Nyírvidék, 1930 (51. évfolyam, 98-122. szám)

1930-05-29 / 121. szám

N/iregykáza, 1930, május 29. * Csütörtök V III. évfolyam. 121. sz. POLITIKAI NAPILAP Előfizetési árak helyben és vidéken : Egy hóra 2 50 P. Negyedévre 7"S0 P. — Köztisztviselőknek és tanítóknak 2Ü°/o engedmény Alapította: JÓBA ELEK Felelős szerkesstt: VERTSE K. ANDOR Szerkesztőség és kiadóhivatal cime : Széchenyi-út 9. Szerkesztőségi telefon: 5—22 A kiadóhivatal telefonja : 1-39. Postacheque 29556 Szeretettel köszöntjük városunk falai között kereskedelmi szakoktatásunk vezérférfkit és buzgó munkásait! Kívánjuk, hogy kellemesen és jól érezzék magukat minálunk, ahová magyar szívvel, magyar lélekkel hívtuk és várjuk őket. Kívánjuk, hogy tanácskozásukból a közre haszon, testületükre siker származzék. Városunk közönsége érdeklődő figyelemmel fordul ma feléjük, mert jói tudja, hogy áldozattal vég zett munkájukra a nemzetnek nagy szüksége van. A nemzeti jövő felépítésének nélkülözhetetlen munkásai ők, akik nélkül nevelésünk egyoldalúan esztétikai-tudományos volna. A reális élet könyörtelen kézzel zörget ma minden iskola kapuján és egyre türelmetlenebbül követel az iskolától a gyakorlati életre, kenyérkereső pályákra, tehát a közösség szolgálatára neve'/ hasznos polgárokat. Az életre nevelni ma annyit jelent: a felnövő uj generációt közvetlenül belehelyezni a gazdasági termelés gigantikus szervezetébe, miután előzőleg olyan fegyverzettel szereltük fel, amellyel szilárdan meg tudja ott állni a helyét. Az idő követelte különbség tehát az, hogy a jövőben nem az állami adminisztráció számára kell nevelnünk uj középosztályt, hanem önálló, produktív, a gazdasági életben szívós akarattal, alapos tudással érvényesülő szakembereket. Az egyesek és nemzetek gazdasági versengése ma újra teljes erővel folyik, elszántan és könyörületet alig ismerve. Ezt a vértelen, folytonos gazdasági háborút — a háborúk örök jpéldája szerint — csak az nyerheti meg, aki erősebb. Minálunk egy idő óta sok szó esik kulturfölényünkről. A kultura kétféle: anyagi és szellemi. Szellemi kulturfölényünk nem vitás, külföldön is mindenfelé ismeretes. Ennek fenntartása mellett most már az a feladatunk, hogy ezt a kulturfölényt kiépítsük az anyagi kultura frontján, a gazdasági életben is. A gazdasági élet harcos katonáit a különböző szakiskolákban képezik ki. Mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi szakoktatásunk szervezete még nem teljes, de az élet követelményei szerint állandóan izmosodik. A fennálló intézetek és a tanulók száma évről-évre "nő. Ha a gazdasági küzdelemben győzni fogunk, azt — miként a königrátzi győzelmet a poroszok iskolamestereiknek, mi lelkes szakiskolai tanárainknak fogjuk köszönhetni. A kereskedelmi iskolai tanárokra nemzetnevelő hivatás vár abban az értelemben is, hogy a sokáig lenézett, elhanyagolt, bizonyos ellenszenvvel kezelt kereskedői foglalkozás tekintélyét és megbecsülését kiharcolják éppen az iskolákból évről-évre szárnyra bocsátott kellőképzettségü, müveit magyar kereskedői nemzedék által. Ehhez a kettős, az iskolában (és a társadalomban végzendő nemzetnevelő munkához fog uj utakat és módokat keresni a Kereskedelmi Iskolai Tanárok Országos Egyesületének nyíregyházi közgyűlése. Nyíregyháza közönsége azonban nemcsak szíves szeretettel várja, érdeklődő figyelemmel kiséri az ország ötven iskolájából itt összesereglő kereskedelmi iskolai tanárokat, hanem azt óhajtja, hogy kellemes emlékekkel távozzanak tőlünk. Meg fogjuk nekik mutatni minden kincsünket és büszkeségünket, de nem fogjuk elrejteni szemük elől szegénységünket sem. Vigyék szerte az országba a hirét a mi Sóstófürdőnknek, városunk erőteljes fejlődéséről is győződjenek meg, de lássák meg szakoktatásunk vezetői azokat a nehézségeket is, amelyekkel e város szakiskolái már-már alig birkózhatnak meg, noha életképességüknek, meg felelő színvonalon álló munkájuknak számtalanszor bizonyságát adták. Legyen hát kereskedelmi iskolai tanáraink mai találkozása bensőséges, tanácskozása eredményes, származzék belőle haszon a hazára, siker f testületre és — remény városunk szakoktatásának jövőjére! Pedig Nyíregyháza város fejlődő, előretörő városaink közé tartozik. Közönsége szívesen áldoz, vezetősége szívesen költ a város külső képének szépítésére, belső erejének fokozására. A szorgos építő munka, ha minden városunk versengő igyekezettel vesz benne részt, jövőt építő munkává válik. A tanítói, tanári munka, ha minden tanteremben szeretettel, lelkesedéssel, hozzáértéssel folyik, vértelen, biztos győzelem. Májusi kongresszus — A »Nyirvidék« eredeti tárcája — Irta: Huszthy Jolán. A vonat nagy késéssel érkezett. Tizenegy óra elmúlt már, mire a rendezőség kocsiba rakta a vendégeket. Sötétruhás, komoly, nagyobbrészt idősebb urak voltak, kik a holnapi kongresszusra jöttek az ország minden részéből. Kettesével ültek a kényelmes kocsikba, szemközt velük fiatal, agilis rendezők, kik homlokukat törölgették az izgalom és lázas magyarázgatás hevében. Barnabás egy ismeretlen dunántuli ügyésszel került össze. Keveset beszéltek, mindketten törődöttek voltak kissé és a meleg zsúfolt vonat után jóleső érzés volt most a puha ringató kocsiban vitetni magukat az éjszakai friss levegőben, mely illatos volt a házak mögött virágzó kertektől. Velük szemben félénken kuporgott a vékony, szőke törvényszéki gyakornok. Mozdulni sem mert, feszélyezett volt, mint a gimnazista, ki váratlanul professzorok társaságába került. Noteszét kapkodta elő olykor, ha egy ivlámpához értek és újra megnézte a címet, ahova a vendégek szállásolva voltak. Láthatóan attól félt, hogy mindent elfelejt és rossz helyre vezeti őket. De lassan megbátorodott, kivált mikor az egyik vendégtől, a tarkoponyáju, sápadt, szigorú ügyésztől minden különösebb baleset nélkül megszabadult. Az ő szállása a Fő-utcán volt, Hübnernél, a gazdag sportkereskedőnél, ki minden ilyen alkalomra szívesen ajánlotta fel elegáns lakásának vendégszobáit. A csengetés után egy gondolattal már nyilt az ajtó és maga a házigazda vette el az ügyész kezéből a sárga kézitáskát. Barátságosan kezelt a gyakornokkal is, aki most már megvidámodva ugrott vissza a kocsiba Barnabás mellé. — Hát az én lakásom merre lesz ? — kérdezte Barnabás jóindulatúan. — Ő, méltóztassék türelemmel lenni, egy kissé messze esik ininen, de kocsin hamar ott leszünk. — Semmi — legyintett a biró és mosolyogva dőlt vissza a kocsiban. Régen nem érzett friss életöröm feszitette, mintha vakációra menne most, vidám, háromnapos pünkösdi vakációra, a lehúzott zsalus, csukott spalettás földszintes házak között. Néhol kutyák rontottak a rácsos kerítésnek, felágaskodtak és hörgőn, dühösen ugattak a kocsi után. Mély kapualjakban cselédek és szerelmes bakák rebbentek a kapu mögé egy pillanatra, mig a kocsi eldörgött mellettük. De Barnabás, a szigorú biró most nem ítélkezett. Mosolyogva nézett vissza rájuk, — amjd szórakozottan bólongatott a gyakornoknak, aki dadogott és verejtékezett a kint'ól, hogy valami érdekeset tudjon mondani. Végre egy szelid kanyarodó után megérkeztek. A gyakornok kiugrott és túlbuzgóságában hosszan, erősen nyomta meg a csengőt. Az udvar felől ajtónyitás hallatszott, majd csosszanó, álmos léptek. Barnabás táskáját kezébe fogva ! kissé hátrált és ugy nézte meg j a házat, mely otthona lesz most az I ismeretlen kisvárosban. Alacsony, | széles, hatablakos ház volt, olyan mint a többi itt mindenfelé: világos falú, bezárt spalettái fehérre festettek és az ablakpárkányokon cinkezett pléhburkolat. A holdfény lágyan csillant az üvegtáblákon és a kapu nagy rézkilincsén, mely már fordult bentről a szolgáló kezében. Barnabás elköszönt kísérőjétől és lábujjhegyen ment végig a kőkockás üveggangon, nyomában a cseléddel, aki suttogva magyarázott: — Az urék lefeküdtek már, mert lakodalmoztak az éjszaka. Délután jöttek meg ők is a vasúttól és a nagyságos asszony mondta, hogy mán ne tessen haragudni, amiért nem várták fenn, de két éccaka semmit nem aludtak. — Nem tesz semmit — mondta Barnabás — magam se bánom, ha minél előbb ágyba jutok. De mondja csak lelkem, kinél is vagyok én most? — Takács táblabíró uréknál, szolgálattyára — és megnyitotta az egyik ajtót. — Ezt a táskát ideteszem a székre — mondta hunyorgó szemmel a hirtelen világostól. — Itt a vacsora a kis asztalon, ha teját teccene inni, forrázok mingyán. — Nem kell nekem semmi, galambom — mondta Barnabás — csak menjen, feküdjön le most már. Hogy egyedül maradt, először is nagyot nyújtózott. Hosszan, jólesőn, szétterjesztett karokkal, minden porcikájában érezve a zsibongó, kellemes fáradtságot, mely a felvetett ágy láttára elfogta. De nem feküdt le. Sokkal izgatottabb és kíváncsibb volt, hogy most ágyba tudott volna bújni. Ez a szoba még jobban fokozta benne az előbbi érzését: mintha csakugyan hazaérkezett volna, talán életében először. Egy olyan ház ba, amilyenről csak álmodott eddig. Egy kiskertes, vadszőllővei befuttatott vidéki házba, amelyet csönd ölel körül, fehérek az ajtói, ablakai és egy ilyen vizitszoba van benne, régimódi finom bútorokkal. Barnabás magányos ember volt, már agglegénysorba hajló. Gyermekkorától fogva sokat küszködött, mig sikerült kitanulnia és bejutni ebbe az áhított szép pozícióba. A fiatalsága színtelenül mult el ,fent a főváros ljérkaszárnyái között, az akták és törvényszéki tárgyalások sötét világában, melynek atmoszférája elkísérte őt mindenfelé, rideggé tette a barátok között, idegenné és félszeggé a női társaságban. Az élete akkor sem változott meg, amikor bíróvá kinevezték és az udvari szük hónapos szobából átköltözött egy körúti kétszobás garzonlakásba- Jogi könyveit és a törvénytárakat oda is magával vitte és a magány, e néma, kietlen barát itt is társává szegődött. De sorsát nem érezte nyomasztónak. Belenyugodott, — hogy ennek igy kell lenni, igy jó minden körülötte, ahogy van. Számára nincs mulatság, nincs asszony és nincs gyermek, nincs verőfény, de nincs a bánat és a fájdalom sötét borulata sem. Mind a mai napig elaltatta magában a vágyódó, álmélkodó és követelődző kisgyermeket, aki volt egykor, akit magában hordoz minden ember még felnőtt korában is, aki tapsol bennünk, fintorog, kárörvendez, vagy csalódottan keserű sírásra fakad, mig az arc mozdulatlan, mintha bent semmi nem történne. Ez a kicsi gyermek, Egyes szám ára 16 fillér