Nyírvidék, 1930 (51. évfolyam, 98-122. szám)

1930-05-20 / 113. szám

1930. május 24. JNftÍRYIDÉK. & o o moly ellen ?4?8-5 Simkovics szűcs biztosan óv. Lu!her-u. 5. sxém. nagy fejlődést mutat, hogy ha igy halad, fölé fog emelkedni valamennyi nemzetnek. És ennek az előmenetelnek okát nem a természeti adottságokban kell keresnünk. A gyökérok abban van, hogy az amerikai nép felhasználva azokat a tapasztalatokat, amelyeket szülőhazájában tett, az értelem útmutatását követte kepzeleti bábok szines utja helyett és fantasztikus kisérletekkel nem mentette ki erejét. \ mi viszonyainkra applikalja Széchenyi az idegen nép körében nyert tapasztalatait s a következő szavakat intézi a nemzethez: Csak ne panaszkodjunk, hogy nincs pénzünk, valljuk meg, hogy nem értünk a dolgokhoz. A Kelet Népében irja: mert oly tétel ez, mit az iskolában kellene hirdetni és tanítani: a magyar népet a Világnak megtartani s dicső nemzetté emelni lehet, de ennek útját nem az ábránd, hanem a hideg ész jelölheti meg. Másutt hivatkozik olyan országokra, amelyek kevesebb természeti kinccsel sokkal előbbre jutottak. Velence nem dúslakodott bányákban s mégis összegyűjtötte a világ aranyát, Anglia nem pénz zel kezdte, hanem eszes munkával tette magát naggyá. Széchenyi a »klugheist«-ra magyar kifejezést keres Valljuk meg — mondja — hogy nem értjük ennek a módját. Ezt a gondolatát teljesen belevitte közéleti tevékenységébe is, hiszen áthatotta egész egyéniségét. Mint a Tudományos Akadémia másodelnöke, gyakran elnökölt annak ülésein s megnyitó beszédeiben gyakran adott föl nyelvi kérdéseket a nyelvészeti osztálynak. Igy a 40-es évek elején azt a kérdést adta föl, hogy a német »Klugheit« szóra találjanak megfelelő magyar szót. A következő ülésen az egyik nyelvész az »ildom« szót, a másik az »eszélyt« ajánlotta. Széchenyi az ildomot fogadta el, de ez a szó legnagyobb sajnálatára nem tudott meghonosodni. Amikor már Kossuthnak a Pesti Hírlapban megjelent cikkeivel szemben publicisztikai térre adta magát, megüti azt a fájdalmas hangot, hogy talán e szó begyökerezése azért lehetetlen, mert a fogalma hiányzik a lelkekből. A másik irány, amelyet a magyar fejlődés lehetővé tétele tekintetében megmutatott, az erők egyesítése. 1845-ben azt írja, hogy a válvetett munkában van az erő. Más helyen kifejti a Világban, hogy hazánkban igen sok erő van, de eldarabolva, ezért nem lehet sikerre számítani. Pedig ha az or szág nagyjai és tehetős birtokosai egy-két közhasznú cél végett egyetértenének és törekednének a haza javát előmozdítani, mi lenne egy év múlva, mi lenne egy félévszázad múlva, mi volna akkor nehéz ? Amikor £ Világra megjelent vá_ laszul Dessewffy Taglalatja, Dessewffy éles szemrehányást tett afölött, hogy a magyar népnek kíméletlenül megmondja az igazságot és gúnyosan kérdi, vájjon a lóversenyekkel és a kaszinók alapításával valóban olyan intézményeket létesített, amelyektől remélni lehet a közélet meg javulását ? Széchenyi a kérdésre válaszol s kifejti, hogy nem az a fontos, melyik ló fut jobban, vagy hogy a kaszinóban pipázni jönnek öszsze, mert ez magában nem képes a . magyar közéletet megjavítani, de nem is ezért alapította ezeket az intézményeket, hanem azért, hogy gyülhelyei legyenek ezek a fő- és köznemességnek, ahol találkozhatnak s ahol válvetett munkával működhetnek együtt. Ezekben a magyar néplélek nyert irányítást. Most bátor leszek azokra a gondolataira rámutatni, a melyek tisztán közgazdaságiak. Rendkívül éles látással figyelte meg a magyar közgazdasági élet bajait s a gyógyulást egyedül csak a belső fogyasztás növekedésében látta. Minden ország gazdasági fejlődésének ez az alapja. Egy ország annál gazdagabb, minél többen laknak jobb házban, járnak csinos ruhában. Meg kell fontolni, hogy ioo évvel ezelőtt elhangzott igazságok ezek, amelyek ma is igazságok, gaz dasági életünk fejlődésére s belső fogyasztásunk növekedése lesz gazdasági megerősödésünk palladiuma most is. Minél többet fogyaszt az állam népessége, annál gazdagabb az állam, mert terméke fogyasztóra talál. Minél csinosabbak a házak, a szobák berendezései annál jobb helyzetbe kerül a mesterember és a kalmár. Ne várjunk mindent a kormánytól Ha mindezeket összeadjuk s a ma szomorú közgazdasági helyzetével hasonlítjuk össze, akkor lehetetlen az azonosságot fel nem fedezni. Tudjuk, hogy minden or szágban a háború magával hozta a közterhek emelkedését. Míg Ma gyarországon 1913-ban a közterhek 700 millió pengőt értek el, addig 1927-ben 1200 millió' pengőre emelkedett. Ez az 500 millió pengő többlet évi különbözet az, amely a belső fogyasztásból hiányzik s ezt önmagunknak kell pótolni. Széchenyi tisztában volt ezzel és minden szellemi igyekezete _arra irányult, hogy meggyőzze az országot a maga képességeinek felismerésére és elriassza attól, hogy minden intézkedést egyedül és kizárólag a kormánytól várjon. A »Világ«-ban azt írja, hogy nem a király hibája, ha rossz gazdák vagyunk s hogy ne várjunk mindent a kormánytól, hanem takarékoskodjunk és főleg reálisan cselekedjünk. Méltóztassék ezt a váteszi meglátást a mai ylőkre applikálni. Ma általános jelentőségű az, hogy mindenki minden orvoslást kizárólag az államhatalomtól vár s az az egyetlen igyekezete, hogy a maga számára minél busásabb jövedelmet bitoroljon, nem törődve azzal, hogy az ország gazdasági helyzete ferde síkba kerül, amely a szocializmus felé vezet. á közterhek csökkentése, a társadalom lemondani tndása a válság megoldásának kulcsa Összehasonlítva Széchenyi száz év előtti felfogásárai látjuk, hogy a modern gazdasági élet problémái ma is ugyanazok. Vissza kell tehát térnünk ehhez a felfogáshoz és szakítani azzal, mely a háború után elharapózott, dülönösen a kis államoknál, de leginkább nálunk. Az államot naggyá tenni a közterhek csökkentésével, a társadalom közreműködésével, a társadalom lemondásával lehet. Már akkor is szokásban volt, hogy az emberek a kormánytól várták találmányaik, felfedezéseik, terveik realizálását. Ezt kérdezi: Ha tehetségünk kimeríthetetlen volna akkor tehetnénk azt, hogy mindennek a megvalósítását kívánjuk, de mivel t ehetségünk kimeríthető, nem tehetjük ezt. Rátér a kultúrára is. Neki mindig a kultura terjesztése volt a vágya, de amikor a gazdasági életről volt szó, ez utóbbit helyezte előtérbe. A tanulásra szükség van, de ha semmit sem tudunk, akkor egyenként kell mindent megtanulnuk. A gazdasági élet mellett szükség van a'kereskedésre és csak ezután jöhet a tanítás, mert ex omnibus aliquWl, ex toto nihil. A mai viszonyok között ez igen megszívlelendő, mikor nagyvárosaink versengtek az egyetemekért, a melyek évente ezer és ezer diplomás embert ontanak a bizonytalan életbe és ugyanakkor a magyar kisgazda igen alacsony fokon áll, kevesebbet termel, mint termelhetne. Kiosztottak zsellérek között egymillió katasztrális holdat, de nem mutatták meg, hogyan kell azt a lehető legjobban kihasználni. Pedig elsősorban erre lenne szükség. Ilyen irányú oktatásra van szükség. A gazdasági jólét az első, melyből önként adódik a kultura. Nem az a jótett, ha egy darab kenyeret adnnk a szegény nek, hanem az, ha jobb helyzetbe juttatjuk Más irányban is utat mutat, abban a kérdésben is, amelyet népszerű szólamokkal a háború utáni mentalitás előtérbe állított: az ugy nevezett szociális alkotások terén. Éber Antal itt két idézetet olvas fel. A Hitelben azt írja Széchenyi, hogy nem az tesz jót, aki a szegényt, az éhezőt levessel táplálja, hanem az, aki arra törekszik, hogy az emberek tönkre ne juthassanak, hogy maguk vegyék elejét munkásságukkal elaljasodásuknak. A Nemzeti Bank által százszor többet használunk és segítünk, mint akár kórházakkal, gondviselő intézetek felállításával. Veszedelmes ezt a sok érzelgő és sokszor hipokritával szemben hanboztatni, akik talán soha nem adtak egy garast sem a szegénynek, de most a legnagyobb hévvel fogják pártjukat. Ezek a szív keménységével, a keresztény irgalmasság hiányával vádolnák az ész emberét. Pedig ha a szegény éhes és kenyeret adunk neki, ez szép tett, de még szebb, £ ha a szegénynek olyan helyzetet • biztosítunk, hogy ne csak kenyeret, hanem sültet is szerezhessen. Amikor a Nemzeti Játékszín érdekében megmozdult a közvélemény és ebben a kérdésben a kormányhoz fordultak, ő, aki a saját anyagi eszközeiből a Tudós Társaság és a Nemzeti Játékszín érdekéhen is nagy áldozatot hozott, most felindultan kérdi: ki fogja majd a Játékszint fenntartani talán a kormány? Ma is figyelemreméltó Széchenyi óvatossága ezen a téren is. Ha sem a hideg ész, hanem az érzelem'és a képzelgés vezetik az országot Méltóztassék elképzelni, hogy ha valaki azt követelné manapság, hogy állítsák helyre azt az aránytalanságot, amely a Nemzeti Színház és Operaház 3 millió pengős büdzséje és a mezőgazdasági intézmények fenntartására fordított összeg között van, amely öszszeg alig valamivel több, mint an^tak a fele, mondom ha valaki azt mondaná, hogy amíg a magyar mezőgazdaság feljavítását keresztül nem viszik, adják bérbe, vagy csukják be a két állami színházat: a közvélemény mint kulturellenes cselekményt bélyegezné meg ezt az eljárást, mert ma is az a helyzet, hogy »nem a hideg ész, hanem az érzelem és képzelgés vezetik az országot.« "» A mezőgazdaság megjavításának érdekében kifejtett tevékenysége ma is teljes aktualitással bír a jelenlegi helyzet megvilágítása szempontjából. — Ha Odessza, Egyptom, Szicília (képzeljük ezek helyett ma Kanadát és Argentínát) sokat és jót tudnak termelni, akkor ezt mi is megtehetjük. Termesszünk többet s váltsuk becsesebbre portékáinkat «igy a búzát lisztre, gyapjút posztóra, de ne várjuk, hogy a galamb sülve repüljön a szánkba. A »Világ«-ban írja: a bánáti buza 20 év előtt a legnagyobb mennyiségben a legjobb volt, de az odesszai elibe kapott. Ma is azt tapasztaljuk, hogy ha a kormány a gazdasági válságíkérdésével foglalkozik, a legkisebb rész figyelmét kötik le ezek a tárgyalások a sajtóban, szaksajtóban, sőt még az érdekelt termelők értekezletén is s nem az a kérdés ma sem, hogy hogyan lehetne többet és jobbat termelni, hanem túlnyomórészt azt a lehetetlen kérdést igyekeznek megoldani, hogyan lehetne a legrosszabb terményt a legjobban elhelyezni. — Voltak olyanok, akik a kereskedelmi szerződésekben keresték a hibát, mások pedig a vámpolitikát hibáztatták. Világgazdasági krizis van A mai időben, amikor ugyanezen igazságok fennállának, csak szór. ványos hang száll szembe a téves felfogásokkal elfelejtve azt, hogy a mai világgazdasági krízist egyedül Magyarország megoldani nem képes. Mezőgazdasági bajainkat csak akként lehet elviselhetővé tenni, ha többet és jobbat termelünk. Ezzel szemben az a kifogás szokott elhangzani, hogy ez évek hosszú sorának munkája által érhető el csupán, ne-