Nyírvidék, 1925 (46. évfolyam, 145-296. szám)

1925-12-25 / 293. szám

ISII. december 25. jsfyíkltidék 17 Ahogyan a doktor látja az embereket. A kellemetlenül süvítő, metsző, hideg széltől űzve, kergetve törtetünk, futunk lelki szemeink előtt már barátságosan hívogató, vígan pattogó kandalónk tüze mellé, hol j — lerázva magunkról a Tél apó já- " tékos zúzmaráit — ki derűs mosollyal, ki unott, fáradt mozdulattal nyul asztalán fekvő megszokott lapja után, hogy onnan kiböngész, sze, átélvezze az őt lelkesítő avagy szunditását elősegítő cikkét, erősen kerülve benne a szakmáját érdeklő fejtegetést, kivéve, ha véletlent!) éppen ő a kiválasztott, mint cikkíró, vagy mint vitatkozó szellem, annak minden soránál már harciasan sorakoztatja ellenérveit, melfyel annak a balgának visszavághat, amiért oktatni, tanítani, felvilágosítani merészelte őt. Boldog karácsonyi ünnepet kívánó számában a Nyirvidék-nek kiki megtalálhatja kedves nyugalmát elősegítő vagy harcias tüzét szitó cikkét annak 'rendje és módja szerint. Én pedig titokban, lopva követlek kedves olvasó, nyugalmas karasszékedig, hogy a barátságos meleg szülte hangulatodat esetleg kissé megzavarjam vagy villogó tüzednek hevét hideg zuhannyal mérsékeljem. Zörgő csontjaidat fáradtan vetetted le a párnával puhított keményen esztergályozott, inkább szűknek, mint kényelmesnek mondható alacsony támlájú székbe, .hogy az utcán erőltetett menekülésszerű futásodtól ziháló tüdődet kifujtassad, dus hajzattól koronázott fejedet tulidegesen rázva meg, belékezdei végeszakithatatlan fejtegetéseidbe, ahelyett, hogy nyugodtan pihentetnéd kimerült fizikumodat s vidoran tekintenél szét kisszámú, de téged szerető, féltő családodon, kik várják a meleg ölelést, a> barát, ságos mosolyt. De nem. Te tufingerelt szellemi müködésédet nem vagy képes hivatali szobáid küszöbén belül hagyni, hozod őket — mázsányi súlyként nehezedve vállaidra — magaddai haza, hogy otthon is nyugtalanítsák tovább agyadat, keserítsék környezetedet, kik pedig békét, szerető, csendes nyugalmat várnak. Futsz akkor is, ha semmi sem hajt, pedig gyorsan fáradsz, hamar zihái a tüdőd. Fejlett intelligenciád nem ismeri a pihentető szordinét fantáziád csapongásai közepette, pedig nem kellene sietned, nem kellene fölöslegesen izgulnod, mert hamarabb odajűszt, mit célnak nem, végnek inkább nevezhetünk. Érzed pedig, hogy minden íelki krízis testsulyfogyast, hőemelkedést vált ki s Te mégsem óvod magad. Vigyázz! Kopogtatnak... Szabad... Vidám mosollyal, hatalmas térfogatának szuszogó betolásáva. köszönt nagy hangon kebelbarátod, kit ösztönszerűleg azért is kedve/sz, mert csaknem mindenben ellentéte Tenmagadnak. Brr, de hideg yan kínt — mondja nevetve kacagása rengeti a lenge függönyöket szobádban s te már is bosszúsan nézel rá, hogy mit lehet ezen nevetni. Térimé ur leül, csak ugy ropog a szék alatta, derűsen néz a ház asszonyára mintegy kérdően, hogy hát mi lesz az enni-innívalóval? Megértve szegényke a kényszerítő körülményt, kilibben az ajtón, hogy kötelességét teljesitse. Terime ur fujtatva lélegzi ki a jólétet rengő tokája feletti kicsiny űrből s módos ídmértséggel kezd bele a tegnap esti muri részletes leírásába, közben türelmetlenül sandít az ajtó felé, mikor hallhatja már az evőeszközök és poharak varázslatos csengését, minél fontosabbat el sem tud képzelni ezen a rongyos sártekén. A beszéd heve csak ugy üzi arcába, agyába a vért, a bősz nevetés szinte szederjessé teszi duzzadt ajkait, miközben hájtól párnázott szive lélekzetszakasztón libeg ideoda, mintegy jelző harangzugásként figyelmeztetve intőén a tűzre, mi benne lobog, körülötte ég, mely egyszer hitelen, elolthatatlanul gyul maid lángra, összeroppanja, porrá égetve a hatalmas kolosszust sok irigy örömére s kevés együttérzők bánatára. Bizony mondom néked: egy héten három péntek sem volna sok, csak javadra vái.n,a s a feihabzsolt életörömökből másoknak is bőven juttathatnál, még mindég sok volna azoknak is. De jön a bor, az elemózsia, a disputa, a kvaterka s te már nem birsz viszszatérni. Félhomályra tompított fény szűrődik ki az ablakon. Benyitok.'Vetett az ágy, bus, fanyar arc a paplan szélen, gondoktól terhes, aggodalomtól barázdált arc. A szemekből a félelem sugara, a torokból az erőtlen panasz tör elő. Hónalj alatt a hőmérő, jobb kéz a balkar pulzusán. Körötte csend, félős sarranások, rejtett könnyel. Óh, be szeretnék a kezedre ütni, csak ne volnál olyan nagy, ne volnál olyan ijjedős, de szeretnék marokkal szórva abból a sok gondtalanságból, életörömből Góliát adagokat beléd gyömöszölni, mik Terime urnái oly pazar fölösleggel tengenek, erre volna nagy szükséged, visszanyerve multmagadat, erőt önteni elcsüggedt tagjaidba, gondolkodásodban, tevékenységedben felfrissül ve vidáman ugranál ki a betegitő ágyadból s már maga a tudat, az átalakulás szuggesztív ereje hatalmas balzsamként járná át megmerevedni kényszeritett tagjaidat s te ismét a friss, vidám ifjú lehetnél, kiben nékünk gyönyörűségünk telik. Fel a fejjel, lesz ez még roszszabbul is és mégsem esünk kétségbe. ' De elég ma ennyi. Szunnyadj kedves olvasó, ha nem is értél eddig s tedd le az éles tört, mert magad is megsebezheted véle te megrögzött vitatkozó. Ne bántsuk tovább egymást, vessünk önönmagunknak egy pár megnyugtató pililantást s kívánjunk egymásnak tiszta szivből boldog, megelégedett, nyugodalmas karácsonyi ünnepeket sók örömmel telítve. Dr. Ernyei János. A Burgonyatermelők Értékesítő Szövetkezetének gazdasági és szociális jelentősége. Irta: tolcsva: Bónis Ferenc dr. A világháború tartama alatt gróf Moltke német tábornok gyakran hangoztatta, hogy amig nekik burgonyájuk terem, addig őket kiéheztetni nem lehet. A büszke német nemzetnek hatalmas tábornoka ágyúdörgés és puskaropogás között, ezekben a vérzivataros időkben is hálásan emlékezett meg a burgonyáról, amely élelmiszer izletes, tápláló eledellel látta el nemcsak a polgári lakosságot, ha nem a harctéren küzdő katonáikat is, s lehetővé tette, hogy az ellenséges hatalmak kiéheztető politikájával szemben dacoljanak. Ezekben a kétségbeesett napokban a mi katonáink is örömmel fo< gyasztották a burgonyát, s bizony a hatóságokat is sok gondtói mentettte meg a harctérre küldhető burgonya. íme a burgonya mint stratégiai eszköz, mint a testi erőt fenntartó, tehát a harcképességet fokozó éfelrniszer, mellyel nemcsak a polgári hatóság, hanem a hadvezetőség is behatóan foglalkozik, midőn a háború kimenetélének eshetőségeit latolgatja. Ebben az időben a Nyírségről, jerrői a burgonya eldorádóról gyakran esik szó polgári és katonai körökben egyaránt. Budapest, Bécs és a többi városok kiéhezett lakosság hálásan tekint a Nyírség felé, midőn a burgonyával megrakott kocsikat onnan befutni látja. Felragyog gyermekeiknek a szeme, midőn a hópehelyszerü nyíri burgonyát meglátják ' édesanyjuk kezében s alig várják, hogy ezt a kedvelt eledelt piciny ajkaikhoz emelhessék, hogy az éhségét, ezt a leggonoszabb tanácsadót elűzhessék. Nemcsak a háború alatt, nemcsak a mostani nehéz megélhetési viszonyok között, hanem mindig közkedvelt eledel volt a burgonya. A legelőkelőbb kastélyok, paloták diszes ebédlőjében ép olyan mindennapos eledel, mint a szegény cselédember szűkös otthonában'. Melyik falusi gazda ne látta volna már azt a megkapó jelenetet, midőn a szegény paraszt asszony a kemencéből kiszedett, forró, sült burgonyát a szoba közepére kiterített kis ponyvára önti s a gyermekek körülülve fogyasztják azt, hogy letudják vele a vacsorának egyébként súlyos gondjait. Ez a jelenet igen sok helyen naponta megismétlődik s a kis apróságok Drsn Inon ajándéka. Irta: Gál István Amikor a magyar szabadságot nem adták még jó szóért, hanem részt követeltek erte, akkor Csele András sem akart rosszabb lenni a többinél, akik kész örömest hozták meg a véráldozatot is. Ifjú nejét, négy éves leánykáját és uri kastélyát ott a mezőségen rábízta Juonra, öreg cselédjére, aki immár 30 esztendeje szolgálja nagy hűséggel a Csele famíliát. Ursunak hívták, mert nagy volt az ő ereje s mindig mogorva a kedve, de hü és ragaszkodó, mint az a hatalmas komondor ott a kastély udvarán, amely a láncát rágja dühében, ha egy idegen szagát érzi, de nagy a gyönyörűsége, ha & gazdája kezét nyalhatja, vagy ha a kis Aranka a bundáját tépázza. No hát, ilyen volt a J

Uon is. Csele András rendelkezéseit, hogy ha sokáig nem hall hirt felőle, vagy ha veszély közelednék, vigye a családját Kolozsvárra rokonaihoz, Bokorekhoz, türelmesen végighallgatta s aztán csak ennyit mondott: — Jó, jó — domnule —- nem esik hiba semmiben. Nem tudta ő azt felfogni, miért kell az urának elmennie s Tlogy mi van készülőben, de nem is volt rá kíváncsi. Az ő dolga csak az volt, hogy asszonyban, gyerekben, kastélyban kár ne essék, mig az ura távol lesz, ezt meg tudta érteni, s neki ez elég volt. Úrnője kezdte ugyan magyarázni neki, hogy meg akarják ölni a magyar szabadságot, annak a védelmére Isietet taz ura, de ő a fejét csóválta, nem tudta megérteni- Hanem amikor Avram, a falu szája /összegyűjtő ttp a község népéji a ;kőkutnál s megkezdte lázító beszédeit, hogy ki kell irtani a magyart s aztán megosztozni'a vagyonúkon, mert a szászár is igy kivánja; amikor őt is rá akarta venni, hogy szegődjék táborába, ura vagyonának egy részét igérve neki, amikor jöttek a rémhírek a magyarok tömeges legyilkolásáról s éjjelen piíos lett az ég a felgyújtott uri lakok lángjaitól, akkor megértett valamit Juon is, hogy t. i. veszélyben az ura rábízott családja. Háromszor is üzent neki Avram, hogy adja ki {neki a magyar kutyákat, háromszor is visszaüzent neki, hogy a pokol kínjait érezze még életében- "Negyedszer már nem üzent Avram, hanem maga jött el a hordájával. Körülvették a kastélyt egy fekete éjjelen. Az nap ünnepelték a kastélyban a kis Aranka születése napját. Mindenki aludt, csak Juon nem. Tudta, hogy fog valami történni; bár az éjjeli látogatásra nem számított, mégis ébren maradt. Gyorsan kellett cselekedni, a pajta meg az istálló már égett. — Ugy gondolta, hogy mialatt a kiküldött két béres alkudozik az oláhokkal, addig ő az asszonnyal s a gyermekkel kioson a kastélyból a tisztáson át az erdőbe. Ugy is tett. Kiküldte a két bérest, ő pedig felköltötte úrnőjét s megértettevele, hogy baj van, menekülniök keli. Csele Andrásné hamar megértett mindent. Látta a lángokat. Lázas sietséggel öltözködött s öltöztette az aranyhajú leánykát aki látható s ballható kedvetlenséggel fogadta a háborgatást. — Add ide a gyermeket — donna s jöjj utánam. Nem lesz baj, ha velünk az Isten. Baj nélkül értek az udvarra, onnan a kertbe. Jól hallották az oláhok szitkozódásait. — Ugylátszik nem óhajtottak egyezkedni. Ha a kerten át kijuthatnak a tisztásra — ugy gondolta Juon — mentve vannak. De még a kert kerítésén át kellett mászni. Juon letette a gyermeket, felmászott a kerítésre, fel és átsegítette úrnőjét, aztán ismét leszállott a gyermekért- — Alig ért a földre, Cseléné éles sikolyt hallatott. Az oláhok résen voltak, az aszszonyt dühös káromlással körülvet- ' ték. Ha Juon segélyére siet, elvész ő is, a gyermek is. Felvette a még mindég alvó gyermeket, jobbja hosszú, kifent kése markolatán nyugodott, egy percig határozatlanul állott, aztán hirtelen egy sürü bokor mögé rejtőzött, onnan figyelte, mi történik úrnőjével. A nagy zajra elősiet Avram is. Amikor megpillantotta a gyermekéért aggódó anyát, kit a hajánál fogva hurcoltak feléje, vad düh' fogta el. — Szökni akartál kutya? Hát Juon hova rejtőzött a patkányoddal? Beszélj, de igazat ám, különben ugy eligazittatlak, hogy a kínokban a szemed golyója magától esik ki az üregéből. Csele Andrásné menten magához tért aléltságiából, amikor a gyermekét emiitették. Tudta, hogy juon a közeiben van a gyermekkel s a legnagyobb veszély fenyegeti őket. — A gyermekem — Avram — meg Juon? Ha megesküszöl a szentháromságra, meg a házi szentedre, h<igy nem bántod őket, akkor megmondom Avrapj. . — Esküszöm a Szentháromságra, meg a szent Györgyre, én nem bántom őket, asszony. — Nos, hát a jégveremben rejtőznek. De siessetek ám, mert az a pajta mellett van s ha belekap a láng, nem kapjátok meg őket élve. A gyermek a Juon karján ébre-