Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 275-298. szám)
1929-12-25 / 295. szám
30 jtáffttYÍDÍlt 1929. december 25. ott ragyogtak már az ő arcán is. Nem sokáig tartott ez. A gyerek körülnézett, hogy nem hallja-e valaki, aztán előrehajolt. — Lajos, tudod-e, merre van Sicilia ? — kérdezte halálsápadtan. A nagy, gyámoltalan ember reszketni kezdett és intett, hogy: nem. — Meg kell menteni őket, Lajos; nem engedem, hogy meghaljanak I Neked kell őket megmenteni. SiciJja! Ha ezt megtudjuk, akkor élni fognak tovább. Neked kell őket megmenteni, neked Lajos! A gyermek és a bolond összeha joltak; lázasan, fojtott suttogással kapkodták egymás szájából a szót. ÉS amikor a bolond felugrott a fűről, olyan volt már, mint a trónjára lépő király; nagy és félelmes. Vad energia és fanatizmus tüze délcegitette meg az alakját. — Meglesz! -— kiáltotta és már el is rohant. A gyermek pedig felemelte sze meit az égre, a szive elszorult és összetette a két kis kezét. A tekin tete olyan volt, mint egy nagy, szent Amein egy buzgó imádság vé gén. Az Ur pedig lenézett és tekintete sugárzott az örömtől. Aztán áthömpölygött ez a tekintet a végtelen világok során és megállott a sötétség kapujánáL És nézte a sátánt, amint görnyedezve, fogcsikorgatva fordult el, hogy ne lássa a fényességet, amely a gyermek arcáról |3 mindenséget áthatotta. III. Két nap elmúlt. A harmadik nap estéjén egy alak lopózott a verandára. Felmászott a fecskefészekhez és egy ócska lepkefogó hálóba befogta a fészken ülő három madarat Egy-két halk, erőtelen csipogás, egy-két elhangzó lépés, azután újra megterült a csend. Másnap, amikor délben hazajött a tanár, a felesége döbbent arccal ment elébe. — Képzeld csak fiam: ez hallat lan, ez rettenetes! — No mi az ? — A bolond megugrott a háztól. Cédulát hagyott, hogy ne keressük tiz nap múlva megint visszajön. — Hm, ez különös. Igen, de az a borzasztó, hogy a Wertheim záram fel van törve és hiányzik az összes pénzem; majd nem ezer pengő. A professzor arca eelsötétült a haragtól. — Hallatlan. A gazember! Rögtön telefonálok a rendőrségnek. Indulni akart, de az ajtónál útját állotta a gyerek. Az apa félre akarta tolni, de az megragadta a karját. — Lajost... ne merd bántani! Mit akarsz ? Hová mégy ? — kiáltott és reszketni kezdett a gyönge, ideges kis teste. A professzor bosszúsan ráncolta a. szemöldökét, de az anya odaszaladt. — A gyermek! Az Istenért; rosz-, szul van a gyermek! A kicsi halálsápadt vott, ijesztő dacban égtek a szemei. — Ne bántsátok! Ne merjétek bántani! Nem engedem! — sikoltotta hisztérikus dühvel, aztán levetette magát a szőnyegre görcsös vonaglással, hogy nehéz voft azt még nézni is. Jött az orvos ; vizsgálódott sokáig, csóválta a fejét és nem szólott semmit. A két szülő pedig elfelejtette a pénzt, el a bolondot és aggódva, gondokban virrasztotta át az éjet. Másnapra a gyerek jobban lett. IV. A Pietra Serena hófehér, hatalmas szál kő, amely messze, meredeken beugrik a tengerbe és körülbelől öt percnyi kapaszkodó a eataniai állomástól. Vaskereszt van a tetején, hajdani gonosz gyilkosság piákuluma. Egy ember kapaszkodik fel a geGondolatok a szabolcsi népművelésről A buji pedagógiai gzemioáriamon előadta Gábos Kálmán nagyhalászi tanít) Népmüvelés a tárgyam: nem elő- . ször és hiszem, nem utoljára. Lehet sok az, amit már elmondottam; de állitom: még több az, amit még el nem mondottam. Mai előadásom is csak bevezető töredéke annak, amit elmondani szeretnék. Lövik Károly egyik posthumus történelmi munkájában igy ir a 48 előtti Mabgyarországról: »Magyarország igazi képe nem az, ami a megyei gyűléseken, a mellüket verő hazafiak szónoklataiból és a tuizó költők verseiből kirajzolódott. A fegyverbe öltözött, nagy termetű, acélvértes Hungáriaként, nagy szemű asszonyként, amint merően előre tartja széles pallosát. Folyton az ő nagyságáról beszéltek, folyton térdre borultak előtte — és közben a táblabírók agarak után lovagoltak és parasztok keservesen húzták az igát..S maradt minden a régiben. »Hol volt a nagy Hungaria ?!« A magyar népmüvelés sorsa is hasonló. A magyar népmüvelés igazi képe sem az, ami a műkedvelői előadások dikcióiból és az újságreferádák dicshimnuszaiból kirajzolódott. A magyar népmüvelés édes gyermek ugyan az emelkedett gondolkozású kulturpolitikusok, a nemzeti ideálismussal teiitett pedagógusok lelkében, ée mostohán kidobott árva a népkultúra joniosságá. tói át nem hatóit vezetőinknek és a müveit magyar társadalom tul" nyomó többségének érdeklődésében. Beszélnek ugyan, beszélnek folyton kulturfölónyről, de közben az agárkutya kosztja és az üsző-borju gondja nagyobb gond a magyar jövő összes reménységeinél! Sötét kilátást nyújtó kép ez; de nem kétségbeejtő, mert nem példa | nélkül való. Korniss Gyula ir valahol a Ferencz császár korabeli re- I akciónak népoktatás-ellenes politikájáról, mely legjobban Sándor Lipót és József nádor emlékirataiból domborodik elénk, akik aggódva a nép veszedelmes felvilágosodásán, a királynak egyenest a falusi népiskolák fokozatos megszüntetését javasolják. De ott van maga Eötvös József, eddig legnagyobb kultuszminiszterünk, aki felismerte ugyan a népmüvelés jelentőségét, de ő —- mint Bene Lajos könyvében olvassuk — rabja lett annak; a gondo. latnak, hogy áz elemi ok.atással a felnőttek oktatásának kérdését nagy részben meg lehet oldani... A mai hivatalos kormányzatnak tisztelet adassék: teljes mértékben felismerte a népmüvelés reá is kiható felelősségét. Maga az államfő nem egy nyilatkozatában adott kifejezést ennek — S minden szavában a túláradó szeretet sugárzik »hazánk törzse«, a falu népe felé. A népkultura cselekvő szeretete sugalta a nyolc osztályú népiskoláról kiadott felhívását is. Miniszterelnökünk ugyancsak magas szempontú kultúrpolitikájáról tett bi-zonyságot. Ma is fülembe; cseng régebbi debreceni beszéde: »egyedül gazdasági eszközökkel nem lehet biztosítani a magyar jövőt: gondoskodni kell a felnőttek szellemi oktatásáról is.« Kultuszminiszterünk előtt néma hódolattal hajolunk meg: reá gondolva, valóban csak az országra gondolhatunk. Mert »Csonka-Magyarország többet áldozott a népkultúrára négy-öt év alatt, mint NagyMagyarország ötven esztendő alatt!« Külön kell megemlékeznem még egy hivatalos tényezőről, aki egyben a magyar inépmüvejés éltető lel. ke. Ez: Nevelős Gyula, miniszteri tanácsos. Ö a kultuszminisztérium népművelési ügyosztályának vehetője. Meggyőződésem, tisztább tudásu és ideálisabb lelkű vezető aligha állhatna a magyar népmüvelés hivatalos kormányrudjánál... Egyszej\, a sárospataki népművelési tanfolyamon, közvetlenül hallottam; — de a »Népmüvelés« folyóirat hasábjain állandóan figyeltep irányadó megnyilatkozásait. Valóban az ország népkulturájának érdekébe^ áli helyén Ö; de éppen az ország érdekében kell közelebb hajolnia a magyar tanítósághoz, a magyar népművelés gyakorlati munkásaihoz... De nézzünk közelebb. Tekintsünk szűkebb hazánkra, Szabolcsra. S itt — ne a fogalommá vált nagynevekkel kapcsolatban említsük a munkát, hanem — a kimutatható munka alapján emlékezzünk meg az érdemes munkásokról: hiszen valóban a munka dicséri a munkást. — A szabolcsvármegyei iskolánkivüli népmüvelés az 1920—21. iskolai évben indult meg, akkor még »szabadoktatás« cimen. Feljegyzéseim szerint akkor 62 községben 441 előadó tartott előadást. A következő, 1921—22. iskolai évben, 61 községnek már 700-nál több előadója működött közre; sőt egy analfabéta tanfolyam is szerveztetett. A szükséges anyagi fedezet állami és vármegyei segélyből, a Bessenyei Kör adományából és a községek hozzájárulásából nyert minimális kielégítést. Már a kezdet nehéz éveiben a népmüvelés élén látjuk a vármegye alispánját és vezető királyi tanfelügyelőjét, mint a megyei bizottság elnökejt, akik már az ugartörés kemény munkájában el nem muló érdemeket szereztek. S ott látjuk Pillér József népművelési titkárt is, akit most minden alkalomszerűség nélkül megemlítve, talán méltatlanul zavarok megérdemelt nyugalmában... De ki tudna megfeledkezni róla, a szabolcsi népmüvelés öreg Toldijáról, a magyar integritás veterán bajnokáról, aki a tanítóságnak ma is élő lelkiismerete...?! —• Nekem, aki nagy lelkének melegét gyakran élveztem, nem érdektelen és magára az ügyre is jellemző, rincen, kezében egy ócska kalitkával. A rettentő hosszú úttól öszszetört, szénporos, égő szemű ember. Vad erővel, zihálva törtet előre, "mint akit hajt valami .ismeretlen erő. Végre fenn van; megáll a szirttetőn. Alatta a fényben szendergő boldog vizek, másik oldalon a nagycsendü, óriási Aetna, a kecsesen égnek szökkenő pálmák és haragos A bolond összerezdül egy percnarancserdők fájitják a szivet, re, amikor szemben találja magát a végtelenség egyeden, kéklő, komoly szemével. De aztán kiegyenesedik. A kalitkát arca elé tartja, a szemével még egyszer végigcsókolja a három madarat, aztán kinyitja a kalitka ajtaját. Egy pillanat; az első madár kirepül; befúrja magát a távolba és beleolvad a nagy kékségbe, amely megborul a pompás táj felett. £s ekkor megfeszül az ember. Ugy érzi, hogy aj agyát, a mellkasát széjjellöki a nagy, diadalmas beteljesülés. A torkából harsány nyeritésszerü rikoltás szalad ki. Már nincs türelme várni; ököllel veri a kalitka oldalát. Újra kisuhan egy madár; aztán még egy. Utána megint az a nyújtott, üvöltésszerü diadalordítás. Egy suhanó lendület; az üres kalitka eltűnik lenn a habokban. Az ember pedig ott áll a szirten, ég és föld között. Sután, esetlenül hadonászik a léc módra kifeszített két karjával és érthetetlen szavakat tördel. De a tekintete felfeszül egyenesen a Nap felé és suta gesztusaira feszülten figyel a hallgatag végtelenség. És akkor... kicsapott az ember szeméből a láng. Átcsapott a kószáló szélbe; az elvitte az erdőknek. Az erdők pedig megborzongtak a gyönyörűségtől és elmondtak mindent a hegynek. Megrendült a hegy, tüz szive nagyot dobbant. — Óriás mellének indulata hatalmas tüzesókokban ostromolta meg az eget. Megmozdült; nagyot, gyönyörűt sóhajtott az egész mindenség. — Végre egy ember, aki ember tudott, ember mert lenni! És gyülekeztek a mennyei seregek; az öröm sugárzott az arcukon. Gyülekeztek, hogy megünnepeljék az Isten legnagyobb diadalát, az embert, aki ember mert lenni. S amikor már zendülóben volt az égi karok himnusza; az Ur a Sátánra emelte tekintetét. És akkor azt látta az Ur, hogy a Sátán mosolyog finoman, hideg fölény«nyeL\ — Te még most is tagadni mersz, ebben a szent pillanatban ? — kérdezte az Isten. Az ördög pedig felkacagott és vália't vont. Te nagyon is jól tudod Uram — mondotta a Sátán —hogy mi az én felfogásom a dolgokról. És most, ez alkalommaligazán semmi okom sincs, hogy meghunyászkodjam előtted. Én nem is tudom tulajdonképpen, hogy mit akartok ti itt mostan megünnepelni? Mi törtfent odalenn a földön ? Az történt, hogy egy gyermek meg egy bolond összeszövetkeztek és véghezvittek egy valóban Istenhez méltó dolgot. Ez nagyon szép, de az én hatalmi körömnek igazán nem árt. Egy gyermek meg egy bolond — ha ö»zszeszövefkeznek, mindig könnyen e.1IH IilIII ll l ll —I MI BWil ElMWI MIilli l jutnak az Istenig. Ha a világ kormányzása gyermekek és bolondok kezébe volna lerakva, akkor az Isten országa már régen megvalósult volna odalenn a földön. Ezt én nem tagadtam soha. De te Uram az okos emberekre biztad a földet ; a jó meggondolt, higgadt, korrekt, aranyközéputas uri emberekre. — Ezek pedig az én embereim ebeitől fogva. Éppen azért csak azt mondom neked: Próbálj a közül a. pár száz millió aranyközéputas, okos ember közül, akik odalenn élnek, csak egyet is rábírni arra, amit az a bolond az imént megtett. Ha ex sikerül neked, akkor ón, Lucifer, feladom az örök harcot, meghajlok előtted és elismerlek egyedüli urnák a világon. De amig ez be nem teljesedik, addig szó se lehejt arrói, hogy én behódoljak és csak egy lépést is hátráljak előtted. Ezt mondta az ördög és gunyo* diadallal nevetett. Az Ur pedig lenézett a földre. És látott ottan száz meg százmillió okos embert rohanni, tolongani, lökdösődni, marakodni. És halkan, nagy szeretettel megszólította mindegyiket, — de egyik se ért rá, hogy oda figyeljen, vagy válaszoljon. És elborult az Ur tekintete- Érezte, hogy amig az okos embereké a föld, addig az Istennek nem lehet a világhoz semmi reménye. És sirni kezdett az Ur: felhőszeméből sűrűn hullottak le a cseppek a földre. — Vájjon mire való már megint «z a ronda eső? — mondták asc okos emberek, aztán sietve tovább szaladtak nagyon fontos és nagyonnagyon komoly céljaik után.
