Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 275-298. szám)

1929-12-25 / 295. szám

/ 99 Egyet azonban kétségtelenül meg kell állapitanúnk. Nyiregyháza városa, a fejlődés további során netn haladhat már jól kidolgozott, alaposan megfontolt és minden oldalról megvilágított terv, programm nélkül. Városfejlesztést, incidentaliter, tehát esetrőt-esetre felvetődő gondolatokkal bem lehet kormányozni. Amiként nem lehet bármely "épít ményt akként megalapozni, hogy az arra nehezedő terhek, a felépítménynek dekorációi és tagozódásai ismeretlenek legyenek, amiként lehet hadjáratot folytatni alaposan átgondolt terv nélkül, amiként üzletet nem lehet lebonyolítani annak financiális és időrendbeli ismeretei "nélkül, — azonképen nem lehet, de nem is szabad városgazdálkodást, városépítést, városfejlesztést, városkulturát, városi szociálpolitikát, közegészségügyet, közmüveket, általában tehát város politikát lefolytatni, kidolgozott és jól megfontolt terv ég programm nélkül! Ezt találjuk egyik fontos feladatának a képviselőtestület tagjainak amellett, hogy a napi városi teendőket is ellássák és a városgazdálkodás régi medrében is haladtnak. Hisszük és reméljük, hogy az uj képviselőtestület mindezeket megszívleli és talán ki is egészíti' 1929. dcccmbm 4£. Egy rabmagyar karácsonya Kassa városában Irta: Hook Gyula. ...Ott tért magához á börtön hideg kövén. Eleinte nem tudta hol van. Tapogatózott jobbra-balra. Sötétség uralkodott a helyiségben. Egyik keze fából készült kemény fekhelyét érintette. A másikat kinyújtva, hozzáért a cella nyirkos falához. Megborzadva rántotta vissza. . , A dohos pincebörtön fojtó levegőjét csak zihálva bírta szedni. ° Már tudta hol van. Semmi kétség többé! A kassai börtön egyik pincéjében. A legnagyobb bűnösöket szokták ilyen cellákba zárni. Ide dobták be a csehek, ugy mint egy hullát. Sejtette, hogy nem sok Irgalomra számithat részükről. Valami párás melegséget érzett végiggördülni homlokán. Lesimítja a kezével. Vér. Meleg vér szivárgott fején a haj közül és folydogált csendesen tépett ruhájára. Hogy is történt? Gondolkozni próbált. Igen, emlékezett most már az előzményekre is. Megverték, kegyetlenül összekínozták a csehszlovák csendőrök. Ököllel, bottal agyba-főbe verték. Az egyik vadember még a puskatusával is többször főbe sújtotta. Akkor sötétült el előtte a világ! Miért, óh miért? Mert magyar, mert magyarnak született, mert ragaszkodott ősi földjéhez, mert vonakodott aláírni az eléje tett cseh nyelvű iratot, melynéic értelmében birtoka telekkönyvileg is tt csehszlovák állam tulajdonába megy át. Annyit mondtak neki csak, hogy hadászati szempontból szükséges, mert vasútvonal mellett fekszik az a terület. Persze, majdnem ingyen követelték. 200 kat. hold föld. ösi juss. Még a nagyatyja szerezte nehéz, verejtékes munkával s meghagyta gyermekeinek, hogy ahhoz bármily nehéz körülmények között is ragaszkodjanak és ki ne adják kezükből. Mert jöhetnek bármily nehéz idők, de a föld hü marad gazdájához ás 'táplálja azt háznépével együtt. Ezért nem akarta aláirni a cseh nyelvű iratot. Nem is tudta volna mit ir alá, mert nem tudott csehül. Inkább meghal, de nem teszi. Testvérbátyja elmenekült. Megsejtette, hogy kegyetlen korszak következik a Felvidéken. Sírva búcsúztak CL egymástól. Előzőleg, mig lehetséges volt, az ő apai örök ségét is öccse nevére iratta, hogy el ne bitorolják a csehek, mint gazdátlan birtokot. Magával vitt földjéből pár marék rögöt s pár száraz falevelet. Hogy legyen mire hullatni könynyeit később, az uj helyén, Csonka Magyarországban. Azt csak nem fogják eivenní tőle a vámvizsgálók! öccse egyebet is akart neki adni. Ereklyéket, családi ékszereket. Nem fogadta el. Minek? Úgyis elvennék tőle a legközelebbi állomáson. Talán még azt a pénzecskét is, amit magával vitt. Vagy a rajtavaló ruhát is, amint azt nem egy szer megtették már magyarokkal. Elment, mert családja jövőjét féltette. De ő, aki most rabságban van, ittmaradt mert még nőtlen, magányos férfi volt. Megfogadta, hogy élve, vagy halva, de védeni fogja ősi birtokát. íme az eredmény! Kirabolva, összekinozva és börtönbe dobva. Mi jöhet még? Minő kimondhatatlan sora a kínzásoknak és megaláztatásoknak? Szemei lassanként hozzászoktak a sötétséghez. Körülnézett. A cella feje felőli végén a kis ablakot vette észre, ferdén fölfelé nyúló négyszegletes kürtőjével, mely a fal vastagságát is mutatta. Több mint egy méter széles volt az. Belső és külső szálén hatalmas, vasrudakból összekovácsolt rácsokkal. Cellája másik végén nehéz tölgyfaajtó, vaspántokkal, kettős vaszárral. Kis ablak rajta, hogy az őr időnként betekinthessen. Ahogy jobban figyelt, hallotta is az őr lépteinek egyhangú kopogását. A kövezeten, cellája sarkában egy cserépbögrét vett észre. — Viz lehet benne, gondolta fájdalmas örvendezéssel. Nehezen felemelk* dett, nagy kinnal odavánszorgott és ivott az edényből. Többnapos, állott viz volt az, mégis ivott belőle, hogy égető szomját csillapíthassa. Azután fejsebeít mosogatta ki a vizzel, ahogy gyengesége engedte. Tépett ingének egy foszlányával letörölgette arcáról á vérfoltokat és visszatért kemény fekhelyéhez. ...Némi enyhülést érzett sajgó fejében. Azután jótékony álomba szenderedett. Álmában szabad volt megint. Ott látta magát ősi földjén, a szép napsütésben, aratói között. Nem tudta meddig szunnyadt, arra ébredt föl, mintha éneklés hangját hallaná. Mi lehet ez? Hol és kik énekelhetnek? Közelebb húzódik az ablakhoz s fejét a vasrácshoz hajtva, hallgatja az énekszót: »Mennyböl az angyal lejött hozzátok pásztorok, pásztorok. Hogy Betlehembe sietve menvén lássátok, lássátok...« - Mi az? Hisz ezek betlehemesek! Karácsony estéje van hát! Szent karácsonyest. Mikor a legridegebb szivek ís fölengednek és a szeretet melegét sugározzák szét. És neki itt kell szenvedni meggyötörve, összetörve a hideg és sötét börtönben. Oh Uram, de szomorú karácsonyt juttattál nékem, - sóhajtott föl fájdalmasan. ...A betlehemes csoport mind közelebb és közelebb ér. Az ének akkordjai s a lépések kopogása mind erősebben hangzik. Odafönn a kójárdán, a csillagos éjszakában megáll a menet. Ep ott a vasróstély előtt. — Álljunk meg, mondja egy hang az édes magyar 5 nyelven, hátha van ott lenn egy rabmagyar a tömlöcben. v ...Megállanak,.. Elénekelik még egyszer azt a szép karácsonyi éneket. Szárnyalt az ének zengőn ég felé, a nagy Rákóczi városában, fei a csillagokig. Ha letekinthetnének a börtön sötétjébe, csak egy pillanatra is. ArccÉl a köre borulva zokog ott egy rabmagyar férfi! ...Bárcsak fölemelkedne és kitekintene a vasrácsokon! "Mert a gyermek Jézus a betlehemi házikóból oly szelíden mosolyog feléje. Mintha azt mondaná: »Ne félj, mert én veled vagyok!« Találkozásom vitéz Vén Zoltánnal Hallgatva, merengve állt a falu felett a duplatetejü, Rákóczi korabeli plébánia épület. November vége volt. Sürü, sötét este. Hegyalja kialudt tűzhányói elködlöttek, akár multunk emlékei az élet sárguló avarján. A földön rettentő sötétség tanyázott — az egeket vastag felhőtömeg ülte meg. Egyetlen csillag sem vert át vigasztaló szikrázással. A falu már aludt. Csak a plébániáról szivárgott át halvány, reszkető világosság. Hatan ültünk bent, az asztal körül. Hat, nagygondu, bus magyarok... Vlasits Ernő, a snájdig ezredes, legendás hírű Vén Zoltán aranysarkantyús vitéz, Bertalan Kálmán föídbirtokos, Oszkár a hallgatag csendőrőrnagy, a nagypipáju házigazda Máyer esperesplébános és végül én. Mindnyájan abból a fajtájából a magyaroknak, kiknek boltozatos homlokán multunk felhői borongtak, kiknek szeme alján őstOzek villantak. Megértettük hát egymást boldoghamarosan és ősbarátokként kocintottunk. Hegyalja tüzes bora megoldotta a nyelvünket, és szótalan magyarságunk szárnyaló szavakba ömledezett. Csak Vén Zoltán ült még velem szemben, mint sziklából faragott, robusztus félisten, de a bor már fűtötte őt is, az érzés viharzott már benne és forró volt az a néhány szó, amit olykor kimondott. Ittunk. Szó esett sok mindenről. De mert ősz volt, november vége, a vadászat körül folyt a legtöbb szó. Mindenki tudott egy érdekfeszítő vadászhistóriát. A csattanóra aztán pohárt emeltünk. És amig ittunk, villanó szemünk soha nem feledő, igaz érzéssel lobbant egymásra... / Vlasits ezredes ur felállott ekkor. Szippantott egy hosszat, a finom figaróból, hogy a szürke hamu ráhullott a keze fejére. Szép, szürkés magyar fejét megemelte; szeme ahogy hervadt őszi tájra, vagy ökörahogy hervadt őad táj;a, vagy ökörnyálas magyar mezőkre esik a bágyadt napsugár. Hangja halk volt és finom. Arról beszélt, hogy négy vadidegein vadászni jött a bűvös Hegyaljára. Ám a római papnál testvéri otthonra leltek. És ami jói esik, nem hiányzik a református pap sem. Ha messzi veti -is a bizonytalan magyar végzet, ezt a testvériséget nem felejti el!! És fénylett a kék szeme... Hallgatva mulattunk egy ideig; mert ugy a legszebb a magyar, ha szótalanul ereszti neki a fejét, az ezer viharon át megmentett egyetlen kincsünknek: a sirva-vigadó bánatunknak. Majd legendás Vén Zoltán bocsátkozott érdekes fejtegetésbe az esperessel. Azt vitatta, hogy nem lehet szentebb ideálunk ma sem, mint pusztán nvargaló, fehér lovát áldozó ősapánk, ki maga az erő, a bosszú, a bátorság: csillagokat rúgott lova, patkójával ég győzelmi toron kesergően táncol. Aki busul, aki bánkódik; mert szomorú csak az, kire nagy missió vár, ki történelmet ir fegyverével vagy tollával. Az esperes csak annyit jegyzett meg, hogy szép nagyon, de nem feledhető, hogy a magyarságot a kereszténység mentette meg. Különben eltűnt volna, mint hun és avar testvéreink... Aztán nagyokat pöfékelt feneketlen pipájából, de a kerekedő pipafüstfelhőn át ő is kedvtelten nézte az aranysarkantyús vitéz alakját. Már én alig bírtam magammal... Az apám egykor a leghíresebb szabolcsi verekedők közé tartozott; het ven pazanyi embert vert szét egy lőccsel a nyiregyházi »Szeles«csárda mellett. Éreztem, hogy egy csepp vére bennem is lüktet... — Gyúlt arccal, kitörni kész indulattal néztem Vén Zoltán istenesen ragyogó hős arcára... Hangjában a Hargita vihara zúgott, szemében Brassó fenyvese sötétlett. Karjában a csíki havasok medvéinek ereje vonaglott. És imádság melege öntötte el a szivemet. Te Isten, te magyar Isten, hogy egyszer megláthattam Vén Zoltánt. A világháború legendás félistenét. Hogy meg!! Nem birt már magával Vén Zoltán sem. Felállt; égett, mint egy vulkán. A gőgösen tartózkodó, soha nem dicsekvő hős felolvadt köztünk. Pattogva beszélt, igen gyorsan. Nem tudta fékezni magát. — Végvonaglásunk egy utolsó döbbenetes jelenetét elevenítette fei nagy iiiiiiniJinnuuuniiiiiiinm vitézek! részére névjegyeket vitézi címerrel jutányos áron készit a Jóba-nyomda Nyiregyháza, 5záchenyi-út 9. § ülf3BU8iüiHliliiUlUWUÍHt