Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 275-298. szám)

1929-12-25 / 295. szám

^tf^H^M^MfcM •in rum im, JttTKTTOWL II 1924. tfsc&abor 26. A fecskék Irta: Fehér Gábor. A rojtos, fehér békanyál szelíden ringott keresztül a táj felett. Kezdtek erősen sárgulni a lombok; szeptember dereka volt. Fenn az ég és föld között sürü, fekete rajban repültek dél felé a költöző fecskék. Nyugodtan, kimérten írepültcjk a,z öregek, zihálva és nyugtalanul a kicsinyek. A szárnycsapásuk tempója nehézkes volt és fáradt. Nem csuda; ötödnapja repülnek már. A hatodik napon kitárult előttük * végtelen tenger. És jaj... ekkor vége lett mindennek. Kétségbeesett keringés kezdődött a levegőben. A pihéstollu kicsinyek érezték, hogy az erejük fogyóban van. Nem mertek felébe repülni a könyörtelen, nagy víznek, hanem rémült csipogással megterültek a parti sziklákon. Még egy utolsó csatát vivott egymással a vérség és az ősi életösztön, aztán... az öregek elindultak egyedül a nagy vizek felett, az örök nyár országa felé. A szegény, gyenge, ostoba fiókák pedig meglebbentették finom, lankadt szárnyaikat és elindultak vissza észak felé, a pusztulásba; vezetve attói a balga vágytól, hogy még egyszer egyetlenegyszer megpihenjenek az elhagyott fészekben, ha a fiatal életükkel keli is megfizetni érte. Fentről a felhők felől látta a viszszaindulókat az Isten és nagyszerű arca elkomorult. De látta az ördög is. Csúfondáros kacaja végighasitotta a kékelő magasságokat és gúnyos, kegyetlen, kérdése megremegtette a mindenséget. — Azt kegyeskednél megmondani inekem, te dicső Ur! — röhögött a sátán az Isten szeme közé — hogy miért születtek ezek a nyomorult kis állatok a világra, ha most ilyen ostoba módon keli elpusztulni ok ? Pedig nézd csak a kis fekete szemüket, hogy csillog bennük az ősi, szent, nagyszerű életvágy; nézd a selymes tollaikat, milyen lágyan csurran ki minden tollúk hegyéről a fészek édes melege. Én azt hiszem, hogy egyetlen egy ilyen kis jószág többet ér, mint az a néhány billió naprendszer, amely öröktől fogva semmi haszonra verklizi a maga kicirkalmozott pályáját. És ha igy van, akkor újra csak azt kérdezem: miért kell nekik ilyen nyomorultul elpusztulni; miért, miért, miért?! Az Ur csendesen borongott; lelkében saját örökkévaló nagy titkait forgatta és nem szólott semmit. II. Szép, nyugodalmas őszi dél volt. A professzor és felesége kinn beszélgettek a ház előtt, amikor boldog, fecsegő csicsergéssel a három fecskefiók berepült a verandára. Egy percig lebegtek még; azután csend lett. A három boldog madár elpihent az anyai fészken. — Nézd már — mondta az aszszony az urának —, visszajöttek a fecskéink; vagyis hogy az öt közül visszajött három. Mit jelent ez ? A professzor arca elborult. — Ez azt jelenti fiam, hogy halálra vannak itéive szegények. — Halálra? Hogy-hogy? — Igen, halálra.. Az idén megkésett a tavasz, ilyenkor a fecskék második költése is megkésik egy héttel. A kicsinyek kisasszony napján nem tudnak még jól repülni és nem mernek nekimenni az Adriának. Az öregek elhagyják őket; ezek a szegény bolondok aztán visszarepülnek ide az anyafészek re, mert azt hiszik, hogy itt találják újra az anyjukat. — Na és megfagynak a télm ? — A telet egy se éri meg. Mikor elbújnak ft bogarak és legyek, éhen kel], haJfrű szegény fecskéknek is. — Istenem; de hisz ez borzasztói És a mieink is. ez a kedves kicsi három ? — Hát bizony ez se lesz kivétel — felelte a professzor. A finom, ideges asszony azonban hirtelen megállott. — Géza, nekünk meg kell menteni ezt a három kis állatot! -— mondta lázas határozottsággal. — Az lehetetlen — válaszolt higgadtan a tudós ember. — Mién volna lehetetlen? Befőgom őket kalitkába és enni adok nekik; tavasszal meg újra kieresztem. A professzor szomorúan mosolygott és legyintett a kezével. — Hiába minden, nem esznek azok meg semmit. Ha befogod őket, akkor két héttel hamarabb el pusztulnak, mint igy. Ki van ez már próbálva százszor. Ha akarod utána nézhetsz; odaadom a szak könyvet. — Hátha tévednek a szakköny veid ? — Nem tévednek. Ezek a fecs kék halálra vannak itéive; nekem elhiheted. Az asszony ránézett a férjére Érezte, hogy az urából az abszolu fölényü tudás beszél. És ennek dacára szégyenkezve, még egyszer; elónyöszörgött a szájából a reménytelen kérdés. És mégis... nem lehetne valahogy megmenteni ezt a hármat ?! Hiscea a gyerek ugy szerette őket, tudod. Nem lehetne? A férj elmosolyodott a gyerekes, asszonyi makacsságon. Eszébe ötlött valami és elnevette xnagát. — Hát egy ut van, ez idáig eszembe se jutott. Váltsd ki az útlevelet, fogd be a fecskéket kaiiekába és vidd le Szicíliába őket . Ha ott elereszted, kitelelnek és tavasszal visszajönnek újra. Más mód nincs. Az asszony elfordult; idegesen és kedvetlenül. Nem esett errfii több szó; a házaspár nemsokára tovább ment. Valaki azonban ott maradt a verandán; a gyermek. Ott volt, hallotta amit beszéltek és most sápadtan, karikás szemekkel bámult a fészekre, amelyben édesden pihegett a három halálraítélt madár. Zsibbadt, nagy rémület szállotta meg a gyermeket, kis teste reszketni kezdett. Felnézett újra a fészekre és a lelkében már halottja volt. Egyszerre sírni kezdett gyötrő, nehéz sírással. Tördelte a kis kezeit és hízelgő, rimánkodó szavakat tördelt a madarak felé; könyörögve, hogy ne várjanak itt tovább, meneküljenek innen. Hosszú ideig sirt ottan, meggörnyedve, mint egy féreg, egy szerre azonban felugrott. Nagyon sápadt volt és megnyúltak a vonásai. A szemei azonban tüzeltek. Egy-két ugrással lenn törnie tt a verandáról, átszaladt az ud. varon, le a kertbe, hordozván lelkében az első, átkozott titkot. Ugy érezte; meghal, ha meg nem osztja valakivel. A gyermek apja — okos ember volt, aki az egyetemi kineveztetésével bajlódott már évek óta; az anyja okos asszony, aki a társadalmi színvonal és összeköttetések fenntartásával kínlódott reggeltől Késő estig. A két küzdő, könyöklő, gyanakvó, gyűlölködő okos embernek nem volt hídja a gyerek lelkéhez. Nem is őket kereste fej. a kicsi, hanem a bolondot. A bolond egy szerencsétlen felfogadott rokon volt, hibbantos egy kicsit. A konyhában evett és vackolt és rá lehetett bízni holmi egyszerűbb munkákat. Főleg pedig rá lehetett bizni a gyermeket*. A szegény félkegyelmű ember rajongott a kicsiért. Magához csalogatta minden módon, magához szorította és gügyögött neki szerelmes szavakat. A fejét ilyenkor a gyermek mellére rejtette, mert félt annak a tekintetétől. Az arcát a gyermek nyakán szerette nyugtatni, és számolta a verőér finom, szabályos ütemét, amint az érütés megmeglebbentette belólről a gyejnge, fehér bórt. Ilyenkor boldog izgalom fogta el a bolondot. Ez rendeden addig tartott, amig "fejébe mem Ötlött, hogy mi lenne, ha ő most egyszerre átharapná azt a meleg ütőeret. Erre a gondolatra vadul megriadt, valami hidegség szaladt át a tarkóján. De. aztán boldogan érezte, amint a nagy, eleven szeretet újra befonta a lelkét. Érezte, hogy ez az ördög nem lehet ur felette soha. És ilyenkor nagyon boldog volt. Most éppen a kert hátulján ült a fűben. A gyerek elébedobbant. — Lajos, Lajos! — Gyurika, Gyurika! — felelt a félkegyelmű és nevetett. Gyurika pedig a két keze közé fogta a nagy bozontos fejet. — I^ajos, én mindig szerettelek, ugy-e szerettelek ? — kezdte öreges komolysággal. A másik intett, hogy igaz. — Lajos, neked most meg kell tenni, amit akarok. Meghalnak különben mind

4 a hárman; érted Lajos, meghalnak! — ismételte és kétségbeesetten zokogni kezdett. A másik riadtan nézte és a könnyek Ének a jóságról Mindnyájan akarjuk a jót, de sokan — jaj — csak akarjuk s mikor kinyúlik kérve vézna karjuk a szegényeknek, a nyomorultaknak: készség, bátorság minket cserben hagynak és félrefordulunk, vagy büszkén, gőgösen folytatjuk tovább messze az utunkMindnyájan akarjuk a jót, elszánt lélekkel mind-mind úgy akarjuk, mikor a kegyes szép beszédeket ínint hívogató harangszót halljuk ; — de ha jő elibénk a sápadt nyomorúság, elönti arcunkat pírral a bosszúság s útat vágunk ellenkező irányba s az éhezők, a rongyosok siráma hangtalanul enyészik el körültünks örülünk, hogy megmenekültünk. Podig az Isten jóságra teremtett s belénk egy nemes, drága kincset rejtett, mely hivatva van árasztani fényt — e kincs nem lehet egyedül miénk : osztani kell naponta széjjel, hol az éhség, szegénység bús kezével felénk reszketve nyúl, | ' hol könnyű hull, hol bú borong, hol lelkek vészharangja kong, ahol fényt ölnek bús kísértet-árnyak s nincs egy piros, egy kacagó vasárnap, csak fekete, ölő, bús napok sora : szivünket kincsül, menedéküf, szent italul és drága étkül tegyük ez asztalra oda 1 A jóság máma nem lehet erény, hanem emberi szoros kötelesség, amikor annyi-annyi a szegény, az árvaság, a síró elesettség. Hajnalt deríteni bánat éjjelére, szegény anyáknak sápadt gyermekére rácsókolni az élet mosolyát ; — és fölemelni, kit koldus-szegénység földhöz szorító bús karja fog át ; foltozni rongyot, simogatni árvát, fölragyogtatni Krisztusnak világát, melyben véres szív nem sir, nem zokog ; lehet-e éghez ennél szebb imádság, lehet-e dicsőbb emberi dolog ? Ó, ne csak akarjuk : tegyük is a jót, , -szálljunk mélyére minden földi bajnak, ahol az élet nyögve, fájva jajgat, ahol az arcok sápadtak, fakók. Tegyünk hűs kezet lázas homlokokra a hol a nyomor sir fázósan vacogva, öntsük ki oda szivünk melegét. Lelkünk megáradt nemes illatával, mint beteg szívek drága balzsamával telítsük meg az élet levegőjét s egy-egy beesettarcu szenvedőért legyen édes és boldogító tettünk, akkor az ég is kékebb lesz felettünk ÍS vígaszosabb e földi bús tanyánk, mert felülről a felhőkön keresztül tenosolyog az Isten arca ránk. -Fiáfr András. é