Nyírvidék, 1926 (47. évfolyam, 249-272. szám)

1926-11-23 / 266. szám

4 JNttoBTÖÉK 1926. november 23. Rakovszky Iván beszéde Tisztelt Választóközönség! Két botra támaszkodva jöttem Nyíregyházára, két botra, amelyet a gyengeség és a betegség adott a kezembe. Az orvosok biztatása alapján azt remélem, hogy ezt a két botot, amelyet most a kezemben tartok, akkorára, amikor elmegyek, el tudom majd dobni. ügy legyen! És mégis két bottal akarok elmenni innen, amikorra jövendő' politikai pályámra és jövendő munkásságomra támaszkodni képes leszek. De ez nem a beteg ember botja, hanem a munkálkodó és egészséges emberé, a munkálkodó és egészséges politikus botja kell, hogy legyen. A két bot. Ezt a két fabotot el akarom dobni és amikor elmegyek innen, támaszkodni akarok az én választóim szeretetére és támaszkodni akarok arra az akaratra, hogy a jövendőben is szolgálhassam becsületesen és hűen ezt a várost (élénk éljenzés és taps) és ha Önök a kezembe adják ezt a két botot, akkor ugy érzem, hogy teljes frisseséggel, teljes egészséggel foghatok hozzá ahhoz a becsületes politikai munkához, — ha más helyzetben is — mint eddig szolgáltam a mai napig a Bethlen István kormányának politikáját, ugyanolyan szorgalommal, munkával, fáradozással és önfeláldozással. Miért mondtam le a miniszterségről? Tisztelt Választópolgárok! Én nekem talán a mai alkalommal elsősorban is foglalkoznom kell azzal a nemcsak engem, de a választókerületet és a választópolgárságot is érintő kérdéssel, hogy miért mentem el a miniszteri székből, miért mondtam le errői az állásról,, miért hagytam ott ezt a hatalmat, mely rám volt bizva, amely bizonyos fokig kincs és érték volt a választókerületre nézve is. A jogos közérdek és jogos magánérdek. Akkor, amikor én a miniszteri széket elhagytam, két igen fontos tényezővel kellett leszámolnom. Az egyik a jogos közérdek, a másik a jogos magánérdek volt. A jogos közérdek azt a kérdést, azt a problémát vetette fel előttünk, joga van-e valakinek egy miniszteri tárcát megtartani és betölteni akkor, amikor a maga teljes munkaképességének nincs birtokában. Vannak, akik könynyelmüen és felületesen ugy Ítélik meg azt a kérdést, hogy minden köztisztviselő, ha beteg, jogosítva van arra, hogy szabadságra menjen és miért ne tehetnék meg ezt elsősorban azok, akik egy apparátus élén állanak? Ez nem igaz. A miniszteri állás nem hivatal, hanem egy teher, amelyet hordozni kell,megbízatás, amelyet csak addig szabad vállalni, ameddig ennek a megbízatásnak teljes mértékben eleget tudunk tenni. Beteg ember oda nem való, beteg embernek félre kell állania. Ez a jogos közérdek vezetett engem és az a tudat, hogy vannak férfiak, akik engem helyettesíteni tudnak, mert nem tartozom azok közé, akik pótolhatatlannak tartják magukat. A sors ime igazat adott nekem, mert oly férfi foglalta el azt a helyet, olyan ember lett az én utódom, aki az én meggyőződésem szerint — hisz évtizedek óta ismerem őt — aki e feladatokra, a haladásra, a nemzet boldogulására, a nagy célok elérésére hivatott és ezek biztos tudatában ült ebbe a pozícióba, olyan férfiú, akit talán ma itt először látunk, de akinek a nevét Önök is régóta ismerik (hosszantartó éljenzés és taps.) Tisztelt Polgártársaim! El kellett mennem ezért, de el kellett még mennem jogos magánérdekből is, mert elvégre, ha valaki hosszú betegség után a jobbulás útjára lép, talán önzésből is joga van hozzá, hogy arról {gondoskodjék, hogy testi épségét, egészségét visszaszerezze, szellemi frissességét újra felújítsa. (Taps.) De ebbe a jogos magánérdekbe belejátszik a választókerület érdeke is, mert hiszen azt, amit egy képviselő tesz, nem tekintheti tisztán a saját érdekének, egy más érdek is belejátszik és ez a választókerületé. Én elismerem, hogy egy kerületnek nagy előny, ha egy olyan férfi képviseli fent az országos politikában, akinek hatalom van a kezében, de ennek a hatalomnak van egy hátránya is, tudniillik, hogy nagyon kevés szabad idővel rendelkezik. A kerületnek pedig nemcsak az az érdeke, hogy a képviselője befolyásos egyén legyen, hanem az is, hogy általa képviselve legyen a kerület minden érdeke. A rév és a vám. Kijelentem, hogy amit elvesztettünk a réven, azt megnyerjük a vámon, mert pótolni tudom ezt azzal a több idővel, több szabadsággal, amellyel a jövőben ott fogok tudni állani, minden pillanatban a kerület polgárságának rendelkezésére és ezért nem fognak Önök veszíteni azzal, hogy ott hagytam ezt a magas polcot, hanem Ígérem és fogadom, hogy nyerni fognak ezáltal. (Élénk éljenzés és taps) A programm. Én a mai napon nem akarok belefogni egy részletes programm előadásába. Mához egy hétre ismét gyűlést fogunk tartani és akkor akarok az országos politika és a várospolitika részlet kérdéseivel foglalkozni. Ma megelégszem azzal, ha egynéhány általános igazságot fejtegetek, mert ha ezekről a részletekről beszélünk, az általános igazságokra nem jut idő. (Halljuk, halljuk!) A két közvélemény. Valahányszor Magyarországon választást tűznek ki, valahogy mindig ugy érzem, hogy két nagy erő, az ország közéletének két nagy tényezője között üt ki a háború. Ebben az országban évtizedek óta mindig két külön közvélemény uralkodott. Az egyik, amely rendesen mint kizárólag az egész országban elterjedt, minden lélekben élő közvélemény szokta magát feltüntetni, ott Budapesten születik. Bizonyos politikai csoportok, a napi sajtónak egy szintén elég szük csoportja, összeáll és azt állítja, hogy ők a közvélemény. De ezzel szemben tisztelt választópolgárok, künn az országon végig, a magyar rónák földjéből, elhagyatott messzefekvő rónák pitvarában, a tanyabokrokban összeülő társaságok szavából, a falvak, templomelé gyülekező vasárnapi közönség lelkéből és a vidéki városok társadalmának fejlődő, intelligens, magas gondolatokat termelő társadalmából más közvélemény fakad. A mi politikai életünknek egy nagy hátránya évtizedek óta, hogy ez az álközvélemény, amely — hogy ugy fejezzem ki magam — kitermelődik bizonyos redakciókban, bizonyos politikai klubokban, ez a közvélemény állandóan ugy áll az ország elé, hogy mi vagyunk azok, akik a magyar föld, a magyar nemzet, a magyar lakosság gondolatait kizárólag képviseljük és ezt elfelejtik, hogy ez az igazság áligazság, és a közvélemény álközvélemény. — Mert maga a nemzet, maga a nép, a vidék, a róna és a vidéki városok igenis ezektől függetlenül, ettől a ráerőltetett véleménytől szabadon megalkotja a maga hitét, a maga ideáljait, nem hagyja megtévesztetni magát mesterséges jelszavaktól, de megy azon az uton, amely a maga érzése szerint a magyar hazának, egyedüli célravezetője Ez az álközvélemény azt hiszi, hogy egy teljes test, élőlény, azt hiszi, hogy lábai vannak, amelyeken biztosan áll a magyar hazai talajon ; karjai vannak, amelyekkel lendületet végezhet, ha a nemzet meg akar mozdulni. Pedig téved ez az álközvélemény Nem élőlény, amely biztos lábbal áll a hazai talajon, nem élőlény, amely kezébe tudja tartani a vezérpálcát, egy hang csupán, amelynek teste nincs. Azt mondják, hogy a nép hangja, de a népet alig látják A nagy magyar milliók sorsáról alig van fogai- ! muk és nem tudják, hogy mit kívánnak künn a perifériákon. Azt mondják, hogy a nemzet hangja és mégis vannak pillanatok, amikor önös érdekből elfeledik azt, hogy mit parancsol a nemzeti gondolat és eszme. Én ebből az igazságból kiindulva végig akarok menni közéletünk különböző területein, hogy lássuk, hogy mennyiben van igaza ennek a pesti álközvéleménynek és mit felel erre a magyar nemzet. A magyar közélet. Kezdem a legtöbbet vitatott kérdéssel, az úgynevezett közszabadságok kérdésével. A magyar ember, szabadságszerető ember. A magyar ember szabadságot követel, nemzetének, fajának és minden társadalmi osztálya részére. De a szabadságot nem ugy értelmezi, hogy annak korlátja nem lenne. A jogi műnyelv a szabadságokat szabadságjogoknak nevezi és maga ez a kifejezés, hogy jog, jelenti azt, hogy ennek a szabadságnak le kell fektetve lennie törvényben, rendeletben, szabályokban, hogy ennek a jognak korlátai vannak, mert különben veszedelmessé válik az országra nézve. Mi magyarok igen is azt kívánjuk a kormányzattól, hogy fejlessze és adja vissza a szabadságokat, de csak addig és oly mértékben és csak akkor, amidőn a nemzetet, az országot nem ^veszélyeztetik. (Élénk éljenzés és taps.) Sajtószabadság. Mi igen is kívánunk sajtószabadságot, de nem tűrjük azt el, hogy a sajtószabadság arra szolgáljon, hogy a nemzeti JJnagy ideálokat és nemzeti nagy érdekeket veszélyeztesse, hogy azzal vissza lehessen élni és a magyar nemzet érdeke ellenében — ha akaratlanul is — külföldi nemzeteknek tegyen szolgálatot. Gyülekezési szabadság. Mi igen is kívánjuk a gyülekezési szabadságot, de csak addig és oly mértékben, amig a konszolidációt nem veszedelmezteti. Azt mondja a francia közmondás, hogy a közigazgatás annyit jelent, mint elc'relátás. Azok, akik a gyülekezési jog hangoztatásával bizonyos irányban megindulnak, azok nem kötelesek látni, hogy ez hova vezet, de köteles látni a kormányzat és köteles még idejében megállítani az efféle mozgalmakat. Meg vagyok győződve, hogy Eszterházy Móric és mások nem tudták, hogy hova vezet az az agitáció, amit ők nemzeti alapon megindítottak és a Károlyi kormány nem egy exponense, különösen vidéken nem tudta, hogy hova vezet az a mozgalom, amit jóhiszeműen követett. Az egyesülési jog. Az egyesülési jog arra való hogy nagy nemzeti és társadalmi célokat szolgáljuk vele, de a közhatalomnak el kell vágni ennek a jognak, szabadságnak határait ott, ahol az erőszakoskodásra vezethet. Lehetetlen állapot, hogy az országban megengedje a közhatalom azt, hogy bizonyos egyesületek a munkaközvetítés monopolizálásával, a munkanélküli segélyek egyoldalú osztogatásával, a munkaadók erőszakos befolyásával beleszóljanak abba, hogy a munkáspolgártárs a maga egyéni legújabb száma minden szombat délben már kapható, — Német lapok naponta érkeznek. Rottapidesz dohánytőzsde (Kossuth-tér—Bethlen-utca sarok) mint a Magyar Hirdető Iroda elárusitó helye