Nyírvidék, 1925 (46. évfolyam, 145-296. szám)

1925-10-25 / 242. szám

XLYI. éyfőljajn. f yferegyMea, október JŰ Yasárnap BL»fl*atteJ árak halyban te widékaa: eéra 80000 K. Nagyedévra 8OO*0 K. ösüíiíriseJőkoek te taaitótau* 20eagednttegr. UÓBA ELEK Föaiwrkaaatő: Dr. 8. SZABÓ LÁSZLÓ. FalaMa lurkmM: YEÍTTSE K, ANDOR. SnrtaaztSaé* te kiadóhivatal: SZÉCHENYI-UT 9. SZÁM. Tataion szám 188. Poatachaqua Kéziratokat nam adunk vlaaza. UI ALCHT1IA. A régi alchymisták, vagy alchemisták azon törték a fejüket és a cél érdekében sokszor azért áldozták fel egész életüket, hogy vegyületet fedezzenek fel az arany előállítására. Ez volt a régi alchymia. Az uj alchymia azon töri a fejét, hogyan lehet a papirosbankóból aranyat csinálni. Ez az uj alchymia igen derék mesterség. Legalább is annak igyekszik önmagát feltüntetni, Hogyne látszanék erre igyekezni, amikor a példák egész sora áü előtte, mégis, hogy igen fontosnak és nagy mesterségnek lássék, hosszú hónapokon keresztül azon rágódik, hogy vájjon azt a bizonyos «uj magyar pénzegység»-et minek keresztelje, miféle osztó, vagy szorzószámokból alakithatónak mesterkedje ki? A régi alchymiának nem állanak példák előtte, tehát nem is valami nagy vicc régi alchymistának felcsapni. De az uj alchymia már számos példát mutatván, mégis csak vicc lehet, a puskapor feltalálásához hasonlóan, kitalálni, hogy mi is legyen hát az a bizonyos «uj magyar pénzegység». 'Tagadhatatlan ugyanis, hogy a német, a lengyel, meg az osztrák példa, az uj alchymia részére itt áll a szemek előtt. Ismert ezeknek a már ismert példáknak elmélete is gyakorlata is. A német, a maga aranymárkájával, a lengyel ugyancsak a régi márkával, az osztrák a shillinggel, mind ismert «esetek;>. De hát könyörgöm: mi van ezekben «eredetiség?» Valami «eredetit» kitalálni: ez a vicc! Erre törekszik az ui

v magyar alchymia. Csak ceredetito uraim! Valami olyant, ami: «Noch nie dagewesen!» Ha azt a szóáradatot végig hallgatja és végigolvassa az ember, amit a magyar alchymisták elmondtak és irtak, igazán meg kell csömörlenie a legedzettebb gyomrú embernek is. Jó szerencsénk, hogy az uj magyar alchymisták vergődését nem figyelik valami élénken a «külföldön», mert el lehetne mondani nagy banalitással: «Mit szól ehhez a külföld ?» Igen, a «külföld!» Mert a «külföld» már szólt ehhez imigyen: «Ha jó volt az uraknak a régi jó magyar korona, akkor tartsák meg azt!» Csakhogy mi most nagy tekintély-tisztelők vagyunk. Ha a pénzügyminiszter azt mondja, hogy 7 aranykoronát kell egyenlőnek venni százezer papirkoronával, akkor előrukkolnak a tekintélytisztelők és alázatosan meghajolva kijelentik, hogy: «Nem oda Buda!» i Mert mi jobb szeretnők utánozni az osztrákokat, mert életünkben serh tettünk mást, mint őket utánoztuk, mi tehát jobbcak látjuk a 10000-es osztószámot. Előállnak más alchymisták, akik azt mondják, sokkal jobb 4 20000-es osztószámnak nevezett egység, ami valójában 5000-es osztásnak felel meg és ennek a gyereknek jobb neve lesz, ha nem shilling, hane'm forint lesz a neve. És jő a harmadik, vagy a jó isten tudja hányadik csoport, amelynek inkább testhezálló a «pengő». «Hatos»-sal, meg «gar_assal», — de Uram bocsáss, — a tizedes rendszer alapján! Komoly embereknek ökölbe szorul a keze ezeknek az alchymistáknak lombikjainak láttán és igazin kedve kerekednék ezeket a lombikokat összezúzni! Ne kotyvasszanak tovább! Elég volt már a meddő kísérletből. Van rá törvényünk. Komoly pénzemberek tervezték. Kellőképen megtárgyalta annak idején a «Magyar országgyülés». Az osztrák kiegyezés után ez volt az első tekintélyes magyar pénz, amelynek ágiója volt a sokat emlegjetett «külföld»-ön. Büszkék voltunk reá. Legjobb napjainkat 1848. óta ennek a pénznek idején élte ez a nemzet. A magyar korona idejében gazdasági téren is jól állót" tunk. Kinek mi kifogása lehet az ellen a pénz ellen, amely, elszakított véreink előtt is ismert volt, szeretett volt, amelynek munkával megszerzéseért annyi Veríték folyt. Mit kifogásolnak rajta? Álljanak elő vele! De ha nem tudnak benne hibát találni, akkor meg mit törik a fejüket mindenféle fajtájú elnevezés és érték kitalálásán?! Minek szorongatják a pénzügyminisztert, hogy a középutat keresse és 12500-as osztószámot hozzon javaslatba?! 100000 papírkorona ma egyenlő hét régi aranykoronával. Ezt senki le nem tagadhatja! Ennyit fizet érte a külföld, .a sokat emlegetett «külföld»! Ha olyan sokat adnak a «külföld»-jiikre, akkor fogadják el annak ezt a «vélemény»-ét is! Vagy ez sem «uj», ez sem «eredeti?!» Most majd a nemzetgyűlés kez! di tárgyalni a «kérdést», amely nem is kérdés, mert élő valóság. Élő valóság az, hogy a «külföld» százezer papirkoronát egyenlőnek ismer el hét aranykoronával! Tessék letagadni, ha tudja valaki! De nem lehet, mert ez axióma! A «drágulás» meggátlását hozzák fel okul amellett, hogy 12500-as egységet hoznának be «pengő» elÍ

nevezés alatt. Ugy mondják, hogy akkor nem lesz «drágulás!» A legnagyobb tévedés, vagy » szemfényvesztés ez. Hát ug^n vájjon ki fog a «pengő»-nek felülni és csak azért, mert «pengő» amit fizetség fejében kap, majd olcsóbban adni a tqjást, vagy a ' csirkét, vagy a posztót, vagy a bőrt, vagy akár a «mándruc ménkőt» is. A «pengő»-vel nem lehet, de nem is szábad remélni sem az árak csökkenését, sem azok emelkedését. Mert nem a pengőtől, a forinttól, vagy az uj .koronától, Vagy a shillingtől és az Isten tudja, mitől drágul, vagy olcsóbbodik a portéka, ha nem attól, hogy milyen a kinálat, meg a kereslet. S A mai papirkoronát is el leI

hetne nevezni akár dollárnak, vagy fontsterlingnek is, de ha a bankóprést újra megindítanák és nyakló { nélkül nyomnák a bankót, bizony l mind kevesebbet érne az, a"kármij féle pengő vagy forint is lenne a neve, vagy akár fontsterlingnek is Hajnali halászat. Arendsee, aug. hó. Egy repülőgép hasító berregéssel surran el a tenger felett. Mintha a levegő tömött szürkeségét akarná keresztülfurni és felkorbácsolni a simitó csöndet, mely, mint a tenger a partra, olyan lágy puhasággal borul mindenre. A házakra, az erdőre, a földre. Mintha minden felejteni akarna valami fárasztó nehézséget és öntudatla" nul, mig vár valami könnyítő, élesztő ujat, álmodik arról, amiről ébren tudni szeret... az életről és az életről újra. Minden vár itt! A virrasztás sejtése határozottá öblösiti a hullámokat és a láthatár kékjébe élesebben yésődnek a fák zöldbe boruló körvonalai, amint első fénypihegését megérezteti a nap. Éles tüzcsik húzódik keleten az égén és a harmat csillogva megdermed egy pillanatra a fűszálakon, hogy aztán higanygörgéssel végigcsiklandozza, mielőtt visszapereg a párázó földre. Minden vár itt, még az élet is, Csak Bökkerl bácsi, a ráncos, vén halász vizsgálja a tengert s szinte megfogja a szemével, mintha minőségét mérné; azután dél felé fordul, s tubáktól kitágult orrcimpájával a szelet boncolja tájékozás végett s aszerint tűri fel sóssá edzett csizmáját. Ma magas lesz a hullám! Olyan furcsán szögletes ez a tömzsi mecklenburgi ember, káposztásán guggol, mintha megülné a partot, szótlanul belebámulva a tengerbe. Markos tenyerét összedörzsölgeti néha s ilyenkor fény csillan nagy "kék szemében, mintha fiatalosan tudna még örülni annak, amire gondol. Pedig egész biztos, most nem gondol semmire, mert a vizet nézi a maga végtelenségében. I — küm! — mondja nyersen Ján, amint hálóval rakott taligájával felé görög a homokba rakott deszkaösvényen. Bökkerl bácsi jóságosan végignéz a fiun. Alig tizennyolc éves, álmos még talán, hiszen még tegnap van jóformán... azután nagyot ránt nadrágján, feltűri kabátja ujját. Nekirugaszkodik csónakjának és a viz szélére tolja egészen. Vitorlája árbocra tekerve hever az ülésen az evezők mellett, melylyekkel büszkén lendíti az A. 5-öt, a vagyonát, biztonságát, a fekete, kis hajót. Az első pár evezőcsapás után, — melyet világért sem engedne át másnak, — nyélbehuzza a lapátot, szó nélkül feláll. Ján, aki eddig a hálókat fektette halomra kivetéshez kézhez, kötelességtudóan átveszi helyét és az öreget figyelve, lő tolja a vizet. Olyan kulturálatlan vad szépség van napbarnított arcán ,mely, mint valami klasszikus, fafaragású Niebelung emlék mered izmos csupaakarat nyakán ,1 Olyan mozdulatlanná erősiti a kötelességtudás a vékony fapadkán, olyan gyökeresen tapad tömöszös fabocskora a korhadt támaszfán, hogy ha márványos domborodásu, csupasz karján nem hömpölyögnének az idegcsomók; amint monoton nyikorgással forgatja a lapátot, — melyek bársonyos simasággal surran tják tovább és tovább a pisze csolnakot, — azt hinné az ember egy sikeres halászat örömének, a megelégedettség felsóhajtásának a megelevjenedése ez a fiu, aki a tenger csodálatában megmerevedett, mikor a napot legelőször felkelni meglátta és nem is él. Mintha mindég azt gondolná: jaj de jó itt! — olyan nyugodtan sima a homloka. Mintha mindég, mást látna, mint amit mások néznek, mikor a végtelen vizbe merednek... Olyan furcsán csillognak a szemei és duzzadt ajka, szögletes merevedése mintha csak arra a szóra tudna felengedni: Gyönyörű! Most nem beszél. Már öreg ideje egyetlen szót sem ejtettek. Dökkerl bácsi deszkásán áll a csolnak orrán, zsebre dugott kézzel, háttal az iránnyal, csak petyhüdt szemhéjját csukja és nyitja fel időnkint, amiből Ján megérti, melyik kézzel keverje erősebben a vizet, hogy útból ne térjenek. Ijesztően komoly és ünnepélyes a megértésnek ez a leegyszerüsi- • tése! Az ő viselkedésük egyetlen jelző arra, milyen félelmetesen rémes is tud lenni a tenger! Most sima és mint a legőszintébb barát tárja fel lelkét egész mélységét, ahol a csodák ezer szinben és formában csillognak, mozognak, halmozódnak, élnek. Csupa kiformásodott élet és csupa induló és haladó alakulás, egész a fenékig, ahol a sötét zöld mohákból krizanténosan szirmosodnak, a nyugtalan csápu virágállatok. Angolnák kévéi pihennek sekélyebb helyeken az iszapban, ahol egyenként tekerednek, mintha csodálatos hieroglifákká görbülnének fekete, zsinóros testükkel. " Ahol Bökkerl bácsi hálójának zászlója úszik, már nem látni a mélyet, olyan nagy. Nem is zászló, csak égy pálcára kötött foltdarab. Hosszan nézi, mikor kikapva a csolnakfenékbe veti a kőnehezékkel, mely egyensúlyba tartja. Meszsze vissza gondol, mikor még ruha volt. Leül Ján mellé, aki fél kézzel kezeli csak a lapátot és húzza a szalaghálót kíváncsian előrefigyelve, melyik rántással mit adott a tenger ? Mire a másik jelzőbothoz érnek, Egyes szám éra HIMM1 korona.