Nyírvidék, 1925 (46. évfolyam, 145-296. szám)

1925-08-19 / 186. szám

2 JVyIryidék 1925. augusztus 19 . Az osztrák határzár. Bécsből értesülünk, hogy Ausztria elzárta Magyarország felé a határt s megtiltotta szarvasmarháknak, tenyész és haszoncélokra való állatoknak a bevitelét, azzal a megokolással, hogy Magyarországból ismételten száj- és körömfájást hurcoltak be az országba. Be kell vallanunk, hogy tudomásunk szerint Ma gyarországnak egyetlen vidékén sem lépett fel komolyabb formában az emiitett két betegség s éppen ezért mindjárt annak a gyanúnak adunk kifejezést, hogy Ausztriának ez az intézkedése szoros összefüggésben van a ineghiusult magyarosztrák tárgyalásokkal. Az osztrák perfidiáról világos képet nyertünk az elmúlt hetekben, amikor tisztára politikai okokból hiúsította meg Ausztria a provizo" riumót s ezek a tapasztalatok egyenesen csatlakoztak azokhoz, amelyeket még a szomorú (emlékű közös háztartás idejéből nyertünk. — Ausztria még akkor is, amikor Magyarország a monarchiának egyik állama volt, soha meg nem szűnt elenünk dolgozni, ahol csak szerét tehette ártott a fejlődő magyar államiságnak. Úgyszólván csak piacnak tekintette Magyarországot az osztrák politika, csaknem gyarmatnak, amely csak arra jó, hogy elfogyassza az osztrák termeivényeket s katonákat adjon, mikor a bölcs osztrák politika ugy vélte, hogy okkupálni kell például Bosznia-Hercegovinát, vagy meg kel vivni a világháborút, igazán nem magyar érdekekért. Szomorú tapasztalatok voltak ezek s amiket most az utóbbi időben nyertünk Ausztriáról, nem kevésbé szomorúak. Magyar ember e! nem felejtheti Nyugat-Magyarország gyalázatos elrablását, amikor a voll fegyvertárs és szövetséges egy vergődő ország torkára tette a kést s lekanyaritott évszázados jogok alapján Magyarországhoz tartozó területeket. Ausztria a sors dédelgetett kedvence volt hosszú évszázadokon keresztül és bizvást mondhatjuk, hogy azt a helyzetet, amit hosszú időn képviselt Európa politikai térképén, soha meg nem érdemelte belső erényei, nemzeti tulajdonságai alapján. A világháború elvesztése után is a sors kegye az osztrákok kezében hagyott egy olyan fegyvert, amit bizony nagyon szívesen s valljuk be, eredménnyel forgatnak: a német csatlakozás fenyegetését. Talán éppen ez a kivételes helyzet viszi Ausztriát rossz útra, talán éppen az, hogy emiatt a pozícióelőny miatt még eddig mindig mint győztes kelt fel a 'háborút követő tárgyalások asztalai mellől. — Ravaszul és fáradhatatlanul intrikál s most amikor lehetetlenné tette a provizóriumot, szirénhangokat fuvolázgat Magyarország felé, mondván, hogy mivel mindketten megegyezni készülünk Csehországgal, előnyös volna számunkra, ha előbb mi egyeznénk meg. Az az Ausztria tesz ilyen célzásokat, amely amikor ott ültünk a tárgyaló asztaloknál, semmi hajlandóságot meg mutatott a megegyezésre s most nem átalja felszólítani Magyarországot, hogy osztrák érdekek kedvéért engedje magát felhasználni Csehország ellen. Hát ebből nem lesz semmi! A szomszédok, akik minket körül vesznek, egyformán megraboltak, egyformán belegázoltak erőszakos csizmáikkal Magyarország jogaiba s ez a viselkedés százszor jobban fáj egy olyan állam részéről, amely valamikor tárisunk volt a monarchiában s lamelylyel együtt vívtuk meg a szerencsétlen világháborút. Nyugatmagyarországot nem lehet olyan könynyen elfelejteni. Fehérneműre mindenféle kézimunkát A nyíregyházi kereskedők és iparosok érdekképviselete a Siólapdázás szigorúbb megbüntetését kéri. Kéri a büntetések szigorítását, a szelvény terjesztők büntetését és az eljárás gyorsítását. vállalok. Cim a kiadóban. A kereskedelmi és iparkamara juiius 30-án tartott közgyűlésén részletesen foglalkozott a hólapda szerződések rendkívül nagy elterjedtségével. Megállapította azt, (hogy a hólapda elleni küzdelem eddig csak kisebb eredményeket ért el. A nagy elszegényedés Ennek olcát a kamara elsősorban a nagy elszegényedésben látja . A hólabdarendszer egyik velejárója az, hogy mig a szédelgő cég ellen az eljárás megindul s hatását érezteti, néhányan az első szelvényvásárlók és tovább terjesztők közül az ígért ellenszolgáltatást megkapják. S ez biztosítja a szelvények rendkívül nagy kelendőségét. A szelvény vásárlója ugyanis csak azt látja, s az vesztegeti meg, hogy 60.000 K-ért s egy, kis fáradságért kap egy cipőt, de azt nem veszi észre, hogy a cég, aki ezeket az üzelmeket üzi, aki a cipőt küldi, egy cipőért 720.000 koronát kap, azaz a cipő árának kb. a dupláját Azzal senki se törődik, hogy mentül inkább elterjedjenek ezek a szelvények, annál nehezebb lesz az elhelyezésük s egy napon lehetetlenné válván, a befizetett szelvénydijak mind odavesznek, hanem nem ismervén elsősorban az erre vonatkozó törvényes rendelkezéseket, olcsó prédájává válnak nemcsak az egyszerű kisemberek, hanem törvényt tudó ismerő hivatalnokok is, egynéhány erkölcsi elvekkel nem számoló «kereskedő» üzelmeinek. Milliárdos hasznot vágnak zsebre. A hólapdaszerződés elterjedésének általános okai közzé tartozik az is, hogy az uj törvény még nem ment át a köztudatba, mi több, azzal a hivatalos jogászok, bírák és ügyvédek sem tartanak fenn szoros ösmeretséget. Ez annyiban jelent nagy bajt, hogy a cselekmények üldözését lassítja, mert a büntető eljárás megindulásakor a szelvények ezrei forgalomban vannak, így az eljárás akkor indul meg, amikor a lavina elindítója tulajdonképen célját elérte, mert milliárdos "hasznot vághatott zsebre, amellyel szembén a későbben bekövetkezhető enyhe büntetést könynyen elviselhetőnek tartja. A sikertelenség okának tudható be ezenkívül az is, hogy az érdekeltség nem ismeri még a törvényt, nem tudja az eljárás módját s épen ezért az figyéb gondoktól és bajoktól gyötörve nem fordul annyi érdeklődéssel hólapdaszerződés ellen küzdelem felé, mint az különben megérdemel. E tekintetben azonban már javulás észlelhető, mert érdekeltségünk a megfelelő kioktatás után most már a panaszt rögtön tudomásunkra juiíatja, ugy, hogy a küzdelem sikertelensége mindinkább a törvény intézkedéseinek hiányosságában és az eljárásnak formaságokhoz kötöttsége miatti lassúságában keresendő. Szigorúbb törvényt! Épen ezért' kéri a kamara, hogy a törvényt két irányban módosítsák s erre nézve a következőket írja: 1. Szigorúbban minősítendő az alapcse'eKmény, azaz az 1923. V. t. c. 28. szakaszában ma kihágásnak minősített cselekmény vétséggé minősíttessék. 2. A szelvény vásárlók és szelvényvásárlók és" szelvényterjesztők Bucsu. Irta: Marconnay Tibor. — Huzd rá cigány ! Sohse halunk meg ! Ki-ki a párjával táncraperdült. Rengtek a vastag lomboságak a kocsmatetőn, dübörgött a föld meg a palló a fényes csizmák, meg a finom topánok dobbanásaitól s órákig tartó orditozástól rekedt torkok hörögtek. — Csárdást ! Balog Imre egyik keze a táncosnőjének a derekat fogta szinte hetyke könnyedséggel. A másik, rozmaringos kalapkarimájánál, a fejebubján ökölbeszorult. Dühösen táncoltatta Horvát Rózát, akinek nem akadt más táncosa. Pedig talán legszebb lány

r, volt a bálon. Értette a módját. De rátartós volt. »Minden öreg asszony tudta milyen gyönyörű selyem ruhája van, de (azt a polgárság sokallta. »Egyszerü fehér szövetruha simult a derekára« »Hajába tarka szalagot kötött.« »Parasztos akart lenni«. »Hát éppen ez gyanus«. Eleinte Csak a gazdag legények kerülgették. Pedig, mikor a télen a nagypajtában szinielőadáson ő játszotta a tündérlányt, ugyancsak szerettek volna a közelébe férkőzni. Majdnem megvesztek érte. Akikor ő maga is megkótyagosodott az örömtől. S mikor a tanitó sziniiskolát ajánlott neki, elszökött berzenkedő szüleitől. De bizony sokáig csak varrodába járt. Hanem egyszer egy elegáns ur beleháborodott, ugy nogy szobát is bérelt neki meg hintón járatta. Elterjedt a Horvát Róza híre. Némelyek azt beszélték róla, hogy igen jól járt, mások meg hogy póruljárt és elzüllött. Nem lehet tudni. É Ki ismeri a lányok iutját a városrengetegbe ? Hát ezért nem akadt táncosa. De nem is nagyon bánta. Lenézte paraszttáncosait Imre kivételével. Mer ;az hajdani pajtása volt. Igaz : gyenge fiu, kölyökkorában is gyámoltalan, köhögős, csetlő-botló, de ínég tudta becsülni: a Róza tehetségét és ez oly jól esett. — Ennek a barna lánynak nem kell gyöngykoszoru, — kiáltotta Imre a cigány felé. Zengtek a hegedűk, pengett a cimbalom. Mint bús végzet szelének süvitése, ugy sírt a vonón a dallam. Egyszerre nehéz kéz ereszkedett a legény vállára. A legjobb barátja volt. — Egy szóra. Arrább léptek. S Róza aggódva figyelt. Imre bosszúsan kapta öszsze a homlokráncait. — Verjen meg az Isten, ha hazudsz ! — Mindenki mondja. Róza elszédült. Csanakkor ocsúdott, mikor Imre megragadta a karját. — Kocsmáros ur, külön szobát nyisson ki ! < Beléptek. Asztalhoz ültek. Alig hallatszott a zene. Magukra maradtak. És akkor Róza szótlanul térdre ereszkedett. Imre megfogta a könyökét, ugy pöndöritette fölfelé, magához. — Megöljelek ? — Ölj meg !. A lány fényest szemében könnyek ragyogtak. Haja leomlott. Olyan volt, mint Magdolna. — Dehogy tudlak én bántani téged. Mit tudsz ? Megtanultál valami mesterséget ? — Semmitse. Nem vagyok jó se parasztnak, se urnák. Ölelkeztek, összebújtak, mint akik viharban bújnak össze. És zokogtak. — Hozzámvaló vagy, — mondta a legény, de közben megborzongott. Hirtelen betoppant a Róza apja. Dühtől reszketve, öklét rázva mondta a lányának : — Többet ne lássalak ! Városi cafat! Falusi legény nem vesz; el. Hát menj vissza a városba ! Elváltak és megegyeztek, hogy pitymalatkor találkoznak s világgá indulnak. De már a nap is kelt s Róza nem találta jjneg Imrét. A kocsmáros azt mondta : — Otthon van. Alszik. Azt üzeni, hegy ő gyenge legény, de éppen azért nem mehet. Róza elindult egyedül. Akkora volt a fájdalma, hogy csaknem megőrült. Néhányszor földhözcsapta magát és bolondul csókolta a hazai rögöt De idővel mégis talpraállt. És elmaradtak a zsupE

os és zsindelyes háztetők, a musátlis ablakok és a templomtoronv. Szerdán Az Bpolíófoan. Csütörtökön a*- Harry Piel legna gyobb filmje. A és 'IJ lírator g Gyorsabb a halálnál 3, 5, I És 9 órakor.