Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 275-298. szám)

1929-12-15 / 287. szám

Nyíregyháza, 1929. december 15. sárnap Jjf. évfolyam. 287. 9f. Alapította JÓBA ELEK Elftllzetts! árak helyben 4o vidéken: hóra 260 pengő. Negyedévre 7 60 pen t Kistisztviselőknek és tanítóknak Wi engedmény. Felelőa szerkesztő : VERT8E K. ANDOR. Szofkesztőséc ós kiadóhivatal: Széchenyi-út 9. IL Szerkesztőségi telefon: 6—22. A kiadóhivatal telefonja: 1—39. Pos^jbej^SM^ Quo usque tancm...? Meddig élsz még vissza türel­münkkel Katiiina, — kérdezte Ci­cero a római fórumon a bűnszövet­kezet rémuralmának kellős köze­pette, mikor az elhomályosult égen az igazságnak nyoma sem volt többé és a római polgárok rémül­ten összedugott fejében egyetlen e£y kérdés élt csak : »Mi lesz ve­lünk ?« »Meddig még ?« — kérdezzük mi, amikor a világtörténelem leg­nagyobb bűnszövetkezete, amely egy nép elpusztítására szövetkezett, nap­ról-napra a rémségek ujabb özöné­vel tör reánk és amikor azt hit­tük már, hogy elérkezett számunkra " a nyomorúság teljessége, rémülten állapítjuk meg, hogy uj üzenetet hoz a posta, uj áldozatokat hoz a vasút és uj szörnyűségekről keli kiabálnunk szerte a világba, mint­egy elhagyott őrtoronyból, vagy egy elsülyedt hajóról, hátha akad még ember, aki fölfogja üzenetünket, hátha akad antenna, amelybe bele­kapaszkodik segélykérő jelzésünk, talán lesz fül, amely meghallja, sziv, amely megérzi, akarat, amely fölserkent és elindul' felénk, hogy segitsen rajtunk. Csak nemrégiben jöft Ilire, hogy a románok minden magyart kiül­döztek állásából, most a déli határ­állomásra, Kelébiára érkeznek friss menekültek, akiket Zsivkovics tá­bornok diktatúrája tett hontalanná, akik visszamenekültek a megcson­kított hazába, ahol a gondok, a nélkülözéi nyomorúság mártir­sorsa várjuk. §szakr4sonló rémségeket szignalizáíélek rádiója : a cse- j f hek megbik a politikai pártot, ha transenst használ fel pro­pagandán csak akkor, ha ma­gyar a pfe nem engedik meg, hogy karnykor szegény gyer­mekeket izzanak fel, ha a gyermekelgyarok. Már moktunk mindent, tud­juk, hogy igazság messzi hó­nába rögót v<5et, amelynek a neve élet, mégis elképedünk a gonoszsága özönvize láttára és azt kérdet : — Meddig még ? Most tárg-sok folynak, melyben a háború >ünöséről« Magyaror­szágról táünak, Benes minisz­ter lapjai 5 vannak azzal, hogy a magyars nem alkudott meg sorsával, n elégszik meg a ke­gyelemkenjel, melyet jótéko­nyan n-eki jitni akarnak. Magyar ország íegrkwik, nem / enged igazából és irópa biztonságát ve­szélyezteti. Már kifoak a patétikus sza­vak, nincs tibb, elérkeztünk ahoz a sajátságoskiállapothoz, amely­ben a meggört ember kétségbe­vonja érzékfcjózanságát, nem hi­szi, hogy valigos világ az, amely ben ilyen do>k történhetnek. Ve­szedelmes leillapot ez, mert az üldözöttből ltnyen támad táma­dó. Veszedehs lelkiállapot ez, mert akinek ír csak az élete ma­radt meg, annak nincs veszíteni valója többé és az életét hozzámér­ve más kevésbé értékes és igazsá­gos életekhez, kezébe veszi sorsát és, amikor minden igazság, tekin­tély és védelem elhagyta, az élet egyetemes parancsa szerint önmaga védi meg önmagát. Mit akarnak még ?... Lángba akarják borítani Európát ? Mert egész Európa lángbaborulását je­lenti az, ha a trianoni tűzfészek kellős közepében kigyullad az ön­védelem szikrája és minden papír szerződést elsöprő Orkánnal végig­száguld az egész világon. Meddig még ? — kérdezzük utol­jára, mertha nem is fegyverke- I zünk, az ősember fegyverét, a le- ' sújtó öklöt még mindig büszkén i hordjuk és abban a pillanatban, ahogy meggondolt és bölcs politi­kusainkat az elkeseredés, az örökös kudarc, a megnemértés, a gyilkos gyűlölet és a gyalázkodó propa­ganda, az európai diplomáciai mo­csár gáztámadása félrelöki, nehogy azt higyjék, hogy itt az elernyedés a lemondás 1918-as fertője fog kö­vetkezni, hanem a tíz év óta hon­talanitott és üldözött magyarság végső önvédelmi harcával kell Zsifkoyicsnak és Benesnek számol­nia, még akkor is, ha mind egy szálig elveszünk, mert a halhatatlan Kossuth szerint js : Többet ér a dicső halál, mint a gyáva létezés­egy nép számára. Meddig még ? — kérdezzük most már utoljára és a magyarság Katiliáínak fejét kí­vánjuk. A tenger áttörte a hollandiai Armeland gátat A csábító Irta : Alexei Moschin. Pavel Karlovics Puffét a reggeli kávéját szürcsölgette és közben az újság apróhirdetéseit böngészte, nem mintha keresett volna köztük valamit, hanem egyszerűen azért, mert elve volt, hogy az újságot, az első szótól az utolsóig végig kell olvasni. Pavel csinos fiu volt és nagy gonddal, választékosan öltözködött. Nagyon sokat törődött a külsejé­vel, meg azzal, hogy első látásra mindenki azt mondja róla : kelle­mes megjelenésű fiatalember. Az arca rózsás volt, egészséges, mint az angyalkáké, sőt még az az előz­ménye is megvolt az angyalkák fö­lött, hogy szép, selymes bajuszkát viselt, amivel pedig az Úristen an­gyalkái csak nagyon ritkáin, sót talán sohasem kérkedhetnek. A fia­talember azonban nemcsak a kül­sejével törődött ennyire, hanem az. zal is, hogy mindenki korrekt embernek tartsa. Ö maga is meg volt győződve a kifogástalan tisz­tességéről és ügyelt hogy a lakásán minden a legnagyobb rendben le­gyen. Garzon lakása szinte kinbsan tiszta volt, a bútordarabokon nem látszott csak egyetlen szemnyi por se, sehol a földön egy papirosdara­bocska, vagy egy elhajított gyufa­szál. A selyemfüggönytől az ajtók rézkilincséig nden tiszta volt, ra­gyogott, nemátszott sehol csak egy makufán) folt is. Sőt még aPavel inasa: Fili­penkó is kétetendei szolgálat után teljesen alakult. Valamikor nagybajuszig lapos, kisorosz volt ez a Filipenko.Pavel azonban rá­szoktatta. a borv.álkozásra, a tisz­taságra és mosiaz inas olyan volt már. mintha ejreneSen Angliából került volna hoá, nem is valahon­nan Kisoroszorságból. Aki valaha ezet szorított Pa­vellei, okvetlenü azt a meggyőző­dést szerezte, hgy széles e vilá­gon nincsen nála szeretetreméltóbb, kedvesebb fiatalmber. Ezzel a vé­leménnyel ugyar némileg ellenke­zett azé az ör^ asszonyé, akinek szerelmes lányit Pavel elcsábította és faképnél hagyta... Ez az öreg asszonyság igy szólt Pavelhoz : — óh, Pál ur, ha az ön erkölcse is olyan tiszta lenne, mint a kül­seje ... De hát ez a zokszó talán nem fontos. Pavel nem tulajdonított ne­ki fontosságot és azon volt, hogy minél elébb kiverje fejéből öregasszonynak és ostoba leányá­nak emlékét. Most, mialatt ott ült a regge­lijénél, Fifipenko egyszerre csak belépett a'szobába és nagy pecsétes levelet hozott be ezüst tálcán a gazdájának. A fiatalember kellet­Amsterdaniból jelentik: Az utóbbi hitekben dühöngő vihar Hoiiandiat sem kímélte meg. Az Armeland gátat átszakította a háborgó tenger. A viz nagy ki­terjedésű földet árasztott el. — Marken viz afatt áll. Egy angol hajót Terchelling közelében a ho­mokos partra vetett az ár. A rot­terdami kikötőben több horgonyzó hajó kötelét szakította el a vihar és a hajókat nyílt tengerré ra­gadta. Párisból jelentik: Bresti hír­lenül vette át. Nem, az ilyen nagy­formáju, komoly leveleket igazán nem szerette. Mennyivel bájosab­bak, kedvesebbek azok a kisebb formájúak, amikből parfüm illat csap ki s amelyeknek borítékján apróbetüs, női irás gyöngyözik. Bizony ez a levél egészen más­formáju volt. Filipenko már régen visszatért az előszobába, mikor Pa­vel még mindig a levél külső for­máját nézegette, mintha nagyon ta­nakodna azon, hogy egyáltalán fei­bontsá-e ? Ámbár határozott undorral, de végül mégis csak kibontotta és ter­mészetesen legelőször is az afáirást olvasta el. Amikor megtudta, ki a levél irója, nem tudta megállni, hogy fel ne kacagjon. Hogyisne. Az »ő« férje irt neki. Mit akarhat tőle ez az ember ? Talán bizony­párbajra hívja ki ? Az volna még csak szép... És nevetnie kellett ar­ra a gondolatra, milyen párbaj is volna az, ^melynél ó, meg annak az asszonykának férje állnak szem­ben egymással, mint ellenfelek.. Ismerte — bár csak látásból — a férjet és tudta róla, hogy nevet­séges, groteszk alak, holmi kis hivatalnok. Imádta a feleségét, akire ugy nézett fel, mint valami szentre. És éjjel nappal dolgozott csak azért, hogy kedvére öltözköd­jön és néhanapján színházba is el­járhasson. Az asszony ellenben adás szerint a napok óta dühön­gő vihar teljesen elszigetelte a külvilágtól Sein szigetét. A la­kósok minden élelmiszere kifo­gyott. A szigeten nem volt liszt, só és gyufa, ugy, hogy az em­berek néhány napig csak kagy­lókkal és tengeri madarakl*if táp­lálkozhattak. Ma sikerült először Bretből bár­kán Sein szigetére jutni, hogy a lakosságnak kenyeret és sót vi­gyenek. utálta, mint a varangyot, — maga a nő volt az, aki ezt a hasonlatot használta, amikor Pavellel a fér­jéről beszélt. Miután gondolatban mindeze­ken végigsiklott, nagysokára el­szánta rá magát, hogy elolvassa a »felszarvazott zsentlemén« Írását. Mit akarhat tőle ez az ember ? 4 — Nem ismerem önt, — igy kezdődött a levél — de ha a fele­ségem, aki ezelőtt forrón szeretett engem, elfordult tőlem és elfor­dult egyetlen gyermekünktől is, ebből arra keli következtetnem, hogy az a nő önt, aki miatt le­mond a családjáról és megfeled"­kezik a tisztességről, mindennél a világon jobban szereti. Feleségem­nek a boldogsága az én szememben mindig a legdrágább dolog volt, drágább még az életemnél is : ezért elválok tőle s igy módot nyújtok önnek, hogy nőül vegye a szegény asszonyt. Én pedig a gyermekem­mel el fogok tűnni az önök szeme elől. Éljenek szerelmükkel, éljenek \boldogul. Nem akarom, hogy az útjába álljak a maguk boldogságá­nak. Amint látja tehát, ugy irok, önnek, mint az olyan embernek, akiről feltételezem, hogy ellenáll­hatatlan kényszemek hatása alatt dúlta fel családi szentélyemet. Ha azonban azt látnám, hogy ebben a feltevése mben csalódtam Egyes szám ára I© fillér

Next

/
Thumbnails
Contents