Nyírvidék, 1930 (51. évfolyam, 1-25. szám)

1930-01-01 / 1. szám

193®. január 1. JSfrÍKYIDfe. bajjal. A tisztek, az őrnagy és Békássy kivételével mind az asztal ailatt terültek el. Kövek, göröngyök hullottak dübörögve körülötiSk. Hárman maradtak az asztalnál. Egy kövér százados, aki bamba, üveges tekintettel nézett a gránátbecsapódás irányában és ők ketten. Békássy sáppadt dühvel nézte az őrnagyot. Szive rémülten vert. Körmeit bclevájta az izgalom izzadt tenyerébe. Már az első robbanásnál szeretett volna elrohanni a többiekkel együtt, de az őrnagy maradt. Hát azért is, ő is! — Miért nem indulsz, te nyomorolt — üvöltött felé "belül, mig ajkai fehéren szorultak össze. Csak tágranyilt szeme égett pokoli gyűlöletben. Az őrnagy arcizmai mint a rugók remegtek. Erőltetett, gúnyos mosoly torzult ajkára. Homlokát az ér vastagon vágta ketté a belső erőlködéstől. — Kitartani! Ki kell tartani! — ismételte szakadatlanul önmagában. De valamit mondani is kell, Mit "bámulsz hülyén magad elé... — Nem látnak minket — szóialt meg végre rekedten. Csak vak tában lőnek. A százados felrezzent. A szavakat messziről, nagyon messziről hallotta. — Nem, nem őrnagy ur — válaszolt hevesen, tele reménységgel. Ott, keleten egy ballon lát minket, az irányit ja a lövéseket. — Áz őrnagy hunyorgó szemmel, fürkészve nézett az irány felé. Bajuszát idegesen rágta, keze remegett. - Lehet — válaszolt és hisztérikusan felnevetett. A harmadik gránát közvetlenül mellettük csapott le. A százados elnyúlt a földön. Az őrnagy a tányérjába hajolt, mig Békássv az asztal alá dugta a fejét. A robbanás ereje leseperte az asztalt. A szilánkok, mint dühös darazsak zúgva röpködtek. A százados felugrott és iramvást inalt a fedezék felé. A hadnagy eszelősen meredt az őrnagyra. Az ajkai rángatóztak mintha minden pillanatban sirva fakadna. Egyetlen hatalmas vágy a menekülés ejtette rabul mindkettőjüket. Elrohanni innen, fejvesztve rohanni, amig nem késő. — őrület! őrület — zakatolt a hadnagy agya. Fuss el, hagyd itt ezt az őrültet!... Nem, nem és nem!... Megdöglünk mind a ketten! A következő biztos találat... Gyerünk!... Indulj már, indulj már! Szinte egyszerre ugrottak fel. Az őrnagy valamit morgott a hadnagynak és megindult. Lábaikban az izmok ugrásra feszültek. Menekülni akartak a lábaik, ki akartak kapcsolódni az agy parancsoló hatalmából s mégis nehézkesen vonszolva vitték a törzset a hívogató fedezékek felé. Másnap reggél az őrnagy magához hivatta Békássy hadnagyot. Szavai "pattbgtak, mint a puskalövések. Egyetlen szóval sem emiitette fel a "tegnapi eseményeket. Hadnagy ur, ön azonnal el- g indul a 13-ik előőrsre a belövése— ket megfigyelni. Remélem pontosan és lelkiismeretesen fogja elvégezni kötelességét. Fontos feladat. A hadnagyon hideg borzongás futott végig. A legveszélyesebb pontra, a biztos pusztulásba küldi. Határtalan elkeseredés és düh viharzott benne. Lányos arcát bíboros hullámok öntötték el. — Igenis őrnagy ur — formálták ajkai a megszokott szavakat és mereven, feszes vigyázban lei tisztelgett. ' Délben, a tisztek a nagy fedezék ben ebédeltek. Háborúban az ember a percekben él s az események, pillanatok. Ki gondolt már a tegnapi izgalomra. A borral sűrűn locsolgatott beszélgetés vidáman csörgedezett. A hadnagyról sem esett szó. Aki nincs jelen, az nem él. Az őrnagy elemében volt. Tekintélye megsufyosbodott s mintegy lerázhatatlan teher nehezedett a tisztikarra. Befejezte szokott oktató dikcióját és a győzelemre ürítette poharát. A torkok szomjasan nyelték le a győzelmi kortyokat és harsány éljenbe szöktek fel az ádámcsutkák. Rivalgó éljenzés közben lépett be a telefonügyeletes altiszt. A petróieurrílámpa végig öntötte alak ját halvány fénnyel. Arca szokatlanul sápadt s valami furcsa, különös merevség volt mozdulataiba. Fegyelmezetlen kétségtelen s az ujjai is idegesen remegtek a sapka ellenzőjén, ahogy tisztelgett az őrnagy előtt. — Na, mi az! — mordult rá az őrnagy s szúrós szemében vészes táklya gyulladt. A teremben halálos csend lett. Az altiszt összeszedte magát és halkan megszólalt: — Őrnagy urnák alázatosan jelentem a 3-ik század jelentette, hogy Békássy hadnagy ur elesett. Rémült moraj hömpölygött át a csenden. Néhányan megborzongtak, többen izgatottan ugráltak fel és kérdésekkei ostromolták az altisztet. Az őrnagy szótlanul maga elé meredt. Hosszú ideig ült igy. Derék katona volt — mormogta mintegy önmagának. Majd hirtelen kihúzta magát és élesen nézett a kövér századosra. — Százados ur — szavai, mint puskalövések pattogtak — Ün azonnal indul a 13-ik előőrsre a be lövéseket ellenőrizni. Igen fontos feladat! Megértette? — Igenis őrnagy u0í Mpésx, élathon hu-harál SINGER VARRÓGÉP. fí/zjelé^L fettételeJo. j ZflMajC&jemjj hxixii. rxis-zZeteJi,. SINGER VARRÓGÉP RESZV TARV

f Nyíregyháza, Vay Ádám-u 2. v XSINOER mRROGÉPEK A LEGJOBBAK f « Kapható mindenütt? ü ledöntött bálvány. — ANyírvidéh mrt&ü régfttye.— Irt*: V«* Ján»s. s A vakarózó Béni fölcihelődött sovány lovára s ment tovább szolgálni Rebekáért, akinek jóhírü üzlete volt Mogentiána várában s a légió katonái jó vevőknek bizonyultak az aranyborjú növeléséhez. * A hegyi utak beburkolt alakoktól mozgalmasulítak. Erika s a ka tekéta a kis Kelement ké^enfogva vitték magukkal az éji útra, amelyen halásztanyák, messze telepitvények s közeli vincellérek vitték el szívüket vígasztalásra. Bűnösök voltak s Krisztust vágyták, aki Isten létére a szívükbe szállott, hogy ügyefogyott, szegény, agyontaposott állati sorsukat emberi méltóságra emelje. Szenvedők, nyomorultak testi kinlódói között felfeltüntek a beteg lelkek is, akiket akarattalanná puhított a jólét, vagy undorodtak az átélt förtelmektől. Akadt köztük, aki szeretett volna új törvény szerint az emberek elé állni párjával — az eklézsia áldása szerint Az egymásba karoló utakon egyre sűrűbbre rövidült a távolság az éji vándorok között. Az erdő alján aztán formátlan sötétségbe jutottak. Az ötvös középre állt, s bátorította két kísérőjét, hogy bízzanak benne. Csakugyan minden jó ismerősként gurult előlük el, vagyis nem ütötték meg lábukat. A gyengeszemü katekéta a vakok biztosságával érezte meg a tárgyakat kissé előbbre tartott kezeivel. Erika, mint máskor is, csak érezte, hol járnak. Tudni nem tudta. A jelszót két helyen is követelték. Mig a harmadiknál hátra kellett a csuklyát dobni s jól a szeme közé néztek az érkezőknek. Az ötvös kivétel volt. Erikát a »Béke veleden« tul még »Á1dott jó asszonyunk« köszöntés is érte Jól •• esett neki, de nem ragadta hiúságra. A téglához kibányászott agyagtárnák útvesztőiben, minden könyöklőnél cserépmécses égett. Csak egy embernek kellett végighaladni és sorra eloltani a lámpácskákat, az utána nyomakodó a mélységbe zuhanhatott. A dohos földalatti szagot érezte Erika, de nem szólt miatta soha az ötvösnek. A kis Kelemen boldog várakozással vonatta magát hol anyja, hol tanítója kezén. Egyszerre zsongás szivárgott ki a tárnákon. Éneklés fojtott jaja sírt föl; Jeremiás siralmait ismerte ki az ötvös. Egyszerre kiszélesed ett eléjük a teremnyi üreg. A mécsek füstjétől koromszag volt. A pislogó világításnál az ülő, térdelő, beburkolt alakok, avagy szabad fején játszó tej gyengeségével öszemosta a jellemző vonásokat. Erika alázattal leghátra került s letéri delt. A kis Kelemennel másfelé tűnt tova a tanítója. Szemben, hová minden arc irányzódott, oltár állt. Rajta a Jó Pásztor faragott képe. Csak nagyobb alakban. S az oltárkoporsó felett díszesebb lábakra állított faasztal volt. Vászonteritők fehérlettek rajta s a gyertyák kigyúltak a szobor két oldalán. A siralom nekivágódott a falnak s tárgyaknak. Halkságában is tömegerőként hatott és a tárgyakról visszaömlött, mint a fái radt gőz, hogy újabb erővé fokozódjon a j lelkekben. A kis csapat nem haladta meg a százat. Sokan nem áhították, akit a próféták epedve vártak s a jobb utáni vágy se hozta eléjük Krisztust. Sötétségben tévedeztek. Terheltek voltak, de nem volt, akinek odakinál? ják. Nem ismerték, aki értük halt. Itt az oltáron Krisztus áll, a jelszó < Krisztus. Krisztus monogramm van mind a négy falban óriás, kerek téglára mintázva s a lelkek mélyéből is kitüzesedik az arcokra Krisztus. Ebben a gyenge világításban is azért olyan egyjellegű a majd száz fej, mert attól az egy eszmétől élnek, aminek legkifejezőbb foglalatja az az egyetlen, de fölséges név: Krisztus. Mindennapi tetteikben is ez a csillág. De most mindegyik imádkozásra öszszetett újjahegyén érzi s izzó vágyával öleli, hogy a kenyér és bor ima alatt egyesülhessen is vele. Az oltár mögül ősz aggastyán lép elő: uti por a ruháján, sarujának szíja megtágult, de nem ért rá megszorítani útközben, hisz a vakablakba tett homokóra felső pirámisából már átszemelgett majdnem minden fövenyszemecske. Éjfél. Az aggastyán a hivők szine előtt leveti sötét s bő köpenyét. Hosszú fehér inget vesz tunikája fölé. Átköti derékban. Verejtéktörlő kendőjét karjára húzza. Megmossa kezét a föléjetartott kancsó víz csurgásában. Aztán a néppel együtt a zsoltárokat énekelte felváltva. Következett utánna a nyilvános gyónás. A tömeggé olvadt kis tengerből fölállt egy-egy s nyilvánosan vádolta önmagát: — Szökést terveztem a gazdámtól — kezdette bátortalanul, szégyenkezve. A páter biztatta. — Fiam, a Mester előtt állasz. Vesd le saruidat, a te vétkeiddel csak ugy léphetsz méltóan oltárához. S a rabszolga kiöntötte bűnét. Húscafatok és vércsurgás megalvadt útja jelölte, hogy kegyetlenül bűnhődött meggondolatlanságáért. Egy-egy csöpp került vizsgálat alá a tengerből. S amig a nagy víztömeg a tisztaság, jóság, a Krisztus akarata szerint valót adta, egyenként apró botlások, huzamosan takargatott gyarlóságok sorakoztak föl és megzavarták a tenger harmóniáját, amely a zsoltárzengésben imponálóan fejlődött föl.