Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 147-172. szám)
1929-07-21 / 164. szám
T „. évfolyam. 164 szám Nyíregyháza, 1925. julius 21 * Vasárnap Sc«rkaszt5ség és ktatfóhrvatal: SZÉCHENYI-UT 9. SZÁM. Talafon szám 139. Postachsqua* Kéziratokat out adunk vissza. 'üsaatJt&u i&Bmkm,mmimmmíMuiMgMm&m Alapította JÓBA ELEK FSasarkaaztö : Dr. 8. SZABÓ LÁSZLÓ. Faialöa uirknxtí: VERTSE K. ANDOR. Elflflaatte) árak halyban te vldtkan: béra 9'SO pangfi. Nagystdávra 7'SO pangfi. kHuMMko* te taattókuüi 2&M angedinéa* Vörösök és sárgák Az emberi fajok a történelem beláthatatlan idején keresztül állandó nagy harcban állottak egymással, különböző célok elérése végett, de a legfőbb cél mindig az volt, hogy egyik nép saját maga számára szerezze meg a boldogságot a másik nép boldogtalansága árán... A világtörténelem során különböző eszmékért harcoltak szakadatlanul a népek, ezeknek az eszméknek sok nagy hőse, vértanuja, de sok szélhámosa is volt. A hősök és a mártírok szentül megvoltak győződve, hogy az az eszme, amelyért ők küzdöttek és meghaltak, a szerencsétlen világot egyedül megváltó eszme, — a szélhámosok pedig sok pénzt, és ideigóráig tartó hírnevet szereztek az általuk nem vallott eszmék propagálásával. Minden korszakban más-más eszméért ontott az emberiség vért, s minden korszakban szentül hittek az eszme-harcosok, hogy «ez a harc lesz a végső», ezután soha többé nem lesz háború, az emberek paradicsomi boldogságban fognak élni... Aki éles szemmel nézi a világ történelmét, — mint például a mi Madáchunk, — az szomorúan látja, hogy az eszmék is olyanok, mint §iz élőlények: születnek, kifejlődnek, s elpusztulnak... Madách Imre hatalmas drámai költeményében, az «Ember tragédiájáéban mélységes bölcsességgel és ragyogó költészettel bizonyítja be, hogy a világtörténelem során hiába folyt különböző eszmék diadalra juttatásáért a tengernyi vér és könny, az emberiség ép olyan boldogtalan ma, mint volt a múltba holt évezredekben... A világháború kitörése előtt az emberek, akik akkor a mai életükhöz képest mesebeli boldogságban éltek, állandóan azt siránkozták, — hogy az élet már-már elviselhetetlen, egy jobb, szebb, boldogabb életet csak egy r»agy háború hozhat a népeknek. Nos, a háború, sőt világháború, minden borzalmával és törteimével ránkzudult, — elég sokáig is, négy évig tartott, tízmillió javaerős férfi elpusztult s a másik tízmillió nyomorékká tört, s a megélhetés gondja mázsás súllyal nehezül minden életben maradt emberre. A háború összeomlása után a kétségbeesett embereket egy tij, illetve újraéledt eszme fanatikussai kezdték uj harcra izgatni: a tömegek agyában {szertehintették a kommunizmus, vagy oroszosan bolsevizmus eszme-magjait. Magyarországon néhány hónapra kicsiráztak ezek a magvak, de hamarosan arról kellett meggyőződnünk, hogy a «szociális termelésbőb csak gerstli, hajdinakása, tök és egyéb földi rossz fakad, — tehát ez az eszme sem váltotta meg nemcsak a nagyvilágot, hanem még a megkicsinyitett Magyarországot sem... I Oroszországban 1917 óta a bolseviki párt van uralmon. Ez a párt mindmáig nem tett le arról a szándékáról, hogy az egész világot forradalmositsa, s most, miután Európában,- a tanainak minden propagálása, rubelekkel való terjesztése csúfos kudarcot vallott, szemét Ázsiára vetette, hogy a fehér faj helyett a sárga fajt bolsevizálja. Napok óta érkeznek hirek, hogy eléggé tekintélyes számú vörös seregek betörtek Kina különböző részeibe, hogy — ha másként nem lehet — erőszakkal terjesszék az eszméiket... Nem kivánjuk a szegény sárgáknak, hogy ők is ugy élvezzék a bolsevizmus áldásait, mint mi 1919-ben, amely évre még visszagondolni is egyike mai életünk legnagyobb szomorúságainak... Szózat Nyíregyházához [Irta: dr. Ripfta Ferenc, Budapest Székesfőváros főpolgármestere A magyar nemzet sorsa, végre, talán, fordulóponthoz közeledik a legutóbbi évek küzdelmei után. Volt ellenségeink jelentékeny része már barátunkká kezd válni s egyre sűrűbben szólal meg mellettünk a külföld lelkiismerete. Nekünk e fordulattal szemben az a kötelességünk, hogy kifelé erőteljes nemzeti egységet mutassunk. Csak az erő és az összetartás tud tekintélyt és becsülést szerezni most a magyar nemzetnek. Az erkölcsi erők latbavetése más szempontból is fontos. Küszöbén a ránk nézve kedvezőbbé váló nemzetközi helyzetnek, súlyos gazdasági válság érte egész Európát, amiből szegény hazánk is bőven kiveszi a részét. A gazdasági megpróbáltatás közepette annál nagyobb szükségünk van rá, hogy erkölcsi erőkkel ellensúlyozzuk anyagi bajainkat. Az idei Szent István-ünnepségek is alkalmat adnak arra, hogy megmutassuk a magyarság összetartásának erejét. Nem egyszerű ünnepségek ezek, hanem olyanok, a melyeken mindenkinek, aki csak teheti, úgyszólván kötelessége részt venni. Látnia keli a világnak, hogy a magyarság összetart, s látnunk kell nekünk magunknak, hogy a a A határ Szalacsy Rácz Imre. Olyan volt az apró, cseprő emberek között, mint a nyárfa a folyamparti fűzfák mellett. Fejjel magasabb, vállas és kemény lába : szárán szakadásig feszült a szűk nadrág. Aztán tudott keményen elnézni az apró, töpörödött társak felett és éppen az ilyes felette-nézés adott tekintélyt az alakjához. Egy szó elég volt, hogy valakibe belefojtsa a kikívánkozó mondókát. •— Te, hallgass ! — vetette hetykén oda a két szót és olyankor elsomfordált a leintett, mint az összepirongatott kutya. Nem szerették, de annál inkább tartottak a szavától. Még a háta megett is ritkán merték piszkálni, mert mindent megtudott a hizelgő besúgóktól. Ellenben sokan szerették az igazuk való voltát igazolni a tekintélyével. — Küllős Péter is mondta 1 — tettek pontot az elmondott esemény után s olyankor nem igen akadt, ki ellenvéleményt mert volna elő hozni. Paraszt uralkodó volt a faluban és ezt tudta ő maga is. A szava nagyobb súllyal birt, mint amennyit ért. Elmentek hozzá és tanácsért ácsingóztak egy s más ügyben. — Add törvényre a nyavalyást! — adta nem egyszer a tanácsot. — Aztán ha belevesztek ? — akadt fel némely gyengébb lélek a tanácson. — Akkor mért jöttél hozzám ? — botránkozott Küllős Péter; — intézd a sorod, ahogy tudod ! — De Péter bátyám !... — akart védekezni az elutasított. — Van nekem más dolgom is 1 — billentette feje búbjára Küllős a sikmát, mely müvelet eléggé kifejezte, hogy nem hajlandó több szót fecsérelni a bajba került ügyére. A tanácskérő eloldalgott és másnap törvényre adta megbántóját.. Máskor pedig azzal az eltökélt szándékkal ment valamelyik atyafi Küllőshöz, hogy tudtára adja a törvényes eljárás megkezdését. Körülményesen kezdte a beszédet ; — No, bátyám, Pongor Ferinek befütyültem máma ! -T— Csak tán nem ! ? — nézett a fellegekbe Küllős, mintha mit bánná ő, hogy hogyan fütyölt be valaki Pongor Ferinek. —„..Be én, de ugy, hogy ríhat bele, míg él> — kezdett saját tettében kéjelegni a befütyölő. — Aztán, ho£jfchogy ? — vizsgálta egyre Küllős á fellegeket. — Ugy, hogy törvényi adtam! — Hm ! — Még ügyvédet is fogadfcSE^. — Sok pénzed van ! — hunyorított egy szemernyit Küllős a félszemével, ami már a lekicsinylés jele volt nála. — Nem én fizetem azt, bátyám — ágaskodott kevélyen a jövő tudása a másikban. — Tán a püspök ? — röhintetl el kényszeredetten a szava végét Küllős. • — A' nem, de Pongor Feri igen ! — Majd ha pénzt lel a lyukas hidon, aztán nem tudja hová tenni I — csúfolódott a szálember. — Még a háza is utána megy ! — tüzelt a perelő. —• Vagy a tiéd ! — Az enyém ? ! — Olyanformán ! — Nem ismer kend akkor engem ! — vakarintott egyet a tarkóján a peres atyafi. — Jusson eszedbe ! — prófétált Küllős, mig a másik bár látszatra még erősen tartotta magát, de már bagót se adott volna nyert peréért. Egész biztos, hogy el is vesztette azt annak rendje, rfiódja szerint ugy, ahogy Küllős Péter megjósolta. Valahogy mindig megérezte, hogy merre fog billenni az igazság mérlege. Igy aztán egyre nőtt az eltelt évekkel a tekintélye. Vénségére is megőrizte erős vállát, egyenes gerincét és hajába, bajuszába is csak imitt-amott lopott az idő néhány ezüst szálat. Már a hatvanat taposta és a tekintélye olyan volt, mint a beretva éle: csorbítatlan, ő maga adta a tanácsot, de önmagának nem volt eddig reá szüksége. Még tanuul sem fordult meg a törvény előtt, ami vajmi ritka dolog. — Én nem paroláztam még fiskálissal ! — mondogatta büszkén. — De nem is nekik kerestem a kis vagyonomat ! — tette hozzá elégülten. Hanemhát bolondosul csalfa sokszor az élet, aztán könnyen megtréfálja az embert, ha még olyan okos is, mint Küllős Péter. Ugy történt, hogy az egyik tavaszi délután a Sánta-dülőbeh föld. jére ballagott, hogy széjjel nézzen. Takarosan, tempósan rakta a lépést és hazugságban hagyta a hatvan esztendőt, mit vállára mért az idő. Somfabotját is csak cifraságnak himbálta a jobb kezében és nem támasztéknak, mint a többi öreg ember. A falutól elég távol esett a Sánta-dülő, igy még odaért, addig volt ideje a morfondirozásra. — Holnap leszárítom, holnapután bükkönyt szórok bele ! — szólott a kérdéses földdarabnak gondolatban. — Keverek a magba, vagy egy véka zabot ! Ugy inkább szereti a jószág... — Adok neki olyan munkát,, hogy a mazsola is megteremhetne benne. — Mélyen szántom, kétszer boronálom, vetés után hengert viszek reá. — De jó föld is ez ! Nem sok van ilyen a határban. — Parázs 1... Zsiros !... Gusztusa van hozzá az embernek ... .— Nem hiába mondta az apám: hogy ilyen föld csak a káptalané Egyes száP 1 ára 16 íií,é r
