Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 50-74. szám)

1929-03-31 / 74. szám

2 0 •M JNfVíRYIDÉK. 1929. március 31. A költők és a tavasz Irta: Juhász Margit dr. Azt szokták mondani, hogy a modern embertípusra valami nagyszerű kiegyensúlyozottság jellemző. Nem hatnak rá az évszakok szokásos váltakozásai intenzív módon és a hangulatot, ezt a műszerrel nem mérhető káros valamit nem hagyják uralkodni lényük felett. Ezek után én ma, kissé bus rezignációval megállapítottam, — hogy primitív ember vagyok. Egykét fényfolt a mezőn, pár szál előmerészkedő fű az útszélen, valami furcsa, különleges, lila árnyalat a szemközti erdőcske fái között, pár pufókabb felhő, lappangó illatok a szélben és tagadhatatlanul egyszerre más színben látom a világol. (A blazírt és maliciózus emberek bocsássák meg nekem). Egész délután tavaszi versek kisértenek, száz meg száz könnyű kis szótündér ugrál körültem. Egyre jobban elönt ez az áradat. Már virágos bokrokat látok, üde és resz keteg levelekkel, jázminillatot érzek, fürtös, lila orgonafejek nyúlnak felém és jácint, jácint is, azzal a furcsa sirnivalóan édes illattal. Vadvizes réteket látok, fanyar illatú vizi sás ringatózik előttem, lila, vad irisz virágok, soksok kökörcsin, pelyhesek és gyámoltalanok mint egy-egy kicsi madár. De hiszen itt már hegyek is vannak! A Jánoshegy oldalán apró fenyők integetnek. A gyönge tűk még sárgászöldek az ághegyen. Istenem! Ez meg a Sóstó! Micsoda tölgyillat! A levélkék még bársonyosak, egészen kicsikék és hamvaszöldek. Ni, ez a kis nyirfa! Milyen fehér és gyönge. Valahol gyöngyvirágnak kell lenni. Csak az illata csalogat... — És mindebből egy nyaláb barka igaz az asztalomon. De már hiába. Tökéletesen és visszavonhatatlanul beleestem a hangulatba, ebbe az édes kis semmibe. Már más szine van körülöttem mindennek. Több fénycsik reszket a bútorokon, élénkebb a szőnyeg pirosa, táncos sugarak merészkednek be az ablakokon és pajkosan nyilaznak a fejem körül. Nem, hát itt tenni kell valamit. Elő a költőkkel talán majd igazolnak engem, hiszen az örök emberit fejezik ki. Ugye igy tanultuk ? Keresgetek. Nem, az eredmény mégsem olyan, mint én gondoltam. Van itt is, ott is a régi magyar irodalomban, de valahogy kevésnek találom ezt a készletet a XVI., XVII., XVIII, XIX. században. Én azt reméltem, hogy minden költő ír hatott egy tucat verset erről a témáról. Kissé csalódtam. Nem irtak sokat. Néha csak pár sor. Néha, egy-egy századdal később egyszerre gazdag zsákmány. Azután megint kevés. Határozottan hullámvonal. Az egyik magaspont Csokonai a másik Ady, Áprily. Végeredményben mégis megvigasztalódom. Nem mindég öncélúak ezek a versek. A leány szépségét disziti fel velük a költő, vagy nagyszerű szimbólumok. Igy még szebb. Most innen is, onnan is lássuflk pár sort. A XVI. századi Balassa Bálint szereti a természetet. S bár hánytvetett életéhez az őszi hangulatok jobban harmonizálnak, mennyi lelkesedéssel dicséri, közismert »Ének a végekrők c. költeményében a vitézi végvárak tavaszát: »Holott kikeletkor A sok szép madár szól, Kivel ember ugyan él. Mező jó illatot, Ég .fezép harmatot Ad, ki kedvesb mindennél.« A XVII. századi Zrínyinél a »Zrinyiász« török ifjú énekéből jut eszembe pár sor: ^Kikeletkor áldasz az szép, zöld erdővel, Szerelmes fülemile éneklésével. Égj madaraknak sok különbségével, Viz lassú zúgással, széllengedezéssel« Mennyi szépség van ennek a pár sornak csendes méltóságában. A XVIII. század végén Csokonai, ez a soha eléggé nem méltatható zseni, aki európai értelemben is absolut nagy, csodálatosan énekel a tavaszról. Ez a kor már a Rousseaui eszmék virágzásának kora. »Vissza a természethez« jelszó, már végigjárta Európát. Mindén erőt és minden szépséget ott kell keresni a természet anyai szivén. Csokonai ezekben/a mondhatlan értékű versekben azt rögzíti meg, ami a ravaszban megfoghatatlan. Azt a bájt és azt az édes zsengeségetlehehk ezek a sorok, amit szinte megérinthetetlennek tart az ember. Az ébredő tavasz elé így énekelt (A tavaszhoz.) »Száz Zephir köszönti csókkal Rózsaszínű lábadat, A kiomlott nárciszokkal Bársonyozván utadat.<c »Hafiz sirhalma« c. versében a sirászi lány igy énekel: »Mit érzek! — A virágok Bimbóikon kinéznek. Habosan terül az illat, A fellegek szaladnak, Belülük a szelid nap Mosolyog derült egünkre. A filemilék zengenek, S egy szellet a rózsának Bimbóiból kilendül : Mit — ah mit érzek! — édes E szellő ihletése! —« Irt-e ennél valaki bájosabbat, finomabbat a tavaszról ? A »Lilla« ciklus csupa verőfény: »A rózsabimbóhoz«, a »Tavasz«. Ó ezekről külön tanulmányt lehetne irni! Kisfaludi Sándor is szereti a tavaszt. Gyönyörködik: »A tavasznak örömében Virágok illatjában A pataknak csörgésében Pacsirtáknak szavában Fülemülék énekében És gerlicék csókjában.« Nézzük Berzsenyi Dánielt. A XVIII. és XIX. század mesgyéjén. Az ódai ihletű költőnek van egy csodálatos verse. »A tavasz«. A sok komor hangú költeménye között tavaszi csokor. Csodálatos, mert olyasmi van benne, ami páratlan: Ódai fenség, bájjal egyesítve. A szépnek ez a két szélső fajtája káprázatos művészettel olvad itt egybe: »A tavasz rózsás kebelét kitárva Száll alá langyos levegőn mezőnkre. Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek S illatot isznak. Alkotó éthert lehel a világra, Melyre a zárt föld kipihenve ébred, Számtalan lélek lekötött csirái S magvai kelnek.« Utolsó versszakában keveredik legcsodálatosabban a könnyed báj a nagyszerűséggel: »Én is iidvezlő dalomat kiöntöm, S egy virágbimbót tűzök édes Emmim Gyenge melledhez: Valamint te oly szép S mint mi, mulandó!« Ugy érzem ez a vers is elég lenne, hogy egy ember ne hulljék az ismeretlenség homályába. A XIX. század újra hullámvölgy felé tendál. Vörösmarty Mihály szereti a természetet, de a tavasz festését csak egy-egy más tárgyú költemény kapcsán kapjuk meg. Inkább a költemények hangulata tavaszi itt is. »Mese a rózsabimbóról < csupa tavaszi báj: »S hogy zöldült a haraszt, Szomjuzván a tavaszt Kijött a méh: Hol van virág, hol van levél, Elnézdelé S leszállt a naptól enyhe dél. És minden oly derült vala Az uj napon, Döngött a kisded méh dala Lassudadon. Üdvöz le fűt, fát, réteket, Minden határt, S a lég örömben reszketett Amerre járt.c Tavaszt leheli »A virág és pillangói közismert költeménye, is. Arany János csendes és borús lírájában nincsenek meg a tavasz harsogó szinei. Neki az ősz méla szomorúsága többet mond. A »Hiu sóvárgás"-ban mégis megérezzük, hogy számára is élmény a tavasz, bár a kép kedves iideségére haik fájdalmas hangulat köda száll: ...«Volnék kis pacsirta, tavasz hirdetője Kihez a reménység aranyszálát szője, Köröttem az eget rózsafelhők szegnék, Zöldeliő vetések halmain lebegnék, Hogy a magvető, ki uj kalászt hinteget, Felém fordult arccal keresné az eget.» Petőfi nem szereti a tavaszt. Pedig természetimádó. Egyik költeményében maga mondja: «Te a tavaszt szereted Én az őszt szeretem.)) Egyetlen kis verset ír a «Tavaszhoz.» Ez is allegóriává válik: Tavasz — szabadság: ...clfju lánya a vén télnek Kedves kikelet. Hol maradsz, mért nem jelensz meg A világ felett ?...» Vajda János is csak egy-egy sorban árulja el, hogy vigasztalan lélekmagányába be-be téved egy-egy tavaszi sugár: «Ah, mert ha járok a tavaszban, És látom, hegy, völgy mint virul, Szűz rózsabimbó szép hajnalban Hogyan nyílik ki, hogy' pirul; Elröpül szégyenkedve minden Hiábavaló bölcselet...» * A XX. század már termékeny tavaszi versekben. Egy kis malíciával mondva, tultermékeny. De meg lehet bocsátani! Szodomának is megbocsátott volna az Ur, ha benne csak egy igaz találtatott volna. És jönnek Ady tavaszi dalai. Áradva mint a vad vizek és hozzák a tavasz minden fájó édességét. ((Várás a tavaszkunyhóban», «Uj virágos ifjusággal», «Készülés tavaszi utazásra)), «Tavasz a falubans, Májusi zápor után». Minden vers egy-egy uj szimbólum, csodálatos elmélyülés. «Költők tavaszkor énekelnek)). Nagyon, nagyon nekünk irta ezt a verset: '(Szedjük ki a tavaszból És magunkból ami drága, És nézzünk mi egyformák Lelkesen egymásra. Tavasz van, hajh, ujjé, Tavasz van, S kik szomorúak magyar honban Nagykeserii cukros szorgalomban, Busán és bátran tartsák a fejük. Ha nincs is ez mindenütt, De mi vagyaink!>; És a hangulatoknak micsoda skálája ér el a másik vershez: «Várás a tavaszkunyhóban!» «Holnap, mondja a végső tavasz is S meghalunk. ...De várok a tavasz-kunyhóban S a nász-vágy mindig tegnapi. Elment örökre, vagy soh'se jön el Valaki.» A «Májusi zápor után» a tavasz himnusza: «Szinte sercent, hogy nőtt a fű. Zengeti a fény, tüzelt a Nap, Szökkent a lomb, virult a föld, Táncolt a Föld, táncolt az Ég S csókolt minden az Ég alatt, S csókolt minden az Ég alatt.» Mit tudnék én ezekhez mondani ?' Egyre többször hall az ember egv nevet. Erdélyi poéta: Áprily Lajos, Nekem az ő tavaszi versei végtelen kedves tavaszi élmények. Az «Esti párbeszéd» kötete «Tavaszodik>) ciklusában valóban a tavasz poétája. Nála a tavasz nem szimbólum, hanem gyönyörű tiszta képek sokasága. Világos színek, csengő rimek, friss muzsika minden versében, ami belopja magát a sdvbe és még sokáig benne zeng. «Tavaszodik», «Március» olyan, mint egy nyaláb barka. És hogy muzsikál!: xSáncban a hóviz Könnyű hajót visz, Füstöl a fényben a barna tető. Messze határba Indul az árva Könnyű madárka; billegető.» Egy másik helyen: • (Selymit a barka Már kitakarta Sárga virágját bontja a som: Fut, fut az áram Déli sugárfoín, S hökken a hó a hideg havason.» Barna patakja Napra kacagva Lomha Marosba csengve siet. Zeng a csatorna Zeng a hegy orma Zeng ugye, zeng ugye, zeng a szived ?» Elég is lesz a felsorolásból. Mindet ugy sem iktathatom ide,. És most még el szeretnék mondani valamit, ami egyre jobban foglalkoztatott, mig ezek az édes tavaszi versek muzsikáltak a szivemen. Ez az uj, kedves gondolat most, uj szárnyakat adott föntemlitett elszabadult, primitív fantáziámnak: Milyen gyönyörű lenne egyszer egy tavaszi ünnep az ébredő erdő közepén. A mikor legfrisebb a lomb, amikor csak félig nyílt ki a bimbó, amikor minden olyan, mintha az utolsó intésre várna a Teremtő boldog kezétől. Hiszen ott a Sóstó! ....Valami nagy fehér teremben színpad, aminek a háttere zöld és rózsaszín. A zongorán tiszta, tavaszi dalok. — Grieg, Gluck. — És tavaszi versek. Csak a legértékesebbek. Amik finomak, mint a csipke és édesek, mint a drága bor. Egyet, kettőt a világirodalomból. Ott vannak a Kosztolányi nagy művészettel és a versek nemzeti és egyéni jellege iránt végtejen finom érzékkel készült fordításai. Az előadókat —• fiatal lányokat — ugy képzelem el, hogy hosszú, bő, omló, fehér ruhájuk lenne. Ismerek egy hárfamüvésznőt. Csodálatosan hatott a közönségre. Milyen stilszerii volna. És lehetne színdarab. Valami meghatóan kedves volna minden számban, valami édes finomság, ami egy lenne a bimbók feslésével és az ébredő szerelemmel. Érezné korkülönbség nélkül mindenki az ifjúság és a tavasz zsenge tisztaságát, azt/ az isteni lázt, ami Könnyű és Színes, mint a szélben szálló virágszirmok és aminek a mámora olyan, mint egy virágzó gyümölcsfáé. Az ilyen hangulatok jobbá teszik az embert, csillogóbbá a szemet, életvidámságot hintenek a szívbe. És kinek nincs erre szüksége ? Nerrv próbálnánk meg ?