Nyírvidék, 1930 (51. évfolyam, 50-73. szám)

1930-03-30 / 73. szám

Nyíregyháza, 3930. március 30. * Vasárnap 1*1, évfolyam. 73. sz. i'Tjfflrrn.1 fthftw* Vr

M&

b m^jJtsaaSk mtmútMitesaL &s t vií&ateím,: 7"€® jwwogS. Ai^Mcttft Ei-I2K PcWftö ' WRTse: K. AM&OR. és tMOIkWtU!: &x*cb«n>l-út 8. ma. SwkunMntl l«l*ton: S—22. A Ki*6<aitiv,<»> 1 3tt. Pertaii'-TXfcva- Kéziratokat a«m adunk Az arhimédesi pont, melyből Trianon, sarkaiból kiemelhető és az igazság alapján, békés úton ledönthető Párisban még' mindig vajudBtik a hegyek. A hágai paktum megszövegezése, — amit husz jogász végez, — nem akar a végére jutni; azért nem, mert — amint olvasható, — a csehek kapzsisága, tehetetlensége, aggodalma és rettegése kútba szeretné ejteni a hágai értekezlet határozatát. Hogy mi lesz a végeredmény, ma még nem tudható. A jelekből következtetve annyi talán már megállapítható, hogy egy kissé korai volt itthon az áldoinásozók öröme; korán hangzott el csengése a poharaknak, melyekből előre ittanak a medve bőrére. Különben csakis a naivak gondolhatták azt el, hogy a kisántánt bárhol és bármikor is az igazság és méltányosság alapjára helyezkednék a magyar nemzettel szemben. Erről már a lefolyt tiz év alatt meggyőződhetett válna, a nemzetnek minden rangú és rendű fia. De itt is áll az, hogy a magyar könnyen felejt és nehezen tanul. Innen van az, hogy mindég ujabb és ujabb kanapépörökbe bocsátkozik a kisántánt rosszakaratú elfogultságával, ami reánk nézve mindannyiszor fiaskóval végződik. Irta: Pillér József Ennek a sorozatos kudarcnak már régen fel kellett volna kelteni nemzetünkben az önérzetet, mely arra birta volna, hogy hagyja abba a kisántánttal a meddő tárgyalásokat, mert eredményre, a magyar igazság elismerésére és honorálására Ítéletnapig sem vezethetnek ezek a tárgyaiások. Különben is a kisántánt csak a nagyhatalmak kreációja, eszköze, melylyel a magyar nemzetet sakkban tartják, hogy a magyar életerejének fejlődését, izmosodását megakadályozzák, életakarását lehetetlenné tegyék. A bajok és veszedelmek fészke tehát a nagyhatalmaknál rejlik, azért a tárgyalásokat ezekkel kell felvenni, nem a szomszédokkal, amelyek a nagyántánt tűzfészkeinek csak távolszálló füstjét képezik. Éppen ezért a kibontakozásnak. a trianoni szerződés tikvidálásának nem az az utja, hanem az, amit rajtunk kivül mások, — bár öntudatlanul — részünkre régen elkészítettek, de amit a magyar nemzet nem látott meg, annyira lekötötte figyelmét a a leépítésekre való törekvése. E szótól hangzott az egész csonkaország : Leépíteni ! leépíteni ! Pedig a nemzetnek éppen ellenkezőleg a felépítésre lett volna és van ma is szüksége, hiszen az ellenségek ugyancsak leépítették már hazánkat, miért kelljen hát azt még lejebb épiteni, szubtilisan Trianonhoz berendezkedni, s ezzel a státuszkvót erősíteni, állandósítani akkor, amikor a sors különös jóvoltából a felépítéshez való utat mások még 1920-ban megjelölték? Mert ennek nevezhető a francia szenátus eljárása akkor, amikor ott egy néhány igazságos érzelmű szenátor igazságot követelő felszólalásával már-már kétségessé tette, hogy nyer-e, vagy nem ratifikálását a trianoni szerződés? Ekkor történt ugyanis, hogy egyik szenátor heves beszéd keretében kikelt a békeszerződés ratifikálása ellen. Utána egy másik, keserű gúnnyal állapítja meg, hogy a magyar nemzettel szemben nemcsak igazságtalanságok, de embertelenségek, sőt istentelanségek történtek«. Ezen lélekbe markoló igazságok magát Briand-t is arra bírták, hogy i felszólaljon, mondván : »Mind igaz, amit az előttem szólók mondottak, sőt több igaz annál. Igaz még az, hogy éppen a magyarok miniszterelnöke, Tisza István volt az, aki azután a háborudöntő miniszteri tanács után, még egy külön emlékirattal fordult az ural ködóhoz, hogy a háborút megakadályozza. Kiderült az is, hogy éppen a magyar nemzet volt az, amely akár megnyeri, akár elveszti a háborút, csak veszíthetett volna, tehát nem akarhatta a háborút. De, ha mi most nem ratifikáljuk a magyar békét, ezzel nem segítünk rajtok, mert már három nagyhatalom ratifikálta.« íme, a magyar igazságot a leg illetékesebb hivatalos fórum elismerte s ezzel a magyar nemzetet az ellene emelt hamis • vádakkal szemben teljesen rehabilitálta, de ugyanakkor a nagyhatalmakat első sorban pedig" a franciákat erkölcsi kényszer elé áhította. Hogy az elől ez alkalommal határozatában kitért; magát az igazságot meg nem változtatta. Erkölcsi súlya, depresssziója kell, hogy becsületérzésüket állandóan obligőban tartsa és csak prezentálásra várnak, hogy a becsület váltóját beváltsák. Ezen felismerésekben a Gondviselő őriző keze ismerhető fel, hogy éppen annak a nemzetnek a nagyjai lettek az elsők a magyar igaíság meglátásában, amely a legnagyobb ingerenciával birta szerzőGöröngyösön Irta: Szunyoghy Farkas. Kenéz Kálmán elvégezte Zilálton a tanítóképzőt s haza ment nevelőanyjához. — Kipihened, kedves fiam, | először a sok tanulást, egy kis faggyat szedel magadra s majd csak azután nézünk állás után. Hátha még a mi iskolánkban is ürüi addigra hely. — De 'iszen, kedves néném, ha tüstént beadom is a kérvényemet a tanfelügyelő úrhoz, bele telketik egy-két esztendő, rrrig kineveznek. Jó lesz ezzel sietni. Itthon nincs kilátás számomra. — Az öreg Farkas tanitó nem akar talán ítéletnapig tanítani! Valamelyik nap találkoztam vele. Ugy jár sovány nyakán beszéd közben az ádámcsutkája, hogy az ember attól fél, mindjárt kiugrik, aztán megfullad. > — Még attól eltanit az öreg nékány esztendeig. De meg, ha ayugalomba talál menni, akkor is az idősebbek közül kerüi be valaki. Kenéz tanitó urnák igaza lett. Másfélesztendei várakozás után aevezték ki helyettes tanítónak Göröngyösre. A göröngyösi tanítót kellett helyettesítenie, mert az sehogysem állotta a tanyát. Mikor már nem tudott más ürügyet találni, beteget jelentett s ugy otthagyta a göröngyösi iskolát. mint Szent Pál az oláhokat. Cókmókját összecsapta egy vesszőkosárba és neki vágott a turgonyi őrháznak és azt se mondta a göröngyösieknek: bikk-makk. Igy lett Kenéz Kálmán göröngyösi tanitó. Göröngyös... Ugy-e szép név? Mondjuk el néhányszor hangosan: Göröngyös s a betűk ugy gurgulyáznak fülünkben, hogy műidjárt magunk elé képzeljük. Nem, bármilyen fantáziát lódít is meg a »Göröngyös« hangzása, az a valóságot nem képes megközelíteni. Hogy híven elképzelhessük, üljünk fel arra a kordéra, melyen ifjú tanítónk kihurcolkodik uj birodalmába és... három órai böcögés, döcögés, rázkódás, felborulással vegyes utazás után, mikor végre lekászolódunk az iskola udvarán és ugy érezzük, hogy minden porcikánk kiment a helyébői, akkor van halvány fogalmunk Göröngyösről. Azért csak halovány még most is, mert nem alábbvajó az sem, mikor beállanak az őszi, téli esők és a mostani métermázsás rögök fekete kovásszá niállanak. Ekkor azután földönjáró, teremtett lélek se ti, se tova. Egy sovány, kiéheaett eb fogadta a fiatal tanítót uj birodalmában és egy félkegyelmű suhanc. Az eb őrizője, a suhanc takarítója az iskolának. Ismerkedik. A kis, sovány eb farkcsóválással fogadja a számára dobott szalonnabőrt s kenyérhajat. Az iskolaszolga is készségesen elfogad egy darab szalonnát és karaj kenyeret. Nevét is megmondja: Szabó Imle insztálom, a becületesz nevem. Mán szot tanitó ulat szódáltam ti. Bizony! — Hol lakol? — Itt latom, insztálom, az isztolában. Az ólban hálót. —- Hát aztán, hogy étkeztek itt az elődeim ? 1 — Tavasztoj nálon, nehezen. Mindid tejet, tojászt ettünt- De amint medteztét a disznóölészt, annyi hultát, tolbászt, tepejtőt hoztat netünt, alid dőztüt elfodásztani. Nádon jó attoj itt. Én med is hízom télen, mindid. Bemennek a lakásba. Üres ágyfa, asztal, néhány rosszlábu szék, pókhálós falak fogadják. — Ki hagyat itt ezeket? Insztálom, tőccön adtát innen isz, onnan isz. Szejetit ám minálunt a tanitó ujakat. — Kályha nincs? — Dehod ninc. Hodne volna. Bodjatemence. Fele az isztolában van, fele med a tanitó uj szobájában. Én fütöm a tojnáclól. Bemegy a tanterembe: por, gondozatlanság. Odakint az áprilisi napsugár beragyogott mindent. Mindent. Az esőverte falú épületeket, mellette a kerítést jelképező árok pázsitos partját, "a vetéseket, vádvirágok ezreit. Egy pacsirta fent az ég kékjében szitálv

a zengte felséges dalát. Ott, ahol az ég összeborulni látszik a földdel, gyümölcsfák lombjai kéklenek, de csák olyan parányiak, mint ahogyan a festők pötyögtetik képeikre a messzeséget. A fiatal tanitó szömOnian néz szét uj otthonában. A sovány eb, az együgyű iskolaszolga szomorú társaság. Komor gondolataiból, mely már-már azt a tanácsot adta, hogy ő is szökjön el innen, kocsizaj zavarta fei. Sárga jukkerkocsi állt meg az iskola előtt. A pusztán könnyen megy az ismerkedés. Egyszerűen, a legtermfcozetesebb hangon szólítja meg a szomorkodó tanítót a kocsinülő középkorú térfi: Jónapot! Az u] tanitó? Kenéz barátunk pillanatra meghökkent: hát itt igy megy? Bemutatkozás nincs? Az iskolaszolga súgja neki: Gency naszágosuj! Nincs ideje a társadalmi szokásokon gondolkozni, az érkező máris barátságosan parolázik vele és vallatja, mikor érkezett, hogy tetszik az iskola, a láj, bonnan jött és máseféie. — Bizony, kérem szépen, én legjobbafi szeretnék hátatforditani az egész Göröngyösnek! — Na, na, fiatalember, nem olyan fekete az ördög, amilyennek festik. Nem olyan kellemetlen hely ez, amilyennek első pillanatban látszik. Ne ezt az elhagyatott épületet nézze, hanem az Isten legszebb tájékát, ezt a napsütéEgyes mám ára fülér