani azt, hogy voltaképen mitől vagy kitől félnek. És az ujságirók köréből eljutunk régi barátainkhoz, földbirtokosokhoz, mérnökökhöz, orvosokhoz, ügyvédekhez, tanárokhoz, a nemzetfenntartó magyar elemhez, kiknek ajkára szintén bilincset vert valami rejtelmes rém, akitől félnek, akitől remegnek és akit megnevezni nem mernek. Nincs többé gerinc Magyarországon, vagy ha van, a vidéken kell keresnünk. Ezért mentünk Hevesbe, ezt kerestük Abaujban, a Hajdúságban és végre megtaláltuk Szabolcsban, a »nyiri bicskások« között. Szabolcsban sejn csapong fennen. Ott sem üt már oda öklével vagy fokosával, de legalább megszólal és elmondja azt, ami a szivén fekszik. Ur és paraszt is | egyaránt. Szabolcs még olyan, mint Irta: Ádámné Kolozsy Sarolta. Götz bácsinak minden nap keserű lett kedve, ha Mickóra nézett. Hiába dorombolt az neki szépen, hiába nyávogott, Mickó tudniillik macska volt. Nem használt semmit, Götz bácsi engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetett szegény Mickó iránt. Pedig szép növésű fehér-tarka cica volt, okos annyira, amennyire okos egy kis macska lehet. De Götz bácsi nem volt az a természet, ki méltá"* nyolni tudta volna Mickó elsőrendű kvalitásait. Hogy fogta pedig az egereket. Reggelre volt ugy, hogy három, négy kis egérke kr mult t eteme feküdt a küszöbön. Mickó odaszállította a fölösleget. Cica esze szerint biztos dicsekedni akart vele. Egy nap aztán Götz bácsinagy elhatározásra jutott. Elviszi Micikót a falu másik végébe, a komájához, ott megörülnek neki, ő meg megszabadul egy gyűlölt jószágtól. Igen ám, de egy a bökkenő, mi lesz, ha Teruska hiába hivjamajd macskáját? Hátha még megsejti, hogy apja a bűnös. No akkor baj lesz, morgott Götz bácsi, erősen szíva a pipáját. Két érzés viaskodott benne. A lánya iránt érzett szeretet és a Mickó iránti ellenszenv. Nem kell azt hinni, hogy Götz bácsi talán nem szerette a lányát, mert gondolkozott azon, hogy melyik érzés benne nagyobb. Szerette Teruskát Götz bácsi, az volt minden öröme, büszkesége, de viszont Mickó megmérgezte az életét. — Ahogy az duruzsolt, nyávogott, dörgölődzött, hát azt nem birta Götz bácsi. Mert Mickónak minden szabad volt, korlátlan ur ;volt a háznál. Terka tette azzá kedvencét. Jaj volt annak, aki bántani merte. Götz bácsi határozott: Mickónak pusztulni kell! A nagy elhatározást tett követte. Elballagott a komáékhoz. Mikor túlestek az üdvözléseken, Götz bácsi a komájához fordult. — Nem igazi koma volt, csak ugy a »Jópipá«-ból. — Hát koma, kell-e macska? — Kell-e, kérdezd az asszonytól! — Keh Götz bácsi, hát hogyne kéne, pergőzött szaporán az asz* szony, valami jó egerésző cica, oly . sok már az egér a kamrában, amióta a miénk megdöglött. — Na, ha kell, akkor lesz, mondta röviden az öreg. Estére ugy tiz óra tájban hozom el. Götz bácsi szép lassan hazasétált. A konyhában Terust találta, amint épp vacsorát adott kedvencének. Götz bácsi szeme ravaszul siklott rajtuk végig. — Na, most eszel itt utoljára, gondolta örömmel. ^ Mickó az ellene készülő merényletről mit sem sejtett. Jóllakottan nyalogatta piros nyelvével száját és örömmel indult el Götz bácsi nadrágfa felé, hogy hozzl" dörgölődzön. Ez is egyik oka volt annak, hogy Mickónak menni kellett, mert erről nem tudta leszoktatni. Talán sohsem várta Götz bácsi oly nehezen az estét, mint ma. Ha várta is, régen lehetett valamikor, midőn a megboldogult Götzné asszonyhoz, illetve Nagy Terkához járogatott. Na aztán mégis csak elmúlott az a pár óra. Terike lefeküdt ugy kilenc óra tájban, nem sejtve semmit. Dehogy is aludt volna oly nyugodtan, már fél tizkor, ha tudta volna, mi történik. Götz bácsi azt mondta lányának, hogy ő is megy aludni, azzal indult is a másik szoba felé. Háromnegyed tiz felé lassan kisompolygott, keresi Mickót, nincs sehol. Ejnyé, hová a csodába lett az a macska? — bosszankodott. Halkan hivja, egyszercsak a kut melletti bokrokból valami fehérség suhant ki. Götz bácsi kedvesen motyogva közeledett. — Gyere Mickó, gyere kismacskám. És Mickó ment. Mit tudja egy kis macska, hogy épp most kellett volna elszaladni, mikor kedvesen hivják. Pár perc múlva egy kosárban, lekötve vergődött, és negyedóra múlva pedig a komáék kamrájában lapult meg a zsákok közt, sziv" dobogva. Reggel Götz bácsi lopva figyelte lányát, hogy sürög-forog a reggeli körül és mikor minden kész, kis tányérba tejet önt és kiállt az udvarra: — Mickó, cic, Mickó, cic, de a macska csak nem jön. Terus döbbenten néz körül. Hoi lehet az a macska. Máskor már rég itt van ilyenkor. Nem látta apám? — Nem én lányom, nem láttam még ma szinét sem, feleli nyugod" tan az öreg, mert hogy igaz is volt. Terka egész délelőtt hívta, hívogatta kedvencét, de hiába... Bejárta a szomszédokat, felkutatta a kerteket, Mickó csak nem került elő, a végén sirva fakadt. — Hol lehetsz kis macskám* sírdogált, —- apám, édes apám, keresse meg Mickót. — Ugyan Terka már, honnan kerítsem én elő, elveszett... valaki leütötte dohányzacskónak, majd szerzek helyette neked egy szép kis kutyát. — Nem kell, nem kell nekem kutya, nekem csak Mickóm kell, zokogott tovább a nagylány. Götz bácsi nem tudta tovább nézni, valami furcsa érzéssel ment ki. 1. Szomorú hangulatban telt el a nap. Götz bácsi, soha, mióta eszét tudja, nem evett ilyen sós ebédet, mint ezen a napon. És milyen csöndes volt a ház. Terka kivörösödött szemekkel ült kézimunkája mellett. És a mindennapi vidám dal csak nem akart kitörni ajkán. Fájt a csendesség Götz bácsinak, sőt még talán Mickó is hiányzott. Valahogy nem érezte Götz bácsi azt a boldog megnyugtató érzést, ami a jól végzett munka jutalma szokott íenni. Vigasztalta magát is, Terust is. De valahogy rossz kedvvel feküdt le ő is. Teruska másnap sem volt jobb kedvű. Bánatosan nézegette Mickó kis tányérját. Götz bácsi elment hazulról, nehogy megint rászálljon Terusróv, a rossz hangulat. Ez a nap is eimullott és most a harmadik nap még jobban bántotta a lelkiisme ret az öreget. — Szegény kis lányom, hogy a szivéhez nőtt az a macska, ugy szerette és képes voltam elvinni tőle, pedig mellékesen tényleg já egérfogó macska volt. Már ekképen gondolkozott Götz bácsi. Ugy estefelé Teruska kint ült a tornácon és olvasott. Egyszercsak Götz bácsi arra lett figyelmes, hogy egy szék borul, egy könyv puffan és ezzel egyidejűleg hallja Terus örvendező, hacagó hangját. — Mickó, drága cicuskám! Na, de erre már kiszaladt Götz bácsi is a szobából, hát látja, — hogy ott ül Mickó Terka ölében. Csupa piszok, karmolás, két füle csupa vér, ékesen szóló bizonyítékai Mickó uti kellemetlenségeinek. Teruska örömében azt sem tudja, hová legyen. Fürdeti Mickót, tejet, kalácsot ad neki, közben boldogan becézi. Götz bácsi lassan Mickóhoz ballag, valami megható• dásfélével megakarja simogatni a macska tépett fejét... Mickó elhúzódik és hidegen csodálkozva néz reá. i